Hölgyeim és uraim, ez valamivel hosszabb lesz, mint az átlag blogbejegyzéseim. Éppen ezért kérem, tegyék magukat szabaddá néhány percre, míg elolvassák ezt a szubjektív elemektől hemzsegő írást. Előre közlöm, hogy nem áll szándékomban személyeskedni, mert érdeklődésem célkeresztjében elsősorban a művek állnak, a többi csak sallang.
Egy rossz folyamat, gyakorlat, trend lesz a téma.
Ezt az írást nem az író, hanem a kisgyerekkora óta SF-et olvasó, nem főállású író, Kánai András jegyzi. Tehát az olvasó pozíciójából mondom el véleményemet.
Az írás premisszája: elmondom, hogyan jutottam arra az elhatározásra, hogy a továbbiakban nem szeretném a novelláimat (és ha valaha lesz) regénye(i)met jelöltetni a Zsoldos Péter-díjra.
1. fejezet: A jelen
…amelyben a szerző kifejti sirámait.
Azt mondják, az időutazás régi és bevált toposz a sci-fiben.
Mégis, amikor szombat délután wyquin bepötyögte a győztes műveket, majd vasárnap olvashattam is a zsüri indoklását, arra gondoltam: íme, megérkeztünk a magyar sci-fi sokszor emlegetett aranykorába.
Az 1980-as évekbe.
Az utcán Ladák és Wartburgok pöfögnek, üvölt a Szomszédok a vékony abrosszal letakart Color Star-ból, a nagy hatalmú függetlenített pártitkár még ereje teljében és rossz pulóverében, miközben valahol az óceán másik partján szárnyát bontogatja az SF legfrissebb, eddig talán legcoolabb és legnépszerűbb irányzata, hulláma, a cyberpunk. Csak néhány év a Neuromancer - Mirrorshades között, és az új mozgalom feloldódik a science fiction véráramában, stílusjellemzői elkeverednek a többivel. A befolyásos szerzők, Sterling, Gibson és mondjuk Cadigen maguk is hamar továbbléptek, és elhagyták a gyorsan önmaga paródiájává érő tematikát.
Nálunk sajnos a Neuromancer nem jelen(hetet)t meg. Pedig érdekes lett volna szembesülni a regénnyel ebben a 8-bites számítógépkultúrával épphogy csak ismerkedő, ZX Spectrumokkal és C64-ekkel fölszerelkezett országban. Igen, érdekes, sőt mi több, hasznos lett volna egy olyan irodalmi alzsánerrel találkozni, ahol a kapitalizmus már továbblépett a foxi-maxin tanított “impériálizmus”-nál, ahol a technológia nem az embertől eltávolodott valami, hanem közeli, szórakoztató és nélkülözhetetlen összetevője az életnek.
Mivel ez a lépés kimaradt, a kilencvenes években zúdult ránk mindez. Mintha 1992-ben ért el volna hozzánk a Duran Durantól a Wild Boys.
Nosztalgikus bevezetőm apropója: idén a Zsoldos-díjat egy rendkívül szimpatikus szerző jól megírt regénye kapta. Ahogy akkor megfogalmaztam, a regény korrekt és élvezetes, de a környezetrajz, a worldbuilding kábé harminc évet késett. Minden ismerős (Gáspár, László már évekkel ezelőtt, színesen-szagosan megírta), az intellektuális izgalom kicsi.
(Azzal nem kívánok foglalkozni külön, hogy regény-e; nálam igen, sőt, a struktúrája még inkább az átlag regény fölé emeli.)
A Nulla pont, szerelmetes barátaim, az más tészta.
Ízléseket nem ütköztetünk, de ha egy írás okos tudományos alapokra helyeződött, a helyszínválasztás eredeti, a narráció játékosan újszerű, akkor ez a regény az. Megérdemelte volna a díjat.
Most jöjjön a novellakategória döntése. Itt sem rózsásabb a helyzet.
Az idei év igencsak elkényeztetett minket, de véleményem szerint ebből is kimagaslik két írás. Az egyik Szűcs Lászlóé. A rövid élet titka olyan, ahogyan az meg van írva a nem létező nagykönyvben: technológia generálta társadalmi változások, egyéni-személyes moralitással. Kitűnő, okos novella, abszolút modern és mai. A másik Galántai Zoltáné. Az éjszakára nyíló ablak világa és dilemmái nagyon nem mindennapiak, a háttérben fölsejlő világ eredeti és izgalmas, a novella hangulatos, az utolsó mondat mint egy kalapács. (És mindkét novella címadása is példás.)
És most nézzük a díjnyertes novellát! A Szélesi Sándor-novella újabb bizonyítéka az időutazás tényének. Az írással nem az a baj, hogy felszínes a moralitása és nem kellőképpen indokolt (nem érezzük át, miért egzisztenciális probléma a halhatatlanság, az identitáselvesztése/megváltozása - ehhez ajánlott olvasmány pl. Greg Egan szinte bármelyik novellája az Axiomatic kötetből). A nagy gond az a fránya tudományos-technikai háttér valamiféle körvonala, amely ALAP a magas színvonalon művelt SF-ben.
Konkrétan: a jövő, ahol világokat ugrunk át, de a tipikus huszadik századi életet éljük (sör a frigóban, környezet stb.), olyan flaw, amely egy külön fejezetet kapott a Writing Science Fiction and Fantasy könyvben, amit az Asimovs akkori gárdája írt. Ez az 1950-es szindróma. A novellával kapcsolatos másik kifogásom a tudományos alap fájó hiánya. Az nem elég, hogy leírjuk, hogy nanitok, oszt’ azok már működnek is. Vagy ahogy egy tanult barátom megkérdezte a novella kapcsán: jó, jó, de mi az a kvantom? Ezzel fején találta a szöget. Egy betű megváltoztatása még nem elegendő egy olyan alapinformációhoz, ami kell a végső jelenethez is, mert én egész egyszerűen nem értem, most akkor mi történt a hőssel. Apropó, utolsó jelenet: a széttárt karú, fává változó férfi képe a giccs határán táncol. Szélesi szépen, gördülékenyen mesél, de nem elég SF-es ez a novella.
Szóval, nem érzem kellően átgondoltnak az idei díjazást (sem).
2. A múlt
…amelyben szerzőnk kifejti, hogyan ismerkedett meg és szeretett bele kedvenc tematikájába. Mit jelent neki a jó SF.
Az 1980-as években, mint majd’ minden rendes honpolgár, csak oroszul tanultam. Emiatt természetesen a Kozmosz Fantasztikus Könyveken és az akkori Galaktikán nevelkedtem, számomra az egyenlő volt magával a SCIENCE FICTION-nel. Ami nem volt benne, az nem is létezett. Persze az már akkoriban feltűnt, hogy az angol nyelvű írók könyvei jobban tetszenek, mint a többieké (NDK-s, bolgár scifi, brr), pedig akkor még azt sem tudtam, hogy mi az a Golden Age.
A kilencvenes években egyetemre kezdtem járni, és a sci-fi szeminárium mellett elég lájtosan foglalkoztam scifivel.
Majd megszűnt a Galaktika. Én tisztességes reklámszövegíróként helyezkedtem el. Próbáltam néha érdeklődni könyvekről, de sem külön társaságom, sem külön információs forrásom nem volt erre. Ha kezembe került magyar könyv, antológia, hamar meguntam a sablonos történeteket, az eszetlen lövöldözést, a cowboyjelmezt szkafanderre cserélő hősöket. A sci-fi halott - állapítottam meg rezignáltan, és nem foglalkoztam vele többet.
Szendergésemből két esemény rángatott ki.
Az egyik az volt, hogy 1999-ben rátaláltam egy kanadai író, Robert J. Sawyer honlapjára. Életemben nem hallottam még róla, de lenyűgözött a témák, az emberi problémák, és legfőképpen az ötletek sokasága. Eszembe juttatta, hogy hé, hát ez engem érdekel. Kölcsönkaptam egy jól felszerelt ismerős könyvtárából egy angol nyelvű Sawyer-regényt (Factoring Humanity), és elkezdtem angol eredetiben olvasni. Elbűvölt az a kecsesség, ahogy ez az ember a jól kidolgozott tudományos-technológiai ötleteit igazi emberi történetekbe csomagolta. Igazi profi, gondoltam, aki becsületesen teszi a dolgát.
A másik fontos momentum az volt, amikor a Keleti aluljárójában egy utcai árusnál belebotlottam a Karantén című regénybe. Nos, röviden: a Sawyer-honlap által elindított szemléletváltást ez a regény fejezte be.
Igen, újra elhitették velem, hogy a science fiction:
a, intellektuálisan izgalmas,
b, irodalmilag bátor,
c, felborítja a mindennapokat, a megszokott közhelyeknek bemutat,
d, merész,
e, újító,
f, friss és ropogós és semmilyen más tematika sem modernebb nála,
g, tele van kiaknázatlan ötletekkel és megírandó témákkal.
Azután írtam meg első novellámat is a Möbius pályázatára, és hamar eltelt az a 4 esztendő, mire megjelent. Az alatt a négy év alatt viszont újra scifit olvastam, életemben először kortársat, eredeti nyelven. Meghökkentem, hogy ennyi kincs lapult elzárva előlem.
Első könyveim, amelyek eme felfedezés jegyében kerültek elém: Permutation City (Greg Egan, természetesen). Ez a regény megmutatja, hová vezethet az agyzsongító spekuláció, a kozmológia hogyan tud elképesztő módon egybeérni az identitást érintő kérdésekkel. Egy ilyen regényt nem egyszerű megérteni, hát még megírni! De nagyon jó elolvasni, hagyni, hogy a határok kitáguljanak, hogy a wannabe író előtt felragyogjon ez a három szó: ÍGY IS LEHET.
A másik sorsfordító regény a másik Gregé, Bear-é: ez volt az Eon. Utazásra vitt, egy titokzatos objektumra, és hihetetlen távlatokkal operált. A fantázia példaértékű, mondanivalóval dúsított megnyilvánulásaként éltem át. És ezeken kívül is csak faltam mindent, amit a neten felleltem, a különféle díjazott novellákat, regényeket, és lassan kialakult egy látásom a zsánerről.
Ettől kezdve engem nem lehetett megvenni félkegyelmű űrkalandokkal, jövőben játszódó, de avíttan régies történetekkel, ezerszer látott karakterekkel. Újra, frissre, eredetire vágytam - arra, amit a jó SF tartogat a türelmes ínyenceknek. A lusta írókra, az át nem gondoltságból kisarjadó betűtengerekre többé nem voltam kiváncsi. Szó szerint egy Univerzum ragyogott fel előttem, és ahogy angoltudásom is csiszolódott, egyre több ismeretlen helyre utazhattam el. Kalandozásaim közben tapasztalt űrvándorokba botlottam, akik felhívták figyelmem az SF mint irodalom potenciáljára, a benne rejlő lehetőségekre, az alkotók és műveik közötti különbségekre.
Elkezdtem elemezni, hogy vajon miért emelnek piedesztára egy-egy művet kint, miért adnak díjakat. Melyek azok a pluszok, amelyek a különlegest megkülönböztetik az átlagostól.
Még azt se mondanám, hogy mint valami forrófejű kamasz, szemétre vetném a régi klasszikusokat: bárki megnézheti a TOP 10-es regénylistámat - nincs rajta 2000 utáni regény.
Ez egyáltalán nem alakított ki bennem nagyképűséget (mire is?), sem valamiféle anglomániát - de azt azért láttam, hogy igazi profi piac az USA-ban alakult ki, kompetens szerkesztőkkel, írásból élő szerzőkkel , széles olvasótáborral. Náluk, illetve rajtuk keresztül zajlottak le az SF forradalmai is (Gernsback, Golden Age, New Wave, Cyberpunk, New Weird), tehát érdemes odafigyelni. Ezt a meggyőződésemet tovább erősítette, amikor magyarul olvastam európai scifi írásokat: többségük sokkal gyengébb volt, mint jenki társaik.
Persze, a scifinek rengeteg árnyalata létezik, és idővel rájöttem, én mindegyiket szeretem: ugyanúgy bejönnek pl. Mike Resnick érzelmes, softabb írásai, mint Gregory Benford hardosabb regényei. A lényeg az átgondoltság, az élmény, a modernség/korszerűség, az újdonság és az ő varázsa. Ráadásul pont egy olyan korban élünk, amikor a scifi gettófalai leomlanak, és egyre több irodalmi fogás áramlik befelé, a merev műfajhatárok is eltünedeznek - kívánatos kor ez írónak, olvasónak egyaránt.
A sok-sok olvasás kritikussá tett. Más szemmel kezdtem el nézni a hazai írásokra, óhatatlanul is angolszász olvasmányélményeimmel hasonlítottam össze. Sokáig, elég hosszú ideig nyomát sem láttam, hogy ezt a színvonalot itthon elérjük; igazából már a közeledésnek is örültem volna.
És akkor jött a Keringés. Ez visszaadta a hitemet abban, hogy van más is, aki korszerű, modern science fictiont szeretne írni - és talán olvasni is. (Előtte, a kilencvenes években egy könyv tetszett nagyon, a Két életem, egy halálom.) László Zoltán többi írása is sejtette, hogy ő is leszámolt a gravipapucsban-suhogóköntösben-sugárpisztolyozunk stílussal. Később idesodródott Markovics Botond is, és optimizmuson egy fokkal följebb kapcsolt.
Vannak persze mások is, feltörekvő, ügyes emberek (K. Varga, Sümegi, Mayer, Juhász például) és minden adott ahhoz, hogy világszínvonalú szülessen kies ugarunkon is.
A Zsoldos-díj visszarántott a valóságba: másképp mennek itt a dolgok, mint ahogy én azt kívánatosnak tartanám.
3. A jövő…
…amelyben szerzőnk leszámol az illúziókkal.
Jól dokumentált optimizmusom a hétvégén gellert kapott. A Zsoldos-díjjal sok bajom van.
a, Zsürije olyan döntéseket hozott már a múltban, amelyért jónéhány magyar SF-rajongó pironkodna, ha szóba kerülne egy WorldCon-on. Soroljam? Kék bölcső, Szellemharcos, Diagnózis… ennyi elég? A díjnyertes novellák közé már becsúsztak igazán nívós darabok is, pl. Kim Lancehagen A.K.I.-ja. (Amit Lancehagentől olvastam eddig, az amúgy is szinte mind nagyon jónak tűnt.) Persze, szó sics róla, hogy minden díjazott mű csapnivaló lenne; de már egy hajszál is tönkretehet egy tányér levest. A díj történetét elnézve pedig már mimimum egy egész parókáról beszélhetünk.
A zsüri és a számítás Sárdi Margit belépésével professzionalizálódott, de a díj értékének zuhanását ez a lépés sem tudta megállítani.
b, Ez az egyetlen és legfontosabb irodalmi SF-díjunk, írópalántáink felnéznek rá, rangja van (még). Éppen ezért szeretném csendesen megkérdezni, hogy a zsüri Sárdi Margiton és Mandics Györgyön kívüli tagjai mivel vívták ki azt a tekintélyt, hogy ilyen fontos kérdésben döntsenek? Ezt tényleg komolyan kérdezem. Példának nézze meg mindenki ezen a linken a Campbell Award zsürijét. Na, erről van szó, ez nem személyeskedés, ez szakmai kérdés. Ezzel összefüggésben megsüvegelem azt a két tagot, aki legalább a véleményét közzéteszi.
De ez a következő menüpontom.
(Kis kitérő: mielőtt bárki rámolvasná a savanyú a szőlő frázist, nézze meg a videó végén, mely novellákat tartottam a legjobbaknak ebben az évben. A sajátjaim nem voltak köztük. Ráadásul nagyon szép értékeléseket kaptam tavaly és most is. Szó sincs sértettségről.)
c, A bírálatokból fölsejlő szempontrendszer elképesztő következtetésekre sarkall.
Idén például egy tematikailag - ld. bejegyzésem első pontja - oldschool regény kapta a fődíjat. Szó sincs arról, hogy ne lenne valóban értékes a mű, csak hát, erről van szó. A Szintetikus álmot egyébként nemcsak én, hanem mások is több-kevesebb lelkesedéssel üdvözölték.
Hogy fordulhat elő, hogy gyermekkorom kedvenc írójának novellája, amely már húsz éves is csak nagy jóindulattal lett volna naprakész, ugyanannyi pontot kap, mint a Szűcs-írás? Hogy fordulhat elő, hogy a Justitia és A bevatás szertartása között fél pont a különbség, és nem mondjuk 30, az utóbbi javára?
A kérdésem: a zsüri tagjai tisztában vannak, milyen a kortárs scifi? Hogy merre tart? Hogy kik a műfaj meghatározó alkotói kint és miért? Hogy mi alapján mondhatjuk valamire azt, hogy régies, és mi jelenthet újdonságot?
Tavaly ugyanilyen furcsa érzésem volt. A Csend tökéletes mű a Zsoldos-díjra: az alaptörténet érdekes, a világkép hihető, a címben megfogalmazott metafora többrétegű és izgalmas értelmezést tesz lehetővé. Ehhez képest egy olyan novella nyert, amely Bradbury-t idézte, de annak költőisége nélkül.
Az a helyzet, hogy jó lenne eldöntenünk, mit tartunk kívánatos útnak a haza SF-irodalomban és mit nem. Világos, hogy választhatjuk a befelé fordulást, azt az állapotot, amikor úgy csinálunk, hogy mindent a saját világunkhoz mérünk. Amikor nem számít, hogy kit miért díjaznak kint, milyen viták zajlanak. Magunkra zárhatjuk a csapóajtót, és görcsösen összezárt fogakkal mormolhatjuk: nem érdekeltek, kinti kortársaink, mert mi a speciális, magyar sci-fit jutalmazzuk. Másképp: mintha azt mondanánk, hogy nekünk csak Kozsó kell, és nem például Fat Boy Slim, Leonard Cohen vagy a Coldplay (ezek példák, remélem, érthetőek).
Tehetünk így is. Ebben az esetben elrobog mellettünk a világ. Ha díjnyertes novellákat kérnek tőlünk, büszkén megmutatjuk a mieinket - és csodálkozunk, hogy ez nem az a szint, amit mondjuk egy Analog elvár. Érdemes rájuk figyelni: annyi kéziratot olvastak már életükben, hogy rögtön megérzik az állottság bűzét.
Ha idejön ma egy külföldi szerkesztő, és megkérdezi: na, kedves magyarok, melyik írótok nyerte a legtöbb díjat? Mert hogy akkor az a legjobb, gondolhatja joggal.
Ez az a pont, ahol a díj értéke nálam végképp elsüllyed. Sajnos nem Szélesi Sándor írja azt a fajta scifit, ami meglátásom szerint friss, eredeti és piacképes. Nem ez az az irány, amely felé érzésem szerint vinnünk kellene a magyar SF-t. Ha a Zsoldos-díj mégis ezt az utat mutatja, akkor én másfelé megyek. (Jelképes esemény: a legfontosabb SF-esemény idejére a legfontosabb portál elérhetetlen volt.) Kifelé, a gettó falain kívülre sem mehetünk ilyen művekkel. Kiröhögnek, na. Nem az rpg.hu kritikusa ellen kell szervezni egy egész írószövetséges estet, hanem jó művekkel visszanyerni az olvasókat, akiket elvesztettünk a kilencvenes években. A mostani olvasók sokkal tájékozottabbak, többet olvasnak eredeti nyelven, hamar hozzáférnek az újdonságokhoz. Őket már nem lehet talmi csillogással elkápráztatni, még akkor sem, ha a fény Zsoldos Péter szobrán csillan meg. Sokkal igényesebbnek kellene lenni.
Ne csapjuk már be magunkat csak azért, hogy kisimult ráncokkal kvaterkázhassunk a Trombitásban!
Konklúzió:
Ahogy írtam, az érdemtelenül kiosztott díjak miatt a Zsoldos-díj számomra sajnos nem vonzó. Nevezhetjük bárminek: Zs-díjnak, az állandó díjazottunkról Szélesi-díjnak; egyre megy.
A marketingkommunikációban megtanultam, hogy a rossz imázsú márkákat elkerülik az emberek.
Én megteszem ezt: a továbbiakban nem kívánom írásaimat jelöltetni a Zsoldos-díjra.
Több is veszett Mohácsnál, gondolhatnók.
Ez igaz, csakhogy én nem akarok a hazai SF-élet posványos Csele-patakjába belefulladni, a status quo-t fenntartani, a helyzettel egyetérteni.
Az emberekkel nincs semmi baj, többnyire mindenki szép és jó, de az írásokról ezt még távolról sem lehet elmondani.
Hé, emberek, ki kéne már mondani: a király meztelen. Kilátszik csupasz hátsója, hiába van koronája. Azt, hogy ezt más is észreveszi-e, igazából nem olyan fontos. Én látom, és levonom a konzekvenciát. Nekem többé nem királyom, nem érdekel a listája sem.
Viszontlátásra…
…és kösz a halakat.