Greg Bear, aki eddigi 40 könyvével főleg a technikai, hard SF mezsgyéin járt, egy rendhagyó regénnyel jelentkezett idén augusztusban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Rend

 A történet érdekes felütéssel kezdődik: egy furcsa városban járunk, ahol már-már istenszerű lények beszélgetésébe hallgatunk bele. Ezután a mai Seattle-be ugrunk, hogy három főszereplő sorsát kövessük figyelemmel. Ők nemcsak abban hasonlítanak, hogy egy különleges városról álmodnak - innen is a könyv címe - hanem abban is, hogy birtokukban van egy-egy titokzatos kő. Ketten közülük a távoli jövőben élő két harcos testébe is képesek beköltözni.

Ez a távoli jövő nagyon különös. A haldokló univerzumot a Káosz fenyegeti, a Nagy Halál, ami elől az emberek Kalpa városába húzódtak vissza és valósággenerátorokkal védik határaikat. Így néz ki mindez:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

De ez nem elég, hogy kivédjék az emberiséget fenyegető végső veszélyt: harcosokat készítenek fel, akik elindulnak a Káosz felé. 

 

Káosz

Bear nagyon elrugaszkodott az eddigi munkásságától. A regény megoldása nem tiszta science fiction: inkább mitológia van itt egybegyúrva kozmológiával. A könyv egyes részei erősen emlékeztettek Borges híres novellájára, a Bábeli könyvtárra.

Az izgalmas felütés után megtörik a regény, és csak a második felében pörög fel újra, amikor a biztonságos várost elhagyják a harcosok. Ez pedig fantasy-s toposzt használ, a vándorlást és az új táj felfedezését. Hibának érzem, hogy a főgonosz, Typhon motivációit és eredetét Bear a regény utolsó oldalain veti elénk, sima összefoglalásban, és így nem a főszereplők interakcióiból ismerjük meg a rejtély feloldását.

Hiába a promóciós oldal, ez sem menti.

Buddhizmus, fantasy, számítógépes kalandjátékokra emlékeztető cselekményszál és az Univerzum halála - különös egyveleg, és érzésem szerint a City… inkább a nagy tehetségként induló, de végül elbukó science fiction regények hosszú sorába illeszkedik.

Az Eon sokkal, de sokkal jobb ennél.

(A City at the End of Time részletesebb elemzése angolul itt olvasható.)

 

Értékelés:

 

(három)

 Hosszúra nyújtott történet, folyt. köv. felirattal a végén.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az egészben az a legszomorúbb, hogy Ken MacLeod, ez a hegylakós nevű skót író jól ír. Leírásai, képei elevenek, a regény él, lélegzik.

De.

 

Izgalmat, de azonnal!

A regény olvasásakor a 128. oldal volt az első, amelynek megnéztem a számozását. Ez nagyon, nagyon rossz szimptóma. Arra voltam ott kiváncsi, hogy vajon mikor kezd összeérni a két szál, amelyen a szerző a cselekményt futtatja. Másrészt a feszültség, a tét, ami behúz a regény világába, csaknem akart felbukkanni.

Ez a science fictionnél megbocsáthatatlan bűn. A regény első oldalain szerződést kötünk: te, az író felvillantod, hogy a portéka körülbelül mit tud, majd beljebb csalsz a boltodba, én meg engedelmesen követlek. Ez a türelem mindaddig kitart, ameddig az izgalom megvan. A Kozmonauták vára annyiban csalódás, hogy túl sok benne a környezet bemutatása, a csupán hangulatfestő részek nagyon rátelepszenek a regényre.

 

Többet várunk tőled!

Pedig az unalmas szövegtömbök alól néha kikandikál a nagybetűs Lehetőség: ebben a könyvben bizony több van. Pozitív az uniós tematika, jópofa a kommunista, a szovjetek által vezetett EU gondolata. Érdekes a szauruszvilág. A könyv utolsó fejezeteiben azután megjelenik az adrenalinpörgető elem, az űrállomás élete is visz némi izgalmat a regénybe. De ez már csak olyan, mint amikor a rossz tanuló egy-két dologra azért még emlékszik a leckéből, de ez a feleletén már nem segít. Ráadásul, arculcsapásként érhet minket a vég: amikor kiderül, hogy messze nincs befejezve a történet (mondjuk ez nem is volt titok), de nehéz így lezárt, kerek egészként minősíteni, és az értékelésén is sokat ront ez.

Jó regény lenne ez a Kozmonauták vára.

Csak az a sok-sok felesleges szöveg: csak azt tudnám feledni.

Úgyhogy várom a következő, egykötetes MacLeod-regényt, például ezt.

 

Értékelés:

 

(három és fél)

 

 

 Kellenek. Néhány regény, amelyet nem szabad kihagyni. Szubjektív beharangozó portréképekkel súlyosbítva.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Nagy kópé az öreg. A technicolor időgép egy időtlen klasszikus, és ami Harrison sajátja: van humora. Ennek fényében különösen izgalmasnak ígérkezik ez a minden bizonnyal komorabb hangvételű regénye.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

China Miéville a fiatal SF-nemzedék (1972-es születésű) egyik legfontosabb személye. Igaz, hogy jobbára fantasyt alkot, de oda kell rá figyelni. Most az Armada jön tőle magyarul.

 

 

 

 

   

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kritikák alapján kevésbé sikerültebbnek minősíthető ClipArt után egy újabb európai SF-regény jelenik meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. Ha ugyanazt a színvonalat hozza, mint a jobb francia filmek, nyert ügye lesz.

 

 

 

     

 

 

 

 

 

 

 

 

 A német SF nagy örege nem hagy cserben, érzem. A teremtés utolsó napja a mai napig élvezhető, sőt, egyre aktuálisabb.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Robert Charles Wilsontól eddig ezeket olvastam: Pörgés, The Chronolits, Darwinia, Blind Lake. Tudomány, emberi sorsok, fordulatos történetek a csavaros eszű kanadaitól. Remélem, folytatást is tud írni, a Tengely ugyanis az első ilyen műve.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

William Gibson - benne az a szép, hogy miután lerakta egy új műfaj alapjait a science fiction-ön belül (és egyre gyengébb regényeket termelt ezügyben), átváltott. Hogy amit ír, az vajon tiszta SF-e, mindenki maga döntse el. Hamarosan Árnyvilág címen olvasható új könyve.

 

 

 

      

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Még mindig úgy érzem, hogy a Valós halál túlértékelt könyv, de Morgan is fiatal és sikert sikerre halmoz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Stephanie Meyer regénye az Agave Könyveknél jelenik majd meg. The Host - magyar címe még nincs, de már lehet pályázni rá. “Science fiction azoknak, akik nem szeretik a science fictiont” - ez a regényhez kapcsolt szlogen. Reméljük, a SF-t szeretők is kedvelni fogják.

 

 

 

    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Delta Vision méltatlanul elhanyagolt sorozatában jelent meg ez a regény, és egy rakás díjra jelölték. Mivel mindig is szerettem az alternatív történelmi írásokat (magam is elkövettem egyet), ezért ez is kötelező olvasmány.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

És végül, de abszolúte nem utolsósorban: a szerintem remek A poszthumán döntés után Markovics Botond (Brandon Hackett néven) új regénnyel jelentkezik. Az Isten gépei várható megjelenése október.

 Nos, igen. A külföldi pozitív fogadtatás (például itt) nem tévedett: ez tényleg az utóbbi idők egyik legegyénibb hangvételű animációs filmje.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Színtiszta science fiction

A WALL-E valóban meghálálja a bizalmat. A történet többszáz évvel a mi korunk után játszódik, amikor is a Föld csaknem belefullad a szemétbe. Az élhetetlenné vált bolygó lakói a Buy Large nevű konglomerátum jóvoltából luxus-űrhajókra pattannak, és ott élik wellness-életüket, ahol legfontosabb tennivalójuk: a semmittevés. Eközben főhősünk, a címszereplő az egykori kék bolygót próbálja megtisztítani a szeméthegyektől - igaz, úgy, hogy eközben újakat hoz létre.

A film első felét a kis robot téblábolásai teszik ki, míg egy nap megérkezik az ő Évája (Eve), aki gyökeresen megváltoztatja nemcsak WALL-E, hanem végeredményben az emberiség életét is.

Rég lehetett ezen a műfajon belül ennyire igazi SF-t látni, ahol a spekuláció és a forma is a legmagasabb szinten áll.

 

Utópiából utópia

WALL-E, a robot különös anyagból van összegyúrva: egy kicsit E. T., egy kicsit R2D2, de mindenképpen a “nagy szíve van” tábort gyarapítja. A film első felében az alkotók a börleszk és a némafilmek világát idézik meg, itt nem kellett a magyar szöveg szerzőjének összetörnie magát. Az űrhajón játszódó rész viszont - szó szerint - fantasztikus utazás, és nemcsak a SF szerelmeseinek. A tökéletesen automatizált, elkényelmesedett emberiség bemutatása jól adagolt vizuális gegekből épült fel. A Pixar 3D-s bajnokai szinte minden egyes robotnak külön személyiséget alkottak (még a napernyőrobotnak is). WALL-E és Eve gesztusai szavak nélkül is univerzálisak, jól érthetőek.

A filmben nincsenek cuki állatok, hacsak főhősünk házi csótányát nem számítjuk ide.

És ami a legszívmelengetőbb: a film üzenetét nem az a szörnyű szájbarágás közvetíti, mint például a Táncoló Talpak esetében. Egyszer sem hangzik el sem a környezetszennyezés, sem a fogyasztói társadalom válsága kifejezés.

A film végkicsengése optimista: hisz abban, hogy lehetséges az újrakezdés, csak két jópofa, dünnyögő robot kell hozzá, meg legalább egy ember, aki bár hájas, de azért fel tud lázadni a hamis utópia ellen.

(És még egy tanulság: igen, a csótányok mindent túlélnek.)

 

utóirat: Buy Large, avagy mégis mozog a Föld

A film üzenetével ellentétes ugyan, de a merchandising beindult: a gyártó oldalán elképesztő kütyüket vásárolhatunk!

 

Értékelés:

 

(négy és fél)

 

 

Ted Chiang első írásával (Tower of Babylon - magyarul a 143. Galaktikában jelent meg még az óidőkben, 1992-ben) rögtön leverte a polcról a Nebula-díjat. 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hősünk 41 éves, nem egy mai csirke. A híres Clarion-t végezte el, de nem tudni, a tehetség eleve benne lappangott, vagy csak ott hozták felszínre.

Nem mondhatni el róla, hogy nemerei sebességgel ír: eddig mindössze 10 írása jelent meg, de ebből jópárat díjjal honoráltak. Így tettek a nemrég a Galaktikában megjelent A kereskedő és a bölcsek kapuja című kisregényével is, amely idén Nebulát hozott neki.

Most azonban első novelláskötetére hívnám fel az SF-t szeretők figyelmét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kötetben nem található új novella; hat, már addig megjelent írását rendezték egy könyvbe. Úgy röpködnek az ötletek nála, mint vadnyugati ivóban a székek. 

 

Tartalom

A hat közül is kiemelkedik három novella, amelyek jól példázzák Chiang sokoldalúságát.

A már említett Tower of Babylon egy science fiction típusú felfedezőtörténet. Középpontjában a híres torony megmászása szerepel. A főhős el akarja érni az eget, a csattanó ötletes és eredeti.

A Division by Zero egy matematikus SF (ez ritkaság a műfajban: Greg Egan Dark Integers című írása egy jól sikerült darab). A főszereplő nő nemcsak magánéletével küszködik, de egy olyan felfedezést is tesz, melynek fényében kidobhatjuk a matematikát.

Számomra a legérdekesebb a Hell is the Absence of God. Nem is tudom, fantasy ez vagy sci-fi? Ebben ugyanis egy olyan világot jelenít meg, ahol a zsidó-keresztény kultúrából ismert természetfölötti valóság nem hit vagy vallás kérdése: az angyalok jól láthatóan és rendszeresen látogatják a Földet, hol balesetet, hol azonnali gyógyulást okozva, az utca alatt pedig egyenesen a pokol húzódik, jól láthatóan. Isten azonban nem az személy, aki hűséges és jó - ahogy a Biblia lefesti - hanem messzi és szinte elérhetetlen. A Hell… világképe determinisztikus, komor, zord tónusú, így a történet is, amelyből azt nem tudhatjuk meg, milyen az igazi hit, csak azt, hogy mit jelent az Istentől való távolság, amelyet Chiang a pokollal azonosít. Rémisztő az utolsó jelenet, amikor az elkárhozott főhős megérzi ezt.

 

Forma

 Chiang tud írni. Nagyon. A régi Amfora-reklám szlogenjét követi: tartalomhoz a forma. Így például a Division… fejezetcímei számozásánál 1a, 1b stb. formátumot használ. Ennek a trükknek a novella végén van jelentősége. A főhősnő motivációi világosak, jól összekapcsolódik a személyes szféra és a tudományos áttörés.

A Tower… igazi kalandsztori, erős, egzotikus ízekkel, nevekkel. Olvasmányos, jó a ritmusa. A poén (nem lövöm le) kielégíti a felfokozott várakozást, ami tulajdonképpen a novella ígérete: “megmutatom, mi lakozik az ég tetején”.

A Hell… egy párbeszédek nélküli novella. A szerző (és az olvasó) pozíciója így - az istenkeresés témájához kapcsolódóan - isteni rangba emelkedik: mindent tud a főhősről, motivációjáról, gondolatairól. Egy kicsit olyan ez, mint egy legenda - egy tanulságos történet, amit akár a Hell… groteszk világának csodát kereső szereplői is elolvashatnának.

Értékelés:

 

(négy és fél)

 

 

 

 

 

 Egyszer csak kell olyat írni, ami sokaknál kiveri a biztosítékot.

Az idei, augusztusi Galaktikában követtem el.

 

Az Imagine egy tipikus mi-lett-volna-ha történet: 1980-ban John Lennon feltámad, és ez a tény megváltoztatja a világot.

Na, ez a novella bizonyult darázsfészeknek.

Előtte

 Az alapötletet a Kennedy-merénylet adta, pontosabban az a kép, amelyen a lövés már eldördült, és a fiatal elnök a kocsira hajol. Olvastam, mekkora döbbenetet váltott ki a hír még az akkori Magyarországon is. Mi lett volna, ha feltámad? - gondoltam, de csakhamar Lennonra váltottam, mert az ő filozófiája, küldetéstudata jól dokumentált. Például az Imagine-ben. Ahogy ez összeállt, néhány nap alatt megírtam a sztorit. A novellát - éles ellentétben az előzővel - nem dagályosra, hanem szikárra szabtam, legalábbis ez volt a cél.

Az index.hu hatalmas szolgálatot tett, ugyanis címlapra tette a Galaktika-ajánlót, ráadásul szerény novellámra utaló címmel: Lennon harmadnap feltámadt. 

A Debrecen Online így harangozta be a novellámat:

 A hazai sci-fi szerzők ifjabb nemzedékéhez tartozó Kánai András novellája címét látva aligha van, akinek ne a hajdani Beatles-guru, az apostolok oszlása után is jelentős dalokat író, sokoldalú és zseniális John Lennon, valamint a felejthetetlen dal, az Imagine ugrana be. Nem véletlenül. Kánai újraírja, újraértelmezi azt, ami annak idején Mark Chapman és John Lennon között történt, a merényletet, a lövést, az okokat és az előzményeket, illetve a következményeket, egy furcsa világképet alkotva így. Ami meglehetősen nyomasztó.

Utána

 Először a solaria.hu állandó pontozóbírája írt a novelláról:

Kánai András: Imagine Pro: 
+ a történet több nézőpontból való megközelítése; 
+ a kapitalizmus vs szocializmus ideológiai harcának szembeállítása; 
+ a stílus; 

Kontra: 
- a Lennoni személyi kultusz világképe túlságosan abszurd nekem… 
- … nem beszélve a merénylet valódi voltáról; 
- zavaros, azaz néha nem tudni, hogy ki beszél vagy cselekszik; 
- nem tudom h a végén direkt Nyugat-Berlint szándékozott írni a szerző, de az elején levő New Yorkkal kapcsolatban lehet h elírás (persze ezt nem tudhatom biztosan, csak megérzés); 
Értékelés: 4 pont

(Necroman_Mk2)

Hát, a novellát úgy leértékelte, mint TESCO a lejárt túró rudit. (És már itt is feltűnt, hogy vannak, akik Lennonról nem tudták elképzelni a történetben leírtakat.) Az már elgondolkodtatóbb, hogy szerinte zavaros. Nekem egyértelműnek tűnt, hogy az adott nézőpont éppen kihez tartozik, és előzetes kritikusaim sem (ezt) tették szóvá. Igazából az az érdekes, hogy egy közepes méretű novellában három szálon fut a sztori. Ezt persze azzal segítettem, hogy a három történetvonal nem párhuzamosan, hanem kronologikusan fut, leszámítva az első bekezdést.

Szóval, Lennon tabutéma bizonyos körökben. Ezt írta valaki az index.hu The Beatles topicjának egyik fórumozója:

Balga módon megvettem a Galaktika magazin legújabb számát Kánai András Imagine c. novellája miatt. Nos, nem jó. (Az újság sem, mert mi sem áll távolabb tőlem a sci-finél.) Lényegében arról szól, hogy Lennon harmadnapra feltámadt és szép lassan uralma alá hajtja a világot, megalakítva a Szovjetunió amerikanizált változatát Lennonium néven. Személyi kultusz ésatöbbi. (Amúgy szerintem mi sem állt volna távolabb tőle, mint az önfényezés, na mindegy.) Lényegében a novella az Imagine szövegéből asszociál mindenfélére “mi lett volna ha”-témakörben némi sci-fivel hintve persze. Aztán 2000-ben megint jön Chapman. Pff… Elég gyenge eresztés, én meg kidobtam érte 900-at.

Ajvé. Nem szereti a science fictiont. De szereti John Lennont. Nem sok esélyem volt a bizonyításra, azt hiszem.

 Amúgy Lennon biztos tiszta életű ember volt, csak néha előkerülnek ezt cáfoló tények, pl. ez itt.

 3 év telt el, mire újra lett időm SF-vizekre evezni. Írtam én közben, csak mást: reklámokat, újságcikkeket, kommunikációs stratégiákat, ilyesmiket.

És eljött az idei év májusa. És lőn.

A Dr. Jake, Mr. Hyde  az Impresszióról, és annak következményeiről szól. Az Index így ajánlotta:

Kánai András Dr. Jake és Mr. Hyde című novellája pedig bemutatja, mi történne az emberiséggel egy nagyon furcsa globális esemény után, nevezetesen vége szakad a népek egymás iránt tanúsított agresszív viselkedésének.

Előtte

A novella 2006 augusztusában, egy munkanap alatt íródott. Habár a munkát meg az írást szinte kényszeresen szétválasztom, akkor - a nyári holtidőben - nem sok tennivalóm akadt, úgyhogy egy nap alatt végeztem a novellával.

Gondoltam én, de tévedtem.

Elküldtem a Galaktikának, és az Attila vissza is hívott, és rámutatott néhány olyan pontra, ahol megbicsaklik a sztori. Egyszóval, logikai bug-ok fészkelték bele magukat a novella zsenge, lágy részeibe. Át kellett írnom. Viszont újra beindult a malom (az Attila pont rádióreklám felvétele közben keresett), és a project vakvágányra került. Tavaly decemberben azután, karácsony és szenteste között sínre tettem, kibővítettem, elvarrtam a kilógó szálakat.

Stílusában egy idősebb ember monológjaként írtam meg, ami megintcsak jó leckének bizonyult. 

Utána

Vélemények a solaria.hu fórumáról:

Pro: 
+ kellemes stílus; 
+ a visszaemlékező kerettörténet; 
+ jó felépítettség; 
+ a jellemek leírása, bemutatása; 
+ a fordulatos történet… Kontra: 
- …ami a vége felé túlbonyolított a szerző; 
- emiatt a végét kicsit erőltetettnek éreztem; 

(Necroman_Mk2)

 A Dnyeprov- és a Kánai novellák tetszenek nekem is a legjobban. 

(adamek62)

A legtöbbet talán A dzsinn asszonyán filóztam, a legjobban megírtnak A hős, aki visszatért című írás tűnt, míg a legérdekesebb történet nekem Kánai András novellája, a Dr. Jake, Mr. Hyde volt.

(gaboca1200)

Kánai András: Dr. Jake, Mr. Hyde 
Hát ebben legalább vannak ötletek. Persze ha következetesek akarunk maradni, akkor a professzor lelkének csak a kezelések idejére kellene a kutyában lennie, de egye fene, ezt elnézem. A földönkívüli beavatkozás olyan elsőszülöttes stílusú, csak azt nem értem, honnan a fenéből jött rá a professzor, hogy mindez mit jelent. Hogy attól kezdenénk el szeretni egymást, hogy rájövünk, nemzetünk milyen kínokat okozott másoknak? Nekem nem túl hiteles gondolat. És megint a cím: ha már kutya, mért nem lett Dr. Jackal a hős? Minden hibája ellenére tisztességesen meg van írva. Pont: 7 

(adeptus)

Az utolsó hozzászólásból számomra már csak egy kérdés adódik: emberek, mi a csoda az az “elsőszülöttes stílus”?

 A második novellámat 2005 augusztusában olvashatta a nagyérdemű.

(Swanwick, Baxter, Ellison, Willis - micsoda illusztris társaságba keveredtem a címlapon!)

A novella egy picike short story nászutasokról és hibernációjukban bekövetkezett változásukról.

Igazából a szinkópás szerkesztést próbáltam ki: a novella középső, leíró részét két pergő párbeszéd-blokk fogja közre.

Az írás megint egy pályázatra született (szeretem a versenyhelyzetet, na!), de nem díjazták, viszont Németh Attilának tetszett, és betette a magazinba.

Sosem felejtem el az elsőt. 

Az első megjelent novellám 2005 tavaszára datálódik. 

 

Az előzmények: az akkori Möbius Kiadó (R. I. P., illetve Attila, élj soká!) novellapályázatot hirdetett. Egy délutánba és estébe telt, amíg megírtam az Epizodistákat.

A történet a közeljövőben játszódik, és egy sikervárományos film forgatásának megdöbbentő következményeiről szól. 

Előtte

Hirtelen felindulásból elkövetett ötletroham eredménye ez az írás, és 2001 áprilisában hívott fel azzal Németh Attila (a kiadó egyszemélyes mindenese), hogy az Epizodistákat is beválogatta egy eljövendő kötetbe.

Ezután nem mondhatni, hogy fölpörögtek volna az események.

A kötet Fényévek 3. címen embrionális állapotban maradt, majd jobblétre szenderült. Attila viszont az újjáindult Galaktika irodalmi szerkesztője lett. 2005 februárjában azután megjelent az Epizodisták.

Hatalmas pillanat volt nekem. Az 1980-as évek óta olvastam-gyűjtöttem a Galaktikákat; az ELTE-n alapító tagja voltam az S. Sárdi Margit által vezetett szemináriumnak, ahol is vendégül láttuk a szinte összes aktív/akkor híres magyar SF-írót/közszereplőt Gáspár Andrástól Bogáti Péterig. (Máig nem felejtem, amikor Kuczka Péter járt a csöppnyi szobában: kijelentette: hogy ő láncdohányos, és már öt perc után azzal fenyegetett meg bennünket, hogy azonnal megőrül, ha nem fityeg a szája végén az izzó nikotinrúd. Egy emlék a legendáról.)

Szóval, egészen addig csak olvastam, de dédelgetett álmom volt - kinek nem? - hogy írjak is. Úgy lobogtattam a friss újságot, mint a véres kardot.

Utána

A visszajelzések pozitívak voltak.

A solaria.hu fórumán az állandó pontozó, Necroman_Mk2 írta:

Kánai András: Epizodisták 

Ez a novella egy nyíló virághoz vagy egy sztriptízhez hasonlítható: először homályos minden, aztán egyre több részletről hullik le a lepel, tárul fel az előzmény, mire a végkifejletnél teljes valójában gyönyörködhetünk benne! Mesteri szerkesztés! A modern filmszakma kritizálása és a “vég kezdete” befejezés is sokat dob a mű hangulatán. Értékelés: 10 pont 

Hát így kezdődött.

Kásőbb persze (más írásaim kapcsán) belefutottam kevésbé elragadtatott fogadtatásba is, de hát ilyen a wanna-be írók sorsa.