Poszt után transz
Posted by sfinsider on december 2nd, 2008
Az év legfontosabb magyar SF-regénye jelent meg több mint egy hónapja.
Tartalmas
A regény hasonló kozmológiai változással kezdődik, mint a Pörgés vagy a Karantén. Itt azonban a Föld helyeződik át egy vörös törpecsillag közelébe. Nem elég, hogy a napfény luxuscikké válik, még a szingularitásnak nevezett esemény közeli bekövetkezte is fenyeget. Reálissá válik a lehetőség, hogy az ember teremtményei, a mesterséges intelligenciák túlnőnek az emberiségen. Ebbe az alapszituációba csöppenünk narrátorunkkal, akitől lassan megtudjuk: az egész változás mögött a Manipulátoroknak nevezett titokzatos lények állnak. A tét az emberiség sorsa, jövője.
Ötletes, de
A Hackett álnév mögé rejtőző Markovics Botond A poszthumán döntés után ismét egy új tematikát hozott be a magyar SF-regények világába: a szingularitást. A téma kint már divatos egy ideje, elég csak Charless Stross-ra – vagy az újabbak közül – Paul Melko-ra gondolnunk. A regény telistele van kitűnő ötletekkel: Chopra-elv, fekete doboz gazdaság,Bárka, epigonrészecskék, Baran Bloggernaplója a könyvespolcon…
Izgalmas olvasmány az Isten gépei. Minden fejezetben történik valami, ami nem hagyja leülni a sztorit. Átélhető a feszültség, különösen, amikor a megfigyelő narrátor és társa létében is végveszélybe kerül.
És most jön a nagy de.
Kár, hogy a trailer-szerű, kellően felpörgető prológ utáni két fejezetet álmosabb folytatásba torkollik. Persze, meg kell ismernünk a Föld mindennapjait és Kerti Szófia lelkivilágát, de a kezdeti izgalom kicsit leül. Ugyanúgy a Szingularitás Intézet nagyjainak beszélgetése. Mivel később egyik intézeti híres ember sem kap szerepet, a mondanivalót talán máshogy is át lehetett volna adni.
(Kerti Szófia tanulásjelenetéről nekem Greg Egan Diaspora-ja, Yatima felejthetetlen Truth Mining tanulása jutott eszembe, a Manipulátorokról pedig ugyanezen regény Transmuterjei. További hasonlóság: amikor a katasztrófa miatt – akarata ellenére – digitalizálják az egyik szereplőt, ld. Szófia “epigonrészecskesítése”)
Az Isten gépei már-már súrolja nálam a hard SF kategorizálást. Talán emiatt is, az az érzésem, a világot felforgató Manipulátor-terv hangsúlyosabb a regényben, mint a szereplők jelleme, motivációja. Amikor világok sorsa dől el, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az SF-ben nem ez a legfontosabb, hanem az emberek reakciójának megmutatása.
Szófia egy hisztérika, Scott egy kiégett bunkó. A megfigyelő Kerti Szófia nem elég karakteres.
Mindezek ellenére igen jól sikerült regénynek tartom. Magasan kiemelkedik az átlag itthoni SF-ek közül, a Zsoldos-díj méltó várományosa regény kategóriában (tényleg, ugyan melyik más mű érdemelné meg?)
Értékelés:
(négy)
július 6th, 2009 at 3:41 du.
[...] Már megírtam véleményemet a könyvről. Tényleg egy korszerű regénynek tartom, végre nem ezerszer lerágott csontokból főzünk levest. Sok ötlet van benne, az alapszituáció igényes és érdekes. A poszt-hackett-cherubion korszak 2. regénye letisztultabb és egységesebb prózát mutat, mint az ugyancsak figyelemre méltó Poszthumán. [...]
július 6th, 2009 at 4:26 du.
Én pont fordítva voltam vele, éppen Szófia miatt lett igazán érdekes az egész. Nem gondoltam őt hisztérikának, teljesen érthetőek a reakciói, és az idősebb Szófiánál nagyon jól sikerült megragadni az érettebb, tapasztaltabb nő, meg a naívabb fiatalabb kiadása közti különbséget.
július 6th, 2009 at 6:41 du.
Hogy Szófia hisztérika volna? Nos, ezzel vitatkoznék. Ha némi empátiát csempészek a dologba, rájövök, hogy ha valaki úgy nő fel, ahogy ő, akkor már az is csoda, ha egyáltalán ép marad az elméje és az identitása. Jelentősebb személyiségtorzulás nélkül sikerült “beérnie”, és ami a legszebb, hogy Hackett hihetővé, átélhetővé írta nekünk a karaktert. Hiszti? András, ha gondolod, bemutatlak a kisebbik húgomak. Na ő, hisztis.
Annak ellenére, hogy lassan harminc.
július 6th, 2009 at 9:37 du.
Fairylona, Rhewa:
Jó olvasni, hogy másnak milyen pozitívan jött le Szófia. Úgy vélem azonban, hogy különösen egy olyan fajsúlyos témánál, mint a szingularitás meg a Manipulátorok, jó lett volna egy szerethetőbb főhős (Scottra is vonatkozik). A főhőssel jólesik olykor-olykor azonosulni, és nekem ez Szófia kapcsán nem igazán ment. A science fictionben a szereplők egyfajta Vergiliusok, akik végigvezetnek a megváltozott világ poklán; talán szerencsés, ha szimpatikusnak találjuk őket, és beléjük karolunk egy széles mosollyal: kaluzoljatok csak, szeretett barátaink! (Ellenpélda: a Tigris! Tigris! antipatikus főhőse, de ő meg rendkívül összetett karakter.)
július 7th, 2009 at 3:57 du.
Hm, érdekes, hogy milyen különbségek vannak olvasó és olvasó között.:D
Számomra pl. olvasóként Gully Foyle a Tigris, tigrisből egy pszichopata romboló, akivel egy pillanatra sem tudtam azonosulni, sőt, élőben a lehető legmesszebbre kerülném, simán közveszélyes őrültnek nézném, és túlontúl összetettnek sem nevezném.
Igaz, az azonosulási vágyból 15 éves kor körül kinőttem, és a motivációkat szeretném megérteni helyette.
július 7th, 2009 at 3:59 du.
Ja, a lényeg: A Tigris ettől még nagyon jó könyv.
július 7th, 2009 at 4:53 du.
Nekem is az volt a bajom a könyvvel, hogy egyik szereplővel sem tudtam szimpatizálni. Nem azonosulni – szimpatizálni. Az egy dolog, hogy meg lehet magyarázni, miért olyanok a karakterek, amilyenek, de – legalábbis nekem – sokkal élvezetesebb lett volna a könyv, ha valakinek szívből tudtam volna szurkolni.
július 7th, 2009 at 7:28 du.
Éppen erről beszélek, hogy olvasói ízlés dolga, ki milyen elvárásokkal olvas, viszont továbbra is általánosságban és olvasói oldalról nézve a témát, egy írásmű szerintem nem futóverseny, hogy szurkolni kelljen bárkinek is.:)) Szerintem a karakter célja nem feltétlenül és kizárólagosan az, hogy szeresd és szurkolj neki. Ha így szemléled, egy csomó világirodalmi mű kiesik a szűrön mégoly zseniális karakterábrázolás ellenére is, mert az író célja egy lelkiállapot, érzés, emberi tulajdonság, folyamat bemutatása, ábrázolása. (pl. Steinbeck, Kafka, Dosztojevszkij egyes művei így hirtelen, vagy Hugo Parizsi Notre-dame-ja, néhány Shakespeare dráma, pl. a Hamlet, az Othello és a Machbet.)
Scifi tematikában Asimovnak szinte egyáltalán nem voltak szerethető karakterei, talán Elijah Baley kivételével. Arthur Dentet egyenesen utáltam, minden bizonnyal D. Adams csúnya fricskája volt, hogy pont egy életképtelen egyednek kellett túlélnie. Akkor már inkább egy vogon vers.:) Viszont maga a karakter a környezetében és a megtermetett keretek között abszolút működik, és nekem, mint olvasónak ez számít. És lehetne még sorolni. Viszont nyilván mindenki más elvárásokkal olvas, és ezek alapján választ kedvenc művet, ez abszolút természetes.
Ami viszont érdekel: hogy van az, hogy az Isten gépeiben Szófia karaktere ennyire különbözőképpen jön át férfi és női aggyal szemlélve? Ráadásul mintha a hölgyek a környezettel együtt szemlélnék a karaktert (nekem nyilván ez volt a szándékom, nem véletlenül lettek a szereplők olyanok, amilyenek, ez mind a velük történtek hatása), a férfiak meg önmagában, komplexusokat, sérüléseket, környezetet ignorálva értékelnek. Ez az empátia mértékében meglévő különbségből eredne? Vagy valami egészen másból?
július 7th, 2009 at 8:08 du.
Szerintem empátia. Én tudom magamról, hogy ilyen szempontból közelebb állok a női empatikussághoz, és nekem tökre érthetőek Szófia cselekedetei és karaktere. Igazából a két hímmel nem voltam kibékülve annyira, de a történetben megállták a helyüket
július 7th, 2009 at 8:43 du.
Tudja a fene, nincs használati utasításom magamhoz, nem tudom megmagyarázni, mért nem sikerült elfogadnom ifjabb Szófiát. Az mindenesetre benne lehet, hogy egy így viselkedő nőtől a valóságban a falra másznék, itt pedig 280 oldalon keresztül össze voltam zárva vele.
Nem az a lényeg, hogy szeressem a szereplőt, hanem az, hogy megértsem. Na ez nekem Szofi esetében nem jött össze.
július 7th, 2009 at 9:20 du.
Az hogy azonosulni tudok-e egy karakterrel, vagy megértem-e a motivációit, független attól, hogy ő, azaz a karakter milyen nemű. Viszont valószínűleg igenis függ tőlem, azaz a személyiségemtől, De nem függ a nemi kromoszómáimtól. Kölyökkoromban totálisan azonosulni tudtam Old Shatterhand-del, aki azon vacillált, mikor lője le a társa lábát cincáló grizzlyt, pedig kislányként elvileg, pöttyös könyveket illett volna nyálaznom indiános, katonás és kalózos könyvek helyett. Baromira nem tudtam azonosulni pl. Hófehérkével -mert rohadtul idegesített a házitündér mentalitása. Még a motivációit sem tudtam megérteni, mert könyörgöm, mi a hepi abban, hogy HÉT pasira főz, mos, takarít látástól- mikulásig, még ha azok törpék is?! Akkor inkább nyomolvasok Nathaniel Bumpoval, spanyol gályákat küldök a tenger fenekére Peter Blooddal, mennyivel izgisebb a fiúk élete mi?!
Az Isten gépeiben számomra Bastien volt a legnagyobb talány. Scottot még csak-csak megértettem, de Bastient?! Néha azt hittem, hogy na, sikerült végre összeraknom magamban, mit miért csinál, aztán jött egy fordulat, és építhettem újra. Ezért is tetszett a könyv, egy percre sem hagyta lankadni a figyelmemet, és mellékesen, annál szimpatikusabb egy karakter, minél nehezebb megkedvelnem. Annál többet kell kihoznom önmagamból, annál mélyebbre kell kotornom a lelkembe, minél távolabb áll tőlem. Így pedig az olvasás valódi, igazi kaland, nem pedig passzív mozizás.
július 7th, 2009 at 10:35 du.
Adeptus:
Ez meg egyértelműen az én hibám volt, de majd legközelebb igyekszem még körültekintőbben figyelni a részletekre.
Rhewa:
Bastienről nekem “használati utasításként” az jött le, hogy a határán lebegett egy megjátszott szerepnek és egy önmagát kereső, érző embernek. Még talán ő volt az egyik legkevésbé megzavarodó karakter az otthonával és a vele, mint emberrel történtek ellenére. De nem szeretnék semmit megmagyarázni, úgyis mindenkinek más jön le a szövegből.
Mindenesetre engem jobban vonzanak a nem egyértelmű (fekete, v. fehér) karakterek – ilyen emberek a valóságban nincsenek -, noha a fekete-fehér szereplőket egy regényben sokkal egyszerűbb érthetővé, elfogadhatóbbá varázsolni. A jó jó lesz, a rossz meg rossz, az író mindent szájba rág, és nem hagy gondolkodni. A valóságban minden ember egy külön talány, én szeretem, ha olvasás közben szépen lassan hámlanak le az újabb és újabb rétegek, már ha éppen vannak persze.
július 7th, 2009 at 11:03 du.
Akkor ugyanazt szeretjük mindketten