Ez az a regény, amit - a különleges Fényhez hasonlóan - vagy szeret, vagy utál az ember.

Miről is szól?

Be kell vallanom: vaskos előítéletekkel kezdtem el olvasni Jean-Claude Dunyach regényét. A két legvaskosabb ezek közül: az angolszász science fiction a nagyobb verseny miatt jobb művekkel jelentkezik, mint az európai. A másik előítéletem pedig annak szólt, hogy például a filmgyártásban a franciák semmiben sincsenek lemaradva az amiktól, sőt, egyik-másik mozi (például a zseniális Ötödik elem) még túl is szárnyalja tengerentúli mesterét. Ezt vártam a Halott csillagoktól is.

Nos, felemás érzésekkel viaskodom most, túl a regény utolsó oldalán.

Ugyanis fogalmam sincs, mit olvastam. Nem tudom szavakba önteni a Halott csillagok tartalmát (a borítón szereplő segít, de régen rossz, ha az a leghasználhatóbb szöveg egy könyvben). Vannak szereplők, helyszínek meg cselekmények, de nem áll össze. Igen, ez a jó kifejezés: a mondatok nem kerekednek ki egy hús-vér. lélegző, izgalmas SF-é.

 Miért?

Az okok egyszerűek. A Halott csillagok a maga szaggatott, lassú, vontatott módján nem segíti az olvasó dolgát. Hiába a néha találó, szellemes mondatok, ezek nem mentik az összképet. Pedig jó ötlet az élő város; mint hely és mint metafora is, de Dunyach nem ás elég mélyre, hogy ennek a szereplőkre, a társadalomra, a mindennapi életre gyakorolt hatásait bemutassa. A környezet nem eredeti, a szituációk sem. Főszereplői sablonosak, egyedül szerelmes civódásuk érdekes. Azt hiszem, a ritmust nem kapja el a szerző, és még nagyobb baj, hogy mi sem. Borzalom látni, hogy a fejezetek előtt szereplő kivonatok magukban hordozzák egy sikeres regény magvát…

A jó science fiction regényre nem létezik egyetemes recept. Mégis, a hihetően felépített, de érthetően előadott tudományos háttér, a sodró lendület, a fokozódó izgalom, a rejtély, a váratlan és meghökkentő fordulatok – nagyon hiányoznak a könyvből.

Ezért nálam a címből csak a Halott maradt.

(És ha már francia nyelvű SF: az újak közül inkább Maurice G. Dantec, a régiektől pedig a Sehollakók!)

 Értékelés:

(kettő)

 Egy amerikai pályázaton a versenyzőknek max. 150 szóban kellett sci-fi történetet írniuk.

Itt a győztes:

 

Renewal By Greg McElhatton

 

 

 

The librarian looked at the card and frowned. “Ben Richards. You’ve already renewed three times,” she flatly stated.

He shifted back and forth, uncomfortably. “I’m still not done. There’s so much there… I want to make it all the way to the end.”

She tapped her fingers on the counter for a moment, seemingly thinking, before shaking her head. “No,” she finally said. “Other people have placed a reserve. If you don’t make your return now, you’ll be overdue.”

He sighed. “I really liked being Ben Richards.”

“So does everyone else, honey. But time’s up.” She leaned over, and the man offered up his arm. With two fingers reshaped like tweezers, she deftly plucked the chip out of the slot in his right wrist.

The figure, its features rapidly fading to an androgynous blank slate, nodded dumbly and shuffled off as the librarian stored the chip in its envelope.

“Next!”

 

 Harry Harrison regényében, a Helyet! Helyet! -ben pontosan ennyien laknak New Yorkban.

A tegnap holnapja

 A regény 1999-ben játszódik. Andy Rausch-t, a rendőrnyomozót különleges feladattal bíznak meg: egy gazdag alvilági figura halálának kell utánajárnia. A tettes egy fiatal tajvani emigránscsemete, Billy Chung. Rausch közben összeakad az áldozat szeretőjével is, akivel összeköltözik, miközben megpróbálja elkapni Chungot. A regény keserű lezárása 1999 szilvesztere.

Bolondok hajója

Harry Harrison, más, magyarul jól ismert és kedvelt regények szerzője 1966-ban írta ezt a művét. Maga a regény olyan, mint a viharos tengeren hánykolódó hajó, melyen a szereplők kétségbeesve próbálnak talpon maradni, nehogy a vízbe zuhanjanak.

A jövőbeli világ a túlnépesedéssel küzd. Harrison ezt nagyon ügyesen, hatásos, de nem olcsó írói eszközökkel mutatja be. Figurái élnek, de a legerősebb mégis Sol alakja, Rausch szobatársáé, aki egyedi és sokoldalú. Egy kicsit Földünket szimbolizálja: elmondja vádbeszédét az emberiség ellen, és meghal.

A regény tökéletességéből egy tényező von le sokat: hajója nem megy sehova. Vagyis a szereplők sorsa mögött nem találni a regényben egy folyamatosan jelenlévő, nagy rejtélyt, nincsenek meglepő fordulatok, és már az elejétől tudjuk, hogy szegény Billy kölyök a tettes. A szereplők csak túlélni akarnak. A regény lapjai épp ezért nem rejtenek reményt, nincs optimista végkicsengése, gondolata, ami önmagában nem is baj.

De az az izgalom, abból kellett volna még.

Értékelés:

(négy)

 A hír: 

Most a magyar irodalom három klasszikusát meséli újra az egyik kiadó abban a reményben, hogy az eredetitől a terjedelme miatt visszariadók is kedvet kapnak az olvasáshoz.

Szeretnék elébe menni a várható igényeknek, így elkészítettem néhány klasszikus science fiction regény hiperrövid változatát. Időkímélő jelleggel következzenek a kész művek:

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Néhány ember a Marsra utazik, de ott se jobb.

Isaac Asimov: A halhatatlanság halála

Az emberiség sokáig akar élni, azután úgy dönt, inkább utazna.

 Zsoldos Péter: A feladat

Űrhajósok túl akarják élni a katasztrófát, de minek.

Lehetne folytatni… de minek?

 A Hipergalaktika 02-ben megjelent sok tekintetben is különleges novellám.

Tartalom

Valahol a jövőben leendő matematikusokat képeznek egy űrállomásokon. Az erre kitalált “eszköz” egy Toposz-nak nevezett virtuális valóság, amely felerősíti és vizualizálja a matematikai gondolkodást. De nem minden tökéletes: úgy tűnik, hogy a Toposzban létezik egy titokzatos hely, a Mélység, ahol különös dolgok történnek…

Nem bölcsésznek való vidék

A novella különlegességét három tény jelenti. Az első, hogy extra rövid idő, gyakorlatilag két és fél hét alatt kellett megírnom. A második nehezítő gyakorlatnak a témaválasztás bizonyult.

A Galaktika szerkesztője ugyanis kijelölt nekem egy pályát, és ez az oktatás jövője volt. Egy kósza ötletből indultam ki. Történt ugyanis, hogy egy SF-regény angol nyelvű ismertetőjében az állt, hogy egy szereplő egy “binary system”-be utazott. Ezt félreértelmeztem, és az eredeti, csillagászati jelentés helyett a számokra gondoltam. Amikor észrevettem a tévedésem, akkor gondolkodtam csak el azon, hogy milyen lenne, ha tényleg számrendszerekbe lehetne utazni?

Innen indult az egész, hogy végül ebbe a novellába torkolljon, amelyet - a Dr. Jake, Mr. Hyde-hoz hasonlóan - ismét E/3-ban írtam meg.

A novella egy alműfaj az SF-en belül, bölcsészként kihívást jelentett ilyet írni, remélem, kevés hibával abszolváltam a feladatot. Ez a harmadik különlegesség.

A matematikai jellegű scifik további példái itt.

(És megintcsak elképesztő, hogy milyen társaságba keveredtem: elég megnézni a borító alját! :-))

Elment az a bestseller-író, aki science fictiont is nagy kedvvel művelt.

 Michael Crichton 66 éves volt. Az átlagember - talán - a Vészhelyzet alkotójaként ismerhette, de a Jurassic Park-kal (a regény megjelenése: 1990.) megkedveltette a dinoszauruszokat a nagyközönséggel, magyarán ő is felelős (Spielberg mellett) a dínómánia elterjedésében. A dinoszauruszok azóta rengeteg scifiben kaptak szerepet, néhány példa:

•  Greg Bear: Dinosaur Summer
•  Robert J. Sawyer: Quintaglio-sorozat; End of An Era
•  Michael Swanwick: Bones Of the Earth, Scherzo with Tyrannosaur, Riding the Gigantosaur (ez utóbbiak novellák, elsőrangúak)
•  James Patrick Kelly: Dinoszaurusz-logika (Fényévek antológia)

De emlékezzünk meg többi SF-regényéről is, például az Androméda-ködről, az ifjúsági regényeket idéző Idővonalról, a technothriller Prédáról, és kedvencemről, a Gömbről, amely ragyogó példa a feszültség megfelelő adagolására, a figyelem fenntartására.

Crichton regényeinek megfilmesítése nem mindig sikerült, és akkor még finoman fogalmaztam: a Gömb a könyvhöz képest csapnivaló, az Idővonal B-movie, a 13. harcos pedig sokadosztályú fércmunka. Egyik leghatásosabb filmje a Zaklatás, ami ugyan nem SF, de némi virtuális valóság és technológia azért szorult a történetbe.

A most eltávozott író science fiction regényeiben mindig alapos kutatással ágyazott meg a cselekménynek, és tőle még azt is elfogadta közönsége, hogy előszóval vezesse be a sztorit, ami elég irodalmiatlan megoldás. Általában az elszabadult technológiára építette regényeit, ami régi SF-toposz.

Nevét a sok regényborítón kívül egy dinoszauruszfaj, a Crichtonsaurus bohlini viszi tovább.

 A 2008. novemberi számban 2 novella és egy interjú volt számomra a legérdekesebb.

 1. Az egyik kedvenc Stephen Baxter Az utolsó kapcsolatfelvétel című története. Ez a novella 2008-ban döntős volt a Hugo Awards-on. A hard science fiction szerzőnek elkönyvelt angol ezúttal sem tagadta meg magát, hiszen a kozmológiai világvégét választotta kiindulópontnak. Erre fűzte fel azután a két főszereplő - anya és lánya -  történetét, dialógusát. A kétféle mentalitás jól példázza az ún. hétköznapi ember és a tudós alapállását: míg az előbbi az elkerülhetetlen vég idején is kertjével bíbelődik, utóbbit még a végzet előszobájában is áthatja a tudásvágy, a kiváncsiság. A párbeszédekkel hasonló hatást ér el Baxter, mint Tarantino a Ponyvaregényben: a beszéd témája és a helyzet ordító ellentmondása gyönyörű mélabús mesévé avatja ezt a novellát, amely elkerüli a happy end csapdáját is.

2. Theodore Sturgeon kiváló regényéről már megemlékeztem. A mostani Galaktikában az Egy csepp különös című novellája megint mély emberismeretről és jól eltalált metaforakezelésről tanúskodik. A scifinek talán nem is nevezhető történet (hiszen a sellőkre nincs racionális magyarázat a történetben) a férfi-nő viszonyával foglalkozik. Évődő, jó ütemű, fordulatos párbeszédekben bomlik ki a két főszereplő megismerkedésének története.

3. Az Elisabetta Vernier-rel készült villáminterjú egy szimpatikus hölgyet mutatott be. Vele ellentétben viszont a kiberpunk létjogosultságában - mint önálló műfajban - nem hiszek. A Neurománc, a Schizmatrix megtette hatását, nehéz újat mondani úgy, hogy csak a kliséket használjuk. (Habár a Rainbows End azért ütős darab). A kiberpunk (cyberpunk?)  akkor számított újdonságnak, amikor a számítógép helyett is komputert írtunk és mondtunk; viszont mint science fiction elem egyre inkább továbbfejlődik és más tematikai elemekkel (például kozmológiával, mint Greg Egan Karantén-jában) társulva bukkan fel.

Jó, hogy az olasz hölgy figyelemmel kiséri műve magyar fogadtatását, kívánom neki, hogy ne keseregjen ezen túl sokat…

Azt hiszem, elolvasom a ClipArt-ot.

Az Intergalaktikán olvasható egy írásom.

Elöljáróban annyit, hogy régen olvastam ennyire jó scifit, mint a Fény. 

Értékelés:

(négy és fél)