SFinsider

Nincs rá jobb szó : fenegyerek. A science fiction történelmének egyik klasszikusáról, a legbalhésabb írók egyikéről, Harlan Ellison-ról készült a Dreams With Sharp Teeth című szórakoztató dokumentumfilm.

Siker siker hátán

Ellison egyfelől maga a megtestesült legenda, az élő klasszikus. Beszédes számok következnek: 1955 óta 75 könyvet és 1700 (!) történetet, cikket publikált, 40 különböző nyelven olvashatók írásai. A szórakoztató zsáner majd mindegyikében nyert díjakat: Hugo-t 8 és félszer, Nebula-t négyszer, Bram Stoker Award-ot (horror) 5-ször, Edgar Award-ot (krimi) kétszer.

Aki olvasta híres scifi elbeszéléseit, az sohasem felejti el a Szája sincsen, úgy üvölt kegyetlen mesterséges intelligenciáját, a neki kiszolgáltatott emberek hiábavalóságát; A fiú és kutyája posztapokaliptikus világát (egyben előképe ez a kiváló Swanwick Szőrplusz-történeteinek is); a “Vezekelj, harlekin!”-szólt a Tiktak-ember ötletes társadalmi szabályait.

Ő volt a szerkesztője a science fiction leghíresebb antológiájának (Dangerous Visions) , amely a New Wave szellemében mutatta meg a science fiction irodalmiasabb arcát, gazdagabb kifejezésmódját. Nagyon sokat köszönhet neki a zsáner, hogy pattanásos kamaszkorszakából továbblépett.

Balhé balhé hátán

És igen, még mindig ugyanarról az emberről beszélünk, aki a 2006-os Hugo díjátadón gyerekes hülyéskedése csúcspontján megfogta a ragyogó írónő, Connie Willis mellét. Ellison másik oldala a pereskedő íróé, aki beperelte James Cameron-t, mert az egy interjú során ártatlanul bevallotta, hogy a Terminator egyik ihletője Ellison két forgatókönyve. De a nagyszájú Harlan perelt már stúdiókat, az American Online-t is - szóval, nem egy ijedős pali, ha pénzről van szó.

Jellemének sötét pontja a szája. Neki van, és úgy üvölt: a filmből is kiderül, hogy kedvenc szavai a fuck, moron, idiot hármas.

Ember a szörnyeteg mögött

A dokumentumfilmet látva mégsem utáltam meg teljesen Ellisont, sőt, mély szimpátia támadt bennem.

Meg kell érteni indíttatását, azt, hogy honnan jön és miért ilyen.

Át kellett élnie, mit jelent az egyetlen, ráadásul gyenge fizikumú zsidó fiúnak lennie az osztályában, egy olyan városban, amely hírhedt volt antiszemitizmusáról. Ráadásul ahol éltek, nem voltak zsidók, így tehát minden tekintetben nehéz dolguk volt. A kis Harlan amúgy született bajkeverőnek számított, még iskolai tablóin is felsértett szemhéjjal pózol. Aztán egyszer anyja csak azt mondta neki, hogy miért nem kezd valamit a benne szunnyadó dühvel.

A többi, ahogy mondani szokás, már történelem.

Valóban, Harlan Ellison dühkitöréseinek terepe a fehér papírlap lett. Nem véletlen, hogy nem regényeivel, hanem elementáris erejű, rövidebb írásaival vívta ki magának a helyet a science fiction képzeletbeli Panteonjában.

1966 óta él azték templomra hajazó los angelesi otthonában, az Ellison Wonderland-ben. A mai napig mechanikus írógépen pötyögi történeteit (a filmben egy egész szobányi táskaírógépet mutat meg a röhögő Robin Williams-nek). Ahogy ez az ember ül, gépel, olvas és szaval a műveiből, csak úgy árad belőle az energia, a mondanivaló, a tettvágy, a buzgalom, ami a szórakozást mindenek fölé emelő korunk sok ellustult, nyápic írójáról bizony nem mondható el.

Hősünk ugyanis az írást annak fogja fel, ami: kemény, mindig nehéz munkának. Rá igaz a Genezis mondata, ő tényleg orcája verítékével keresi kenyerét. Komolyan veszi magát, és azt is, amit csinál.

Ezért perel olyan serényen is. A dokumentumfilmből kiderül, hogy nem valami beteges pénzfelhalmozási rituálé ez nála, hanem hozzáállás és szemlélet kérdése. Egy történet jól illusztrálja ebbéli mentalitását: egyszer felhívták az egyik forgalmazótól, hogy beleegyezik-e abba, hogy a Star Trek valamelyik DVD-jén egy vele készült interjú is szerepeljen. Hogyne, válaszolta készségesen, majd hozzátette: és mennyit kapok ezért? A vonal végén csönd lett. A hüledező hang csak annyit tudott kipréselni magából, hogy de uram, mások ezért nem kérnek pénzt. A válasz nyers volt, brutálisan őszinte és teljesen megfelelt a valóságnak: nos, lehet, hogy más seggfej, én azonban nem!

Ő tehát csak a kemény munkával kitalált-megírt történeteinek jogdíjához ragaszkodik, és ebből nem enged.

A Dreams With Sharp Teeth közreműködői névsorából kiemelkedik egyébként a gót rocksztárra hasonlító Neil Gaiman, aki nagyrabecsüléssel és szerényen méltatja ezt a kettő az egyben szörnyeteg-zsenit.

Ellison magánélete hű lenyomata viharos temperamentumának: jelenleg ötödik feleségével él.

Még mindig a hatása alatt vagyok, az utóbbi időben kevés regény érintett meg ennyire. Ez Andreas Eschbach könyve, a Hajszőnyegszövők.

Odaadás

Egy középkorias színezetű bolygón, a Yahannochián járunk, ahol az emberek hatalmas, élő hajból készült szőnyegeket szőnek. De nem ám néhány hónap, hanem egy teljes emberöltő alatt. Mindez azért, hogy azután készítője eladja, és ezzel biztosítsa a család következő generációjának pénzét. A hajszőnyegek úticélja az istenként tisztelt és szeretett császár palotája, valahol a messzeségben.

A jól felépített rendszeren az uralkodó haláláról szóló hírek ütnek rést. Majd a regény második felében megkezdődik a lázadók keresőhadjárata: vajon milyen célból készültek a felbecsülhetetlen mennyiségű tárgyak? Hová tűnnek? A rejtély egy űrállomásra vezet.

Bosszú

A Hajszőnyegszövők önálló novellákból álló, mozaikszerű regény. Először megismerjük a rendet, a hajszőnyegszövők fegyelmezett életét, világát, majd azt is, hogy mivel jár ennek összedőlése. A könyv valójában a rend és az ezzel összefüggő felsőbb hit elvesztéséről szól. Míg ez általában a science fictionban egyfajta pozitívumnak látszik (a hitről a racionalitás talajára való átállás), a regény ennek nem egyértelműen kielégítő eredményeiről beszél.

A társadalom  szerkezete, melynek a csúcsán a távoli messzeségben, halhatatlanságban létező császár trónol, nem bírja el a csapást, amelyet uralkodójának halála, gyarlóságának bizonyítéka okoz. Escbach módszere épp az, hogy e társadalom szinte minden rétegéből bemutat egy-egy figurát, akik főszereplői az egyes fejezeteknek. Ez a szerkezeti megoldás olyan, mint maga a szőnyeg: a történet kezdetén az író kihúz egy szálat, és fölfejti nekünk. Történetről történetre haladunk, míg a végén feltárul a rejtély, a maga döbbenetes valóságában. Ez a strukturalitás a hajszőnyegszövők egyik érdeme. Ettől izgalmas, jól olvasható. Ahol az egyik novella végetér, ott kezdődik a másik, mint a minták a szőnyegben, és végül egybefonódva adják ki a teljes képet, ami - akárcsak a regénybeli hajszőnyeg - tragikus.

Ez egy végtelenül komor regény. Nem ígér győzelmet, az uralomra jutó felkelők ugyanolyan esendő hivatalnokoknak tűnnek, a maguk problémáival. A Hajszőnyegszövők másik vonulata a hatalom elvesztése családi, társadalmi, bolygóközi majd kozmikus értelemben. Senki sem dicsőül meg benne, sőt, ami a lázadásról kiderül, az sem tölti el az olvasót örömmel és katarzissal.

Eschbach relevációja az én szememben mégis ebben a mondatban keresendő: “Hiszen csupán egyetlen napig tartott, amíg megdöntöttük a hatalmát, viszont az elmúlt húsz esztendőt azzal töltöttük, hogy minden egyes nap újra és újra megpróbálunk leszámolni vele” (237. oldal)

Ez itt kérem, telitalálat. Mi, kelet-európaiak pontosan ezt éljük át, nyomorúságunk oka sokszor szocializációnkban keresendő: mint a regénybeli mester, nem értjük meg, hogy az idők változtak, és ez változást követel tőlünk is. Lényegit, belsőt, sorsot felforgatót.

Szomorú is vagyok, mert ezt a regényt nem egy nyugatnémetnek kellett volna megírnia, hanem egy káeurópainak. Ez (lehetett volna) a mi regényünk. Ahogy az űrhajósok hiába mondják el a jó hírt - a zsarnok halott! - csak értetlenséget találnak, ellenkezést, és a birodalom darabokra esését, a régi rend széthullását, egyfajta lassú erodálódást. Egyúttal, úgy érzem, ez egy mélységesen európai regény. Az öreg kontinens értékvesztését visszhangozza, a racionalitás önmagában való hiányát. Érezzük, hogy a Hajszőnyegszövők világa két szélsőséget tár elénk: a gondolkodástól mentes, elvakult vallási fanatizmusét, és a kiüresedett, csak pragmatizmuson alapuló civilizációjét. Egyik sem jó - állítja Eschbach, de nem kínál receptet az üdvözítő útra.

A jó science fiction regény egyszerre hat az intellektusra és az érzelmekre, és ezt a Hajszőnyegszövők hozza is. Egyedül a megírás stílusa az, ami kicsit visszafogott: prózája szikár, cicomák és stiláris bravúrok nélküli, sokszor szóismétléses, hanyag mondatokkal operál, mégis, meglepő módon működik.

A könyv sokféle alzsánert zsúfol magába: űroperát, hard SF-t, science fantasyt, visszaköszön az Alapítvány és a Dűne is. De ez rendben van, jó a mix.

A regény utolsó mondata pedig kegyetlen, pontos, szívbemarkoló - hasonlóan az orwell i Nagy Testvér-regényhez.

Értékelés:

 (négy és fél)

Az SFWA nyilvánosságra hozta az idei Nebula-díj döntőseinek névsorát. Személy szerint ezt a díjat tartom a legnagyobb elismerésnek, amit csak egy scifi író megkaphat. Itt ugyanis nem a sokkal könnyebben befolyásolható közönség szavaz, hanem írók.

 Persze a legérdekesebb a regények listája.

Ami a jelölésekből egyértelműen levonható tanulságként:

 -a mixelt, tematikák között átjáró fiction teret hódít (Boneshaker, Finch),

-itt kopogtat az ajtókon egy új nemzedék (Miéville 37, Barzak 34, Priest 34, de a legidősebb regényíró sincs még 50 éves sem)

-az elbeszélesek jelentős része már nem a hagyományos magazinokban jelenik meg (Analog, Asimovs), vagyis sokkal szélesebb, színesebb a piac.

 A scifi egyre izgalmasabb, nyitottabb terület. És ennél nincs is szívmelengetőbb hír.

Az utóbbi időben több olyan regényt is olvastam, amelyek nagyon bejöttek.

Ian McDonald: Brasyl (2007)

Ez a regény most az egyik abszolút kedvencem. Friss, eleven, elgondolkodtató és fölöttébb szórakoztató. A történet három idősíkon játszódik: 2006-ban, 2032-ben és 1732-ben, méghozzá Brazíliában. Az északír szerző regényében mindhárom síkon azzal szembesülnek a szereplők, hogy a valóságon túl több valóság is létezik, és ezek átjárhatók. 2006: a másik, titokzatos producer megjelenése; 2032: a Q-blade, a mindent elemi szinten kettévágó kés; 1732: az amazóniai törzs, amely révületben minden kérdésre tudja a választ.

A regény nem is igazán a végső, nagy ötlettel üt nagyot - a multiverzum korántsem új téma, igaz, még nem is elcsépelt - hanem a megírás módjával: McDonald ugyanis olyan elementáris stiláris erővel mutatja be Brazíliát, hogy érezzük a színeit, halljuk a dallamait, tényleg a múlt-jelen-közeljövő hatalmas országa jelenik meg előttünk. A három történetszál nem esik szét, sőt, külön bravúr, hogy a 18. századbeli zárja le a regényt. A regény szereplői érdekes, izgalmas figurák - különösen Edson és a jezsuita atya - a Brasyl ezen kívül hemzseg a jópofa ötletektől (itt elsősorban az 1950-es vébédöntővel kapcsolatos valóságsóra gondolok), tele van intellektuális szellemességgel (a kvamtummechanikai fejtegetéseket szuperhősök adják elő; a jezsuita és a francia tudós párbeszédei, a vallásos világ ábrázolása). Ahogy írtam, a végső rejtély engem Robert Charles Wilson sajnálatosan mellőzött, rossz időben (a Mátrix-szal egy évben) megjelent Darwiniájára emlékeztetett.

A Brasyl megvalósítja mindazt, amit én szeretek: részleteiben kidolgozott, a rejtélyt tekintve pedig kozmikus méretű és ívű regényt olvashatunk. Az egyik fő tanulsága mindenekelőtt: a békák látják a multiverzumot.

Ian McDonald regénye 2007-ben BSFA-díjat nyert, ezen kívül egy évre rá döntős volt a Campbell-, Locus-, Hugo- és Nebula-díjakért is, valamint egy kortárs angol irodalmi verseny döntőjébe is bekerült. Nem véletlenül.

Roger Zelazny: A fény ura (1967)

Az egyik legjelentősebb újhullámos SF-regény hozza formáját. Témaválasztása mitológiai: hősei emberek, akik egy technikailag alacsonyabbrendű bolygón istenként élnek. A merev kasztrendszert a főhős Sam akarja megszüntetni. Egyfajta Prométeusz-történet ez, amelyben nincs minden kimondva, megmagyarázva. Irodalmilag igényes, poétikus mondatok sorjáznak lapjain. Nem segíti az olvasót az állandó magyarázattal, de érezni, hogy nagyon elüt a Golden Age scifijétől. Szellemes és nem mindennapi regény.

A fény ura 1967-ben döntős volt a Nebuláért, 1968-ban pedig kiérdemelte a Hugo-díjat.

Gene Wolfe: A kínvallató árnya (1980)

Az angolszász SF és fantasy írók ájult tisztelettel néznek föl Gene Wolfe-ra, és meg is tudom érteni, miért. Ez a könyv - amely az Új Nap könyvei sorozat első kötete - lenyűgöző írói teljesítmény.

Először is a téma. A haldokló Föld krónikájaként egy sejtelmes, mégis néha ismerős világot mutat meg. Ezen a Földön a napsütés nem olyan erős, mint nálunk. A társadalmi rend egyszerre középkorias és modern. A főhős Severius, aki a kínvallatók céhéhez tartozik. Jó fantasy (?) regényhez híven az ő útját kísérhetjük figyelemmel.

Másodszor az eszközök. A mondatok méltóságteljesen, de nem túlburjánzóan hömpölyögnek. A tartalom itt tökéletesen megtalálta formáját.

Harmadszor az élmény. A szórakoztató irodalom alfája és omegája a szórakoztatás - ugyan, mi más? A kínvallató árnya az első, nehézkesen induló oldalak után beszippant saját, különös világába, neveivel, figuráival. Talán csak annyi kifogást emelnék, hogy a regény legizgalmasabb része a céhen belüli történések, de azért a többi epizód is megéri a ráfordított időt.

Meggyőződésem, hogy ha nem jön Gibson a mindent elsöprő művével, akkor ez lehetett volna az egyik klasszikusa a zsánernek, hiszen minden adottsága megvan hozzá. Talán csak egy ponton szenved vereséget a cyberpunk alapregényével szemben: ez pedig az időtlensége, amely nem tud a releváció erejével hatni, így nem képes akkora hatást kiváltani, mint Case első története.

(Megjegyzés: a regénysorozat egyik erénye még, hogy nehezen lehet eldönteni, scifi-e, vagy fantasy. Ez is, az is, jól működik a mix.)

Wolfe regénye 1980-ban Nebula-döntős volt, 1981-ben megnyerte a BSFA-díjat és a World Fantasy Award-ot; ezen kívül döntős volt a Campbell-díjnál és a Locus fantasy listáján.

Ken Grimwood: Időcsapda (1987)

Ez a borzalmas, giccsbe hajló borítóval megjelent regény zseniális előképe a kultuszfilmmé avanzsált Idétlen időkig-nek.

A főhős szívrohamot kap, és meghal, de itt nem egy napot él újra meg újra, hanem egész évtizedeket. Még egy kanyarintás a sztorin: amikor másodszorra feltámad, már nem 1963-ba, hanem pár évvel később tér magához, és minden egyes felébredésével egyre közelebb jut halála idejéhez, 1988-hoz. És még egy kanyarintás a sztorin: az egyik ilyen újra-életében fölfedezi, hogy egy másik személy is hasonló cipőben jár, mint ő.

Az Időcsapda (eredeti címe a sallangmentes Replay) egyszerre állít emléket a hatvanas és a nyolcvanas éveknek. Minden, ami a Bill Murray-filmben vicces volt, az itt vérre menő és rendkívül mély jelentést kap. A főhős minden egyes életében újfajta életkísérletbe kezd; mindeközben bepillantást nyerünk a korabeli amerikai társadalom zugaiba, a milliárdosok és a szegények, a fent és a lent világába.

Grimwood nagyon jól írt (2003-ban hunyt el), sodró lendületű, eleven a prózája. Elgondolkodtató és gyönyörű metafora az elrontott életről, annak következményeiről.

Az Időcsapda 1988-ban World Fantasy Award-ot kapott és jelölték a Campbell-emlékdíjra is.

1. Új hangok a magyar scifiben

Azt írja Szenk a Solaria egyik fórumán: “Én lennék a legboldogabb, Odo, ha feltűnnének végre új tehetségek. Ha nem néhány ember közt kellene évről évre elosztani a díjakat.”

Szívemből beszélt. Ezért olvasom reménykedve az aktuális Galaktikát, az Új Galaxist.

…és egyre többször merül fel bennem a kérdés: vajon mi hiányzik a sikerhez? Szerintem a probléma hasonló a brazil helyzethez (és még oly sok nem angolszász országéhoz). Fabio Fernandes ír erről kitűnő cikkében a Tor.com-on.  Vagyis:

Az írók felől a probléma: mivel nem férnek hozzá a világ többi részének scifijéhez, ezért elcsépelt, régi ötleteket használnak, például űroperát, kétdimenziós szereplőkkel, közhelyes történettel. (Ismerős?) Fernandes hivatkozik Betsy Mitchellre, aki ennek a cikknek a kommentjében megjegyzi, hogy sok kortárs orosz science fiction regény az amerikai olvasóknak olyan, mintha 50-es, ‘60-as évekbeli amcsi scifit olvasnának. Igen, ez a korszerűség kérdését is érinti, amelyről már írtam korábban.

Az olvasók felől a probléma: Fernandes leírja, hogy Brazíliában óriási késéssel jelennek meg alapvető művek. Így az olvasók, akik nem eredetiben akarják elolvasni a kortárs irodalom legjavát, kénytelenek ezekre hagyatkozni. Én is, még a mai napig találkozom olyan véleményekkel, hogy “tényleg van még jó scifi?”.

Hát persze, van élet Asimovon túl is; sőt, ott kezdődik csak igazán. (Most olvasom a Brasyl-t, észveszejtően jó regény, a Golden Age öregjei sehol sincsenek, ha irodalmiságról van szó. Oké, Heinlein - talán - kivétel.)

2. A Zsoldos-díj

Mindig hálával gondolok azokra az emberekre, akik idejük, erejük egy részét arra fordítják, hogy legyen hazai irodalmi scifi díjunk.

És mindig zordan, összehúzott szemmel gondolok azokra a döntésekre, amelyek szubjektív ízlésemnek nem feleltek meg.

A Zsoldos Péter-díj sokkal fontosabb annál, mintsem hogy belterjes vállveregetésnek látszódjon. Az a lényege, hogy egyfajta színvonalat képviseljen; mutassa meg, melyek azok a művek, amelyek kiemelkednek a mezőnyből; zsánerileg-ötletileg-irodalmilag a többi fölött járnak; példa az újoncoknak, mérce a befutottaknak is.

Éppen ezért óriási a zsűri felelőssége, és persze, mindig lesznek olyanok - például én magam is - akik nem mindig értenek egyet a döntéssel.  De ez természetes. Nincsen tökéletes mű, amely mindenkinek egyformán tetszene, az ízlések eleve predesztinálnak. Inkább gondoljunk Fabio Fernandes hivatkozott írására! Én olyan novellákat-kisregényeket-regényeket szeretnék a díjazottak közt látni, amelyek külföldön is megállnák a helyüket. Nem mindjárt Hugo-, meg Nebula-díjasok, de nem kell miattuk szégyenkeznünk. És persze menjünk túl a személyeskedésen: a Zsoldos-plakettet az adott év éppen legjobb írása (nem az írója!) kapja.

Az idei termés gazdagabb az átlagosnál. A regényeknél nálam egyértelműen a Nulla pont kapná a díjat, habár a Kyra Potter-történetet nem olvastam. Utólag azt gondolom, hogy előítéletes voltam a kitalált világhoz írt történettel; kint simán belefér, hogy folytatások nyerjenek. Egyébként nálam azért László Zoltán a nyerő, mert regénye - noha nem hibátlan, és erről írtam is - korszerű, modern, átgondolt, játékos, híján van a felületes gondolkodásnak, ami a scifi - lévén intellektuális műfaj - halála.

A kisregényeket nem olvastam.

A novellák közül négy tetszett jobban, mint a többi:

Szűcs László: A rövid élet titka

Galántai Zoltán: Az éjszakára nyíló ablak

Hantos Norbert: A matematikus démona

Dragomán György: Döghecc

(A sajátjaim közül a Hamu a figyelemreméltóbb, ajánlom mindenkinek. Reklámblokk vége.)

3. Írói gyötrődéseimből

Ennél nehezebb már sosem lesz: első regényemen dolgozom. Annyi részlet, ötlet merült föl az alapötlet kapcsán, hogy félek, belefér-e a regénybe. Próbálom egyszerűnek tartani a regényt, és fő célom, hogy lebilincselő és letehetetlen legyen. Michael Crichton ezt kitűnően csinálta.

A regényírásnál az a nehézség, hogy nincsen előtted minta. Még nem csináltál ilyet, reszketsz, mint valami pattanásos kamasz az első randevúján. A regény ötlete a port kaparó, feldúlt bika; kezedben a toll/klaviatúra, a vörös posztó; incselkedsz a fújtató állattal, és megpróbálsz az utolsó pillanatban félresiklani az útjából, miközben csak reméled, hogy az aréna tombolni fog, és te megdicsőülsz.

A regényírás másik nehézsége, hogy lassan minden gondolatodat betölti a kitalált világ, a szereplők, érzed a válladon, ahogy lihegnek, ahogy nógatnak, hogy gyerünk, írjál még rólunk!

Ráadásul (ha mindez nem volna elég) folyton belebotlasz olyan regényekbe, amelyek olvastán arra gondolsz: kész, én ilyet sose fogok.

Csak nehogy úgy járjak, mint John Clute. Az angolszász scifi kritika egyik legjelentősebb személyisége  - megannyi review után - 1999-ben megírta első SF regényét, az Appleseed-et. Nos, nem jött be. Ami kritikában működött - kifinomult stílus, intellektus - az regényben kevésbé.

Nem is írt azóta újat…

Úgyhogy a regény nem fogja megváltani az SF világát, de szórakoztató lesz, azt megígérem.

Az év filmje - az év csalódása. (Lehet-e egyáltalán rosszat írni a legesleg filmről?)

Aliens

2154. Az emberiség leszállt a Pandora bolygóra, hogy az ott található, rendkívül értékes ásványt kibányássza. A Pandora azonban nem lakatlan: összetett ökoszisztémájának élén a magas, kék bőrű Na’vi-k helyezkednek el. Ráadásul egyik falujuk pont egy fontos lelőhely fölött található. A tolókocsiba kényszerült veterán, Jake Sully másokkal együtt a Na’vi-khoz hasonló, emberi és idegen DNS-ből klónozott testbe, az úgynevezett avatárba költözik, hogy az őslakosok közelébe kerüljön. A cél: akár szép szóval, akár erővel, de az emberiségé, pontosabban az azt képviselő társaságé legyen a kincs.

Titanic

Az Avatar hajója - úgy vélem - számos ponton léket kap, és elsüllyed még azelőtt, hogy a tényleg jelentős filmek kikötőjébe érjen. De először lássuk az erényeit!

James Cameron kétségkívül nagy álmodozó. Felépített egy komplett bolygót, élőlények és környezetük koherens egészt alkotnak. Hihető és csodálnivaló hely, ahol a főhős is gyerekként, felszabadultan kergetőzik, és mi, a nézők önfeledten követjük felfedezőútján. A látvány, a sok szín, az okosan megválasztott perspektívák lenyűgözőek.

A rendező már korábban is megmutatta, hogy hatalmas tehetsége van az élő szereplők és a CGI (vagy: trükkfilmek) összegyúrásához, de ezt itt szinte a tökélyig vitte. A Na’vi-k mozgása majdnem hibátlan, természetesnek tűnő, alig gondolnánk, hogy ez nem valóságos.

Azonban a negatívumok a mélybe rántják az egész mozit, 3D ide, egyedi látvány oda.

Történet. Bugyuta, lapos, közhelyektől hemzsegő és kiszámítható. A nagy hatalmúak oldalán álló ember, aki átsodródik a gyengékhez - hányszor találkoztunk már ezzel? Illusztráció:

Karakterek. Papírmasé figurák. A főgonosz annyira jujderossz, hogy az már komikus. Nem látunk bele a motivációjába, a rendező nem villantja föl az őszinte pillanatait, csak egy nyers modorú, sebhelyes arcú katona marad (ennél még a mára sablonná kopott megoldás, a Beethoven-t zongorázó náci katona is jobb megoldást jelent). A főszereplő sem túl mély személyiség, pedig veterán. Csak csodálkozik nagy avatárszemeivel, hol van ő mondjuk a Született július 4-én összetett, árnyalt és izgalmas katonafigurájától? Az ilyen karakterek persze, hogy papírízűen is beszélnek.

Látvány. Szép, szép, kétségkívül lehengerlő - lenne, ha az ember nem látott volna már IMAX 3D-filmet. Én előtte egy hónappal néztem meg a Karácsonyi éneket, és meg kell mondanom, a két alkotás között bizony nincs ég és föld különbség. A Dickens-feldolgozásban ráadásul a korabeli, havas-jeges London sokkal varázslatosabbnak tűnt, mint az egzotikus bolygó felszíne, nem beszélve néhány nagyon látványos megoldásról (havazás, a szellemek arcunk előtt húzódó láncai).

Mondanivaló. Sajnos, van. És ez az a pont, ahol a közhely, a lapos, kritikátlan gondolkodás végső diadalát aratja. Amikor az Avatar-t néztem, elcsodálkoztam: mi ez, egy újabb demokrata párti reklámfilm? Szinte süt a párhuzam az iraki bevonulással kapcsolatban, az inváziós hadsereg vonul, mint egykor Vietnamban is. Az ásvány az olaj metaforája, értem én. Azonban szerényen jegyzem meg: ha Cameron Irakban születik, például kurd családban, nem feltétlen, hogy így látja a dolgokat, amelyek amúgy is sokkal összetettebbek, mint a néhány másodperc alatt elkántálható választási jelszavak.

A nyugati civilizáció kultúrkritikája. Leszámítva az avatározó tudósokat, a filmbeli homo sapiens - amely főleg, legalábbis kulcsszereplőiben fehér emberekből áll - aljasul pragmatikus fajnak bizonyul. Cameron kritikája jogosan szólhatna a természeti erőforrások esztelen kifosztása, a gyengék megalázása és semmibe vétele ellen; azonban jelen esetben ez annyira egysíkú (popularista), mint egy mulatós zenei műsorösszeállítás. Ez leginkább a na’vik társadalmának bemutatásával teljesedik ki. A természeti népek - sugallja a film - ősvallásukkal, ősi szokásaikkal sokkal szeretetre méltóbbak, mint mi, fejlett (nyugati) emberek. És valóban, ha ember öl, az gyilkolás, ha na’vi, az az állat lelkének visszaküldése Ejvához (ajvé!)  Ha igazán merész akart volna lenni, akkor esetleg mutathatott volna egy másik szálat is: egy na’vit, aki emberi avatárba bújva éli át az emberiség kínzó bajait. (És hát annyira gázok vagyunk mi, hogy a szerencsétlen rézkékbőrűeknek egy ember kell, hogy segítsen; aki mellesleg hülyét csinál egyik legszentebb mítoszukból… )

Az Avatar végső soron a Lucas-szindróma jegyeit viseli: íme egy tehetséges rendező, aki pénzt-paripát nem kímélve mutathatja meg, hogy hol, pontosabban hová tart a filmkészítés. Kár, hogy ezt elsősorban technikai oldalról közelíti meg, és a művészeti részét elhanyagolja. Egyszerű, propagandisztikus üzenetet akar a torkunkon lenyomni.

Így alkotása csillogó, mint a konfetti, de üres, mint egy képcső nélküli tévékészülék.

Értékelés:

 (három)

…addig is, amíg befejezem az Avatar-ról szóló recenziómat, megnézhető a tavalyi sfportal meetup-on erősen hadarva megtartott előadásom, melynek témája ez volt: New Wave az SF-irodalomban.

Link

E rövid bejegyzés apropója:

1. Antal József monstre sorozata (itt, itt és itt)

2. Eve Rigel hozzászólása (itt)

Nos. (Használati útmutató a következendőkhöz: akinek nem inge̷

Elszomorító, ha egy író összekeveri a kritikát a műelemzéssel. Előbbi helye a nem elméleti folyóirat, utóbbié az egyetem, főiskola megfelelő tanszéke, a szakfolyóirat megfelelő (pl. ItK) rovata.

Mélyen elszomorító, ha egy író azokat, akik esetleges fenntartásukat hangoztatják regényükkel kapcsolatban, rögtön az ártó szándékú, hozzá nem értő bélyeget kapják, rosszabb esetben sanda célzást érdemelnek ki. A művet bíráljuk, nem az írót, az embert!

Rettenetesen elszomorító, hogy néhány magyar sci-fi író (vagy azoknak látszó, jó szándékú embertársunk) nem olvas külföldi, kortárs scifi regényeket, nem tudják, hol tart ma ez az irodalmi zsáner, a műveiken érezni, hogy még mindig valahol a Golden Age és a New Wave közötti esztétikai térben bóklásznak, miközben a kintiek rohamléptekkel veszik be a mainstream bástyáit. A science fiction - a közhiedelemmel ellentétben - szigorú, néha merev műfaj. Megvannak a szabályai, a toposzai, a kellékei és a módszerei. Egyáltalán nem könnyű SF-t írni, mert többféle célnak kell megfelelni. Ha ezeket a kritikus számon kéri, a sértődés az író éretlenségéről állít ki vaskos jegyet, őt magát minősíti.

Továbbá és nem utolsósorban: a szomorúságra okot adó jelenségek sorába tartozik, hogy sokan nem olvasnak elméleti szakirodalmat (elsősorban John Clute, Adam Roberts munkásságára gondolok), hogy rájöjjenek, hol tart és milyen ma a scifi review. Tessék többet olvasni! Locust, az SFWA Bulletinjét, az IRoSF-t!

És most valami nem teljesen más. A mundér becsületéhez hozzátartozik, hogy az általam készült ismertetők nem kimerítő esztétikai elemzések; nem ez a céljuk és az irányuk.

Amikor review-t írok, ezeket nézem meg elsősorban:

a, mi volt a regény premisszája, mit ígért, és ezt hogyan valósította meg, sikerült-e ez neki

b, mennyire számít eredetinek a zsánerben

c, hogyan van megírva

d, hol a helye a nemzetközi összevetést nézve.

Ezek a legfontosabbak számomra. Az értékítélet, amit a félreértések elkerülése miatt pontokban (csillagokban) is megfogalmazok, akkor sem változna, ha tízszer annyit írnék róla. Tudnék, mert bölcsész vagyok, de minek?

Csak az számít: tetszett-e vagy sem, és miért gondolom azt, amit gondolok. Ez színtiszta szubjektivizmus, némi objektivizmussal vegyítve.

PS.: bárcsak ne sértődésekkel lenne tele a hazai SF-élet, hanem ragyogó regényekkel!

PS2 (nem a konzol): mivel én is írok, tudom, mit jelent, amikor szeretteinket megalázzák. Ez történt például az Imagine novellámmal, amit nagyon-nagyra értékeltem, de az olvasók nem. A hiba természetesen nem bennük van.

Midőn ezeket a sorokat írom, már csak órákra vagyunk a következő évtized kezdetétől. Hogy lehet az - kérdem - hogy ezen az íráson kívül szinte alig olvasni magyar megemlékezést az egyik legnagyszerűbb science fiction regényről?

Igen, idén, vagyis még 2009-ben volt negyedszázada, hogy a Neuromancer megjelent. Egy kis megkésett ünnepi eszmefuttatást írtam, de először csodáljuk meg együtt az 1984. július 1-jén megjelent könyv borítóját:

Science fiction a Neuromancer előtt

A Neuromancer jelentőségéhez több tényezőt kell figyelembe vennünk. Először nézzük meg az irodalmi környezetet: túl vagyunk a megújulást hozó hatvanas éveken. A New Wave jött, látott, győzött - és lassan beépült a főáramba tartozó SF művekbe. Mire a hetvenes évekbe értünk, az új és a régi szintézise megvalósult. Az írói-irodalmi forradalom lángja kihunyt, többen elhagyták a színteret, és átadták a stafétát a fiatalabbaknak.  Nem mondhatni, hogy nagy és jelentős művek nélkül maradtunk volna; csak éppen a szikra hiányzott. A scifi, amely mindig is a jövőre kacsintott, saját maga múltjába meredt, régi alkotói (Asimov, Clarke, Heinlein) árnyékai voltak önmaguknak, és pontosan azért, mert a jelent egyre kevésbé értették.

Az új írások nem nélkülözték az új megoldásokat és leporolt toposzokat, de képtelenek voltak arra, hogy igazi hatással legyenek mind a gettón belüli, mind a kívüli olvasótáborra. Hiába született mű a mainstream prózatechnikát használva (Brunner: Stand On Zanzibar, 1968.), a nemiség szerepét kutatva (Le Guin: A sötétség balkeze, 1969.), a hard SF-t irodalmi szintre emelve (Niven: Ringworld, 1970.), a Big Dump Object-tematikát újszerűen kezelve (Pohl: Átjáró, 1977.), a feminizmusról való diskurzust a zsánerben megjelenítve (Vonda McIntyre: Dreamsnake, 1979.), ragyogó időgépes történetet elmesélve (Benford: Timescape, 1980.), fantasy/sf határvidékén, csillogó prózában bolyongva (Gene Wolfe: The Book of the New Sun, 1980.), ezek csak felvillanások maradtak. Hiányzott az az irányvonal, a NAGY MŰ, amely újabb olvasógenerációkkal szeretteti meg a science fictiont. Amely elhiteti, hogy ez az irodalmi tematika az egyetlen, amely a jövő lehelletét árasztja. Amely egyszerre cool és elgondolkodtató.

1980 elején azután mintha valami elindult volna; fiatal titánok laza csoportja kezdett el foglalkozni azzal, ami mindig is jelen volt a scifiben, egyikük pedig a szikrát a bomba gyújtózsinórjához emelte. Ő volt William Gibson, az USA-ban született, de Kanadában élő, anyja halála után különféle módosított tudatállapotokba menekülő srác. Alig múlt harminc esztendős, amikor tudtán kívül szilánkokra törte az SF monolisztikus falait - pontosabban rést ütött a gettón, hogy a fénnyel kiváncsi emberek hadának mutassa meg a zsáner addig fel nem fedezett szépségeit.

Mint látni fogjuk, a legszebb az egészben az, hogy nem talált ki semmi újat, semmi lényeges invenciót nem hozott be. Úgy variálta a már meglévőket, hogy mégis vadonatújat alkotott. A science fictionben ez az igazi művészet.

Nem Gibson…

…volt az első, aki emberi tudatot transzformált adatsorrá. Megtette ezt a tüneményes James Triptree Jr. (The Girls Who was Plugged In, 1968.) és például John Sladek (The Müller-Fokker Effect, 1970.) is.

…volt az első, aki az internetet megálmodva hackerekről írt. Algis Budrys már megelőzte (Michaelmas, 1977.).

…alkotta meg a cyberpunk szót, hanem Bruce Bethke.

…találta ki a cyberspace-t, hanem Vernor Vinge (True Names, 1981.)

És fájdalom, nem ő találta ki a mátrix szót sem arra, amire használta, hanem Douglas R. Mason.

A Neromancer további ihletői:

Bester regényei;

Dashiell Hammett: A máltai sólyom (1930.);

Chandler regényei;

Lou Reed zenéje;

A Menekülés New Yorkból egyes részei;

A Blade Runner néhány képsora;

A Velvet Underground zenéje;

A Súlyszivárvány című regény;

Delany utcai hősei.

A keletkezés körülményei

Gibson néhány novellája már megjelent, amikor az Ace új, elsőkönyves szerzőket közzéadó sorozatának szerkesztője, Terry Carr megkereste, hogy adjon le regénykéziratot. Hősünk el is vállalta, de azután pokoli csávába került. Elmondása szerint fogalma sem volt, mekkora méretű egy regény, és vad, állati pánik kerítette hatalmába. Attól félt, hogy az olvasó egy ilyen hosszú szöveg miatt elveszíti érdeklődését. Ezért arra törekedett, hogy minden oldalra valami érdekeset rakjon, írjon. A megírásnál a valóságból indult ki: a vancouveri drogdílerek és biciklisfutárok nyelvét figyelte. Érdekesség, hogy akkor még nem járt Japánban, viszont Vancouverben több japán bár és night club szakosodott a szigetországból érkező turistákra - ők ihlették a szaibacuk világát.

A Neuromancer fogadtatása, hatása

Itt egy pillanatra ki kell lépnem a viszonylagos megfigyelői-elemzői-leírói poozíciómból, és azt a pillanatot kell felidéznem, amikor a regénnyel először találkoztam (Kuczkáék egyik bocsánatos bűne, hogy nem jelent meg hamarabb a könyv):

Durr a fejbe.

A Neuromancer nekünk, akik tanúi lehettünk a számítógépek (leánykori nevükön: kompúterek) otthonunkba költözésének, a kinyilatkoztatás erejével hatott. A science fiction olyan aspektusát vázolta föl, amely lemond a távoli csillagrendszerek bizonytalan - és bizony egyelőre tudománytalan - kolonizálásáról, helyette a nagyon közeli jövőről beszél. Ez a jövő egyszerre félelmetes, kiszámíthatatlan, de tele van remek figurákkal. Ez a jövő a technikával szimbiózisban él. A jövő: jéghideg, szürke-piszkos, de egy lepattogzott szélű eszköz, a deck az álomvilágba röpíthet minket. A cyberspace a lehetőségek színtere, és egyben a sohasemvolt fenyegetéseké. Ezen a tájon bárkiből isten válhat - a tudás tesz azzá, az új hatalmat nem hagyományos fegyverekkel szerzik meg.

Case, a virtuálfüggő és Molly olyan alakok, akik ritkák a science fiction jólfésült hősei közt. Kalandjaik különösek, mégis, nyugtalanítóan hitelesek. Gibson a sokféle élményt, hatást koherens egésszé gyúrta. A cyberspace, a számítógép az SF egyik legerősebb metaforájaként szól az emberi lélekről, az öntudatról, az emlékezésről - a legfontosabb dolgokról, amiről egy scifi író csak beszámolhat.

A regény szerkezete nem új, a megszakítások, a szaggatott prózakezelés érdekes, de nem eredeti. A megírás módja, a stílus igen: az újhullámos költőiséget precíz realizmussal vegyíti. A költőiség szárnyra kapja a művet, a realista, végletekig polírozott próza a földhöz veri. Ez a kontraszt végigkíséri az egész Neuromancert, és ez az, amit az utánzók nem tudnak.

Egy pillanatra gondoljuk csak el, mikor járunk a regény megjelenésénél: még nincs Gorbacsov, de van hidegháború, még nincs Internet, de már van MacIntosh, kapható már a Sony Walkman és a Ghetto Blaster és a CD, de itt egy mű, amely mindezeken túllép: nem törődik a kelet-nyugat szembenállással, a kütyükkel, valami sokkal meghatározóbbról számol be - a közös jövőről, az információ koráról.

A Neuromancer - elsőként - elnyerte a nagy hármast: Nebulát, Hugót és Dick-et.

A Neuromancer új irányzatot segített életre a science fictionon belül (ami ki is múlt az évtized közepére-végére mint önálló tematika).

A Neuromancer népszerűvé tette a virtuális valóságot, a cyberspace fogalmát, és minden technofil vonása ellenére úgy mutatta be a szörfölést, mint egy hétköznapi dolgot a sok közül.

A Neuromancer olyannak bizonyult a cyberpunk könyvek között, mint A gyűrűk ura a varázslós fantasy-k körében: alap és egyben az utolsó mű is lett, meghaladhatatlan és felülmúlhatatlan a maga nemében (talán csak a Snow Crash okozott hasonló, igaz, sokkal kisebb szenzációt).

Hogy Gibson, aki mindig is idegenkedett a számítógépes-kütyüs szubkultúrától, végül is hamis prófétának bizonyult? Ó, dehogyis. Ha nem is testetlenül, de mindennap adatok közt száguldunk, nekünk is úgy kell a napi betevő infó, mint Case-nek a virtuáltér élménye. Információval kormányt lehet buktatni, háborút lehet megnyerni. A japán cuccok még mindig menők, de persze ahogy ő sem gondolta a nagy Szovjetunió bukását, talán nem is gondolt Kína felemelkedésére, folyamatos hosszú menetelésére sem. Mindenesetre a korporációk (és az erősödő nemzetállami elképzelések) korában élünk, ahol nem az országhatárok számítanak leginkább, hanem a részvényesek elképzelései.

Azóta sok jó SF napvilágot látott - sőt, a tematika egyre erősebb - mégis, hatás és befolyás tekintetében szinte az egész scifi történetében nem akad példa ilyen regényre. Ami ráadásul William Gibson első regénye.

Boldog születésnapot, Neuromancer!

Karácsony alkalmából végre volt időm elolvasni a Nulla pont-ot, László Zoltán új regényét.

Gömb

A történet legérdekesebb szereplője maga a helyszín, Nagate. Ez a város földrajzilag nehezen behatárolható, lakói emberek és fantasy-lények, akik egy ipari forradalomhoz hasonlító korban élnek. Küszöbön áll a társadalmi forradalom is, a földalatti mozgalmak aktívak. Mindeközben Erdeve Befar, a nagyhatalmú behemót mágnás egy különös gömbre csap le egy aukción. Hamarosan bebizonyosodik, hogy a mágiát árasztó tárgy több egyszerű műkincsnél, hiszen rengetegen szeretnék megkaparintani. Mire a kalandok végetérnek, azt is megtudjuk, mi is ez a különös város, hogyan született Nagate, és mivégre van ezen a világon.

Kocka

Mindenki felejtse el László kettővel ezelőtti regényét, a Nagate-t! Bár már az is egy izgalmas műnek bizonyult (és sokan, hibásan, fantasy-nek vélték), a Nulla Pont annak nem szoros folytatása. Önállóan élvezhető.

Élvezhető: ez a kulcsszó.

A Nulla Pont eredetiségét többek közt kerettörténete és az az irodalmi játék adja, ahogy a fejezetek megíródtak. Ugyanis egyetlen történet (hajsza a gömbért) többféle variánsát olvassuk, és a csattanóban azt is megtudjuk, hogy miért. A szerző nem öncélú: regényének egyik fontos szervező elve pont a variációk megléte. Ennél többet spoilerveszély nélkül nem árulhatok el; mindenki fedezze föl magának a szöveget.

A regény megítélésénél vigyáznom kell, hogy ne tűnjek túlságosan elragadtatottnak, de mit tehetek, ez a helyzet. A Nulla Pont az utóbbi évek egyik legjobb hazai science fiction regénye. Azt mindig is tudtuk, hogy egy új László Zoltán-regény megjelenése eseményszámba megy. Bárcsak több ilyen írónk lenne!

Mit is tud László, amit a legtöbben nem?

Az első, ami a Nulla Pontot egyedivé teszi, az a fantasy-SF világ kettőssége, vagyis az ötlet. A módszere az, hogy fantasy világban járunk, de az élettel teli, néhol talán túlságosan is pepecselősnek ható, cyberpunk-realitást idéző mondatok folyton fejbekólintanak. Jó mondatokat, erős párbeszédeket kapunk, irodalmilag erős minőségűeket.

A második, hogy érdekes szereplőkkel találkozunk. Baloldali mozgalmárok, cilinderes tőkésekre hajazó alakok és törékeny, evilági emberek keresztezik egymás sorsát. A figurákat a fejezetek, a másféle változatban előadott történetek tovább árnyalják.

A harmadik, az a science fiction gondolkodás, ami a 217. oldalon található mondatban előbukkan, és helyreteszi a regény világát. A Nulla Pont megoldása - ha tetszik, csattanója - sok embernek talán hideg lesz és sivár, mint a kocka alakú űrállomás, de érdekes tudományos fejtegetéseket tartalmaz. Nemcsak a minket körülvevő Kozmoszról, az időről meg a térről, de társadalmainkról, a problémákra adott emberi válaszokról is.

Néhány negatívum a végére: az első fejezet tele van jelzőkkel túlzsúfolt, felcicomázott mondatokkal és szerkezetekkel - ennyiben CP írói módszert érhetünk tetten. Ugyanebben a fejezetben csípte a szememet a szisszen ige gyakori használata. A regény első fejezete ráadásul nem túlságosan izgalmas, ha rövidebb lett volna, hamarabb rájövünk, mi a regény érdekessége, a fejezetvariációk, amiről már írtam.

Mindent egybevetve: nagyon jó, a magyar mezőnyben kiemelkedő, de világviszonylatban is figyelemre méltó regény született.

Erősen csodálkoznék (meghökkennék), ha jövőre másnak ítélnék a Zsoldos-díjat regény kategóriában.

Értékelés:

 (négy és fél)