…mármint hogy mégegyszer megnézzem a Watchmen-t (melynek egyik plakátos vezérmondata: “De ki őrzi az Őrzőket?)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sztorizás

 Egy alternatív USA-ban járunk, 1985-ben, egy olyan világban, ahol a vietnámi háborút az amik nyerik, és ahol Nixon sokadszorra is elnök lehet. Itt él a hétköznapi, de hősruhába öltözött, Minutemen nevet viselő bűnüldöző-csoport. A film elején már mindannyian szekrénybe akasztották jelmezüket. Ekkor történik, hogy a Komédiás nevű tagjukat brutálisan meggyilkolják. Ki tette és miért? Mi a konspiráció a Komédiás halála és a küszöbönálló nukleáris háború között?

Lelkizés

 Oké. Ez a film nem működik. Az okok viszonylag egyszerűek.

Dramaturgia. Túl hosszú a film. Nincs az a történet, amihez 163 perc kellene. (A Csillagok háborúja például “csak” 121 perces, a Volt egyszer egy vadnyugat 145 perccel marad alul). A Watchmen csaknem 3 órája jórészt flashback-ekből áll, ha pedig nem, tele van felesleges epizódokkal, amelyek azon kívül, hogy jól mutatnak, nem viszik előre a filmet. Az elején hard-boiled krimiérzés jön elő a napló hallgatása közben. Utána állandóan változik a fókusz, láthatóan a rendező nem tudta eldönteni, ki a főszereplője, és milyen filmet forgat: klasszikus szuperhősöset? Politikai szatírát? Kalandfilmet? Rorschach beszéde fogja keretbe a filmet, de sokáig nem találkozunk vele. A börtönös rész meg minek? Azt már tudtuk, hogy az álarcos csávó pszichopata. Bevonulása a börtönbe nekem a Tango és Cash hasonló jelenetét juttaja eszembe - láttam már ilyet.

Látvány. Ami a 300-ba, Zack Snyder előző filmjébe belefért, jól kiemelte a történetet, az itt modorosság és unalom. A lassított jelenetekre, a zoomokra gondolok, amelyek szépek, szépek, de nem hatnak az újdonság erejével. Inkább egy demó arról, hol tart ma a CGI. Az egyetlen vizuálisan és dramaturgiailag erős, kreatív rész a főcím.

Esztétikum. Ez egy ronda, néhol aberrált film, amely koncepciótlanul hol a szépségre törekszik (főcím, benne Utolsó vacsora-parafrázissal), hol meg a brutalitásra (Rorschach bárdos gyilkossága). Ismert, híres zenéket használ fel (pl. Leonard Cohen, Simon & Garfunkel, Dylan műveit), de azokat a jeleneteket, amelyekben ezek hallhatóak, kizárólag a zenék viszik el, nem a vizualitás vagy a meseszövés. Nem nagy ötlet a szürreálisan esős, borongós város képe sem.

Szereplők. A valóban erős karakterű Rorscach-on és a hibbant Komédiáson kívül a többi karakter gyenge, élettelen, és igaz ez az egyetlen szuperhősre, Jonra is. A főrossz pedig ártatlanul kegyetlen jóindulatával maga a klisék kliséje. (Az meg csak nekem szúrt szemet, hogy A, ha van olyan félistenünk, mint kék hősünk, akkor azzal simán meg lehetne nyerni a hidegháborút és B, a deklaráltan szuperképességekkel nem rendelkező főszereplőink könnyedén halomra verik a börtön legagresszívebb figuráit?)

Üzenet. A film filozofálgatása az emberiségről meg a békéről felületes, akár mint valami csodaguru monológja a semmiről. Dr. Manhattan annyira túllépett az emberiségen, hogy teljesen eltávolodik a néző szimpátiájától, nem izgulunk, nem hevülünk érte. És mi a film végső üzenete? Béke lesz, ha kellőképpen sok ártatlan pusztul el? Tényleg hihető, hogy az emberi természet annyira megváltozik, hogy az újságoknak nem lesz elég zaftos anyaguk?

Bónusz értetlenkedésem. A film egyik utolsó színhelyén, a titkok lelepleződése után Adrian Veidt monitorokon futó különböző képeket bámul. Ezek egyikén felfedeztem a reklámfilm-történelem egyik leghíresebb darabját, az Apple bevezetéséhez készített, egyszer, az akkori Super Bowl döntőjének szünetében levetített “1984“-et. Ez a mi Univerzumunkban történt. Mit akart ezzel sugallni a rendező?

Megjegyzés a képregény rajongóihoz. Én úgy néztem meg a filmet, hogy nem ismertem a képregényt. Arról tehát nem tudok nyilatkozni, hogy mennyiben hiteles az adaptáció. Viszont azt gondolom, önmagában is meg kell állnia a helyét. Nálam nem ez történt.

Értékelés:

 

(kettő)

 

 Ordító szubjektivitás ismét a köbön. Ez a 10 könyv áll hozzám a legközelebb, ezeket olvastam el a legtöbbször. Próbálok valami indoklásfélét összeállítani, meg egy futottak még felsorolást is.

 

10. Philip K. Dick: A halál útvesztője (1968.)

 

 

 

 

 

A valóság és a kitalált világok viszonyáról Dick rengeteg könyvet írt (tényleg, írt egyáltalán másról?), viszont rám ez volt a legnagyobb hatással. A különös világ, ahol hit és realizmus kéz a kézben jár, ahol az imádkozás egyben technológiai cselekedet is, több mint érdekes elegy. (Később a nagyszerű Ted Chiang tett kísérletet hasonló világértelmezésre Hell Is the Absence of God című novellájában.) Ahogy belemerülünk a telepesek szürreális világába, ahogy kibontakozik egy különös krimi, úgy keveredik össze a regénybeli Biblia teológiája és a szereplők sorsa. A regény vége pedig… mellbevágó, különös, és a későbbi Dick-regényekkel ellentétben pozitív kicsengésű. De csak egyvalakinek.

 

 9. William Gibson: Neuromancer (1984.)

 

 

 

 

 

 

Ennyire agyzsongító regényt kevesen írtak. Emlékszem, hogyan hatott rám: elképedtem, magába szívott a jól eltalált környezet. Amikor a regény megjelent, én még egy 1 kilobájtos ZX81-en játszottam. Ehhez képest a mátrix, a szimulált valóság maga volt a csoda. A regény olyan, mint egy száguldás egy rendkívül gyors versenymotoron: alig van időnk körülnézni, már robogunk is tovább. A Neurománc olyan világot tár elénk, amelyben szinte lehetetlen hétköznapi életet élni, normális ember számára alig terem babér. Mindent a multik uralnak, japán cuccok a menők, a főhős csaja egy belevaló gyilkológép - akkor még ezek nem tűntek kliséknek! Az ideges narráció pontosan megfelel a regény környezetének. Gibson első regénye bebizonyította, hogy a számítógép egész egyszerűen az egyik legcoolabb szerkezet, amit ember valaha összerakott.

 

8. Frederik Pohl: Átjáró (1977.)

 

 

 

 

 

A science fictionben régi hagyománya van a titokzatos idegen tárgyak szerepeltetésének, de Pohl regénye még így is igazi bravúr. Megadja nekünk a felfedezés izgalmát, örömét; főhőse összetett, érdekes jellem, a felvetett probléma pedig nagyon is élő. Külön pluszpont a két szálon futó szerkezetnek, az analizálás jó ötlet. 

 

7. Frank Herbert: Dűne (1965.)

 

 

 

 

 

 Újraolvasva, mai fejjel méginkább bejön, mint kiskoromban. Olyannyira ismerősnek tűnik az ábrázolt geopolitikai helyzet, hogy az már hihetetlen. Csak helyettesítsük be a vizet valami mással. Kemény, rideg, ugyanakkor hihető világ Arrakis, és ehhez mért túlélők népesítik be. Szikár próza dukál hozzá, egyenes vonalvezetésű kalandos történet, pozitív végkifejlettel.

 

 6. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (1979.)

 

 

 

 

 

 

Ritka vendég  a jó humor, és nemcsak scifiben. Adams azzal, hogy mixelte a science fictiont az angol abszurd humor legszebb hagyományaival, teljesen egyedit alkotott. Mindannyian ismerjük a 42-es számot, és miközben jókat röhögünk a regényen, elcsodálkozhatunk a hihetetlen ötleteken, a filozofikus mondatokon, a számtalan poénon. Ritkaság ez egy regényben.

 

 5. Orson Scott Card: Végjáték (1985.)

 

 

 

 

 

Gyerekek menni harcolni, plusz szimulált csaták - minden adott a sikerhez. Bár az ötletet 2 évvel korábban Greg Bear már megírta (Hardfought), a kitűnő narráció, a nem szokványos vég magasan az átlag fölé emeli a regényt. Szinte minden sora a helyén van.

 

 4. Isaac Asimov: A halhatatlanság halála (1955.)

 

 

 

 

 

 

A mai napig a legjobb időutazásos regény. Lenyűgöz a léptéke, az emberiség jövőjéért érzett aggódás. Mint irodalmi alkotás, nagyra értékelem, hogy ez a regény gyakorlatilag akciójelenetek nélkül képes mindvégig feszültséget fenntartani. És az utolsó mondat - az nagyon üt.

 

 3. Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (1950.)

 

 

 

 

 

 

Szigorúan véve ez nem is regény, hanem novellafüzér. Viszont az egymás után következő fejezetekből egy nagyobb kép áll össze. Bradbury a társadalmi feszültségek, az egyéni sorsok ihletett tollú krónikása. A könyv foglalkozik azzal, mit jelent az elmúlás, az emlékek. A Mars a Föld metaforája, ahol minden kisstílűségünkkel és hibánkkal szembesülhetünk. És ez a science fiction nagy erénye - szembesít is. Gyönyörű mondatokon keresztül.

 

 2. George Orwell: 1984 (1949.)

 

 

 

 

 

 Igen, ez science fiction, a disztópikus irodalom egyik gyöngyszeme. Nem annyira technikai, mint például a Szép új világ, inkább a társadalmi változásokra koncentrál. A regény úgy funkcionál ma is, mint egy tankönyv, amelyből megismerhetjük a totalitárius rendszerek összes fontosabb jellemzőit. Jók az ötletek, a duplagondol, az újbeszél, a minisztériumok nevei, a szlogenek, és persze a Big Brother, ami mára sajnos pozitív jelentésárnyalatot kapott a műsortípus miatt. Az egyszerű vonalvezetésű (egy szálon, lineárisan zajló) regény pontos mondatokkal operál. Nagyon találó a fiktív Goldstein-könyv, a regény utolsó mondatára pedig mit is lehetne mondani? Gyönyörű, borzasztó, igaz és felháborító. Prófétai mű ez a hatvan éve megjelent könyv.

 

 1. Alfred Bester: Tigris! Tigris! (1956.)

 

 

 

 

 

Ez a regény az abszolút number one. Egy ötletnek, felfedezésnek (a jauntolásnak) aknázza ki a társadalmat érinthető változásait. A kiaknázás itt igazi, bátor science fiction invenciókat jelent. A szerző olyan főhőst ültet regénye középpontjába, aki jól testesíti meg az emberi fajt: lobbanékony, harcias, de a képességei alapján bármit elérhetne. Gully Foyle (már a neve is csoda) egy motivációtól hajtott, de rendkívül összetett figura. A regény egyszerre él a társadalmi és technikai extrapoláció eszközével, ez az SF egyik nagy képessége. A Tigris! Tigris! több mint fél évszázada jelent meg először, és friss, eleven ma is. A cyberpunk tematika előfutára - gondoljunk csak a nagyvállalatok uralmára, a sötét jövőképre vagy a bedrótozott emberi testre, a mesterséges valóságra. A történet egy percre sem ül le, Foyle nyomán elképesztő helyszíneken járunk. A regény mérete telitalálat, sehol sincs benne a mai féltéglák fecsegősségéből és felesleges epizódjaiból. Külön meg kell említeni a nyelvhasználatot: olyan tipológiai megoldásokkal él Bester, ami ma is modern, és kevés példa van rá az SF-ből. Mondatai pergők és elevenek, a párbeszédek kevés szóval mondanak sokat, a kisebb szereplők is jól megragadnak.

A regény első fejezete pedig mestermű: olyan, mint amikor későn érkezünk egy színházi páholyba, de valaki elhúz egy függönyt, és elmagyarázza az eddigi legfontosabb történéseket; klipszerűen, érdekesen, nem önmagát ismételve. 

A Tigris! Tigris! rólunk szól, letehetetlen, örök klasszikus, számomra az SF egyik csúcsteljesítménye.

 

Futottak még:

 Clarke: 2010, A gyermekkor vége

 Haldeman: Örök háború

 Silverberg: Éjszárnyak

 Delany: Nova

 Bradbury: 451 Fahrenheit

 Verne: Nemo kapitány

 Asimov: Alapítvány-trilógia, Az istenek is…

 Wells: A világok harca

 Banks: A játékmester

 Sawyer: Calculating God

 Megvan a Hugo-díj döntőseinek listája. Ahogy a nebulás postomnál, itt is a regény kategóriába jelölteket említem csak meg:

 

 Neal Stephenson: Anathem

 Neil Gaiman: The Graveyard Book

 Cory Doctorow: Little Brother

 Charless Stross: Saturn’s Children

 John Scalzi: Zoe’s Tale

 

 Scalzi kivételével - akinek kitűnő blogja van - csupa nehézsúlyú versenyzővel van dolgunk. Az Anathem mellett szól a pozitív visszhangok sora; Gaiman a modern, nagy mesemondók egyike; Doctorow ifjú titán, könyve döntős a Nebulánál is; Stross immáron a hatodik éve döntős…

 Anathemre vagy Little Brotherre tippelek.

 

Felkészülni: ez egy elméletibb jellegű írás. Csapongva említek benne sokmindent, ami a cím tárgykörébe tartozhat, de - ahogy mondani szokás - a teljesség igénye nélkül. 

 

Kiindulópontom a Ben Bova által szerkesztett Nebula Award Showcase 2008-ban található. Az antológiában a Végjáték írója, Orson Scott Card írt a témában.

OSC néhány gondolata közül szemezgetek, a sajátaimat dőlt betűvel hozzátéve:

• A science fiction Verne, Wells és legfőképpen az agilis szerkesztő, Hugo Gernsback óta nemcsak kategóriát, forradalmat, de egy sikeres mozgalmat is jelent. A SF tulajdonképpen egy publikálási kategória, Gernsback találmánya.
• Az irodalmi kánont még mindig a modernizmus alakítja, de (legalábbis az USA-ban) egyre több szépirodalmi szerző merészkedik science fiction területre, tematikák felé. Ez főként disztópikus, postholocaustos történetekben manifesztálódik.
• A science fictionben már lezajlottak a belső forradalmak: a campbelli hard SF, majd a visszatérés a „szociálisabb” tematikához, majd jött a hatvanas évek Új Hulláma. Ezek minimozgalmak voltak, és valahol 1970 táján leállt a mozgalmasdi, azóta nincs is több. (Ahogy OSC megállapítja, a cyberpunk csak tematikájában új – bár tegyük hozzá, hogy alapjai már az Új Hullámban megtalálhatók - , irodalmilag nem hozott újdonságot. Ez áll a steampunkra, és mindenféle –punkságra.
• Már mindent kitaláltunk a science fictionben, nincsenek új tematikák (megjegyzésem: egy-két mikroáram azért fölfedezhető: kvantummechanika, szingularitás, transzhumanizmus).
• A science fiction elfogadottsága nagyobb mint valaha: olyan professzorok kerülnek hamarosan az egyetemi katedrák élére, akiknek meghatározó olvasmányélményük egy Asimov- vagy egy Clarke- vagy egy Dick-írás. Vajon ez nálunk is így lenne?
• A régen hihetetlennek tűnő SF-elemek (tárgyak, találmányok) a hétköznapi élet szinte minden szegmensében megjelennek és tért hódítanak. Emlékszik még valaki arra, milyen játékprogramokról álmodoztunk C64-ünk vagy Sinclair ZX Spectrumunk mellett, a piros joystickot nyomogatva? iPhone, a maga érintőképernyőjével? Microsoft Surface? Helló, üdvözlünk a mában. Vagy a tegnapban.
• Egyre nehezebb állócsillagoknak megjelenniük az SF egén. Ezzel egyetérthetünk: ragyogó írók garmadájától jelenik meg regény, de meghatározó, iskolateremtő író nincs a műfajban. A kérdés persze az, hogy az úgynevezett szépirodalomban van-e ilyen? Joyce Finnegans Wake-je 1939 óta az egyik legkreatívabb kísérleti regény; a kortárs nemzeti díjas regényekben sincs egetverő újdonság a huszadik századi modern és posztmodern óta. Posztmodern: az olvasók továbbra is történeteket várnak. Itthon egyszerre kritikai és befogadói siker Spiró György Fogsága, ami pedig… hát, klasszikus történelmi kalandregény, akárhogy is szépítjük.
• Úgy tűnik, a határ, az a vastag fal, ami most még az SF-et elválasztja a szépirodalomtól, lassan, de biztosan zsugorodik. Ha a fal végleg megszűnik, az SF mint kategória is eltűnik. Ettől nem tartok. A science fiction mint közösség – az internetnek is köszönhetően – erős és önszerveződő, saját szájízzel rendelkezik, szüksége van a kategóriába (zsánerbe) tartozó írásokra.
• Orson Scott Card szerint a nagy irodalmi forradalom az SF rokona, a fantasy területén várható. Hozzátenném, hogy a tágabb értelemben vett fantasztikus irodalom egyrészt bővebb tematizálást tesz lehetővé, de a fantasy meghatározó része még mindig a Tolkien és C. S. Lewis által kitaposott ösvényen poroszkál. Érdemes viszont böngészni a World Fantasy Award regénykategóriájában jelölt műveket, ott más a tendencia (pl. Haruki Murakami). És mi van a másik testvérrel, a horrorirodalommal? Ott is várható irodalmi forradalom?

 

• A személyes véleményem az, hogy a science fiction mindig is rétegirodalom marad. Ha jó művek születnek, akkor az SF több embert fog érdekelni. A filmek, a sorozatok tovább növelhetik a scifi ázsióját, főleg, ha a kiadók jobban a jelenben élnének (igénytelen kinézetű-honlapú Asimovs és Analog ebben nem segít).

 

De vegyük észre, hogy az SF mindig a tudománnyal áll összefüggésben, és az – főleg a fizika, a kémia, biológia stb. – sokakat elriaszt. A fantasy, a krimi, a supernatural thriller sokkal könnyebben befogadható. Nem véletlen, hogy az űropera reneszánszát éli.

Viszont amellett, hogy az alkategóriákban (időutazás, robotok, háború, disztópia, hard SF stb.) nincs új, nagyon változatosak a regények. Az itthoni megjelenőkből pl. hasonlítsuk össze a Pörgést meg A sötét sebességét vagy a Kozmonauták várát. Eléggé különböznek, nem?

Még egy fontos tényező: az utánpótlás. Kint töménytelen a jelentkező, a Locus First Novel kategóriája minden évben ontja az új írókat, akiknek legnagyobb része talpon marad, publikál.

A magyar helyzetről később írok.

 

 

 

 Elizabeth Moon könyvéről írt ismertetésem az Intergalaktikán olvasható, itt.

Értékelés:

(négy és fél)

 

 

 Minden további helyett:

http://dilidoo.com/2009/03/10/a_cover_of_the_future_39_photos.html

 Jó erős szám lett ez. Szemezgetek a kedvencek közül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Richard Matheson: Csatornák

Bár nem egészen vágom, mit is látott a kisgyerek, a hangulat és a stílus nagyon erős. Feszes, rövid, mégis van eleje, közepe, vége. Nemhiába tartja Stephen King is egyik mesterének/példaképének Mathesont.

C. M. Kornbluth: Eljövetel a 12-es csatornán

Ez a novella jól példázza, hogy az elcsépelt “a média gonosz” üzenetet hogyan tudja egy jó tollú író frappánsan megfogalmazni. Puki Panda, zseniális.

Theodora Goss: Abora hegyéről dalolt

Nem ez a magyar származású szerző az első, akit megihletnek a különös Coleridge-versek (gondoljunk csak Douglas Adams-re). Jé, ez a novella egy fantasy, és eredeti, mesés, és még van mondanivalója is!

Ilja Novak: Más helyek

Na, az ilyen írásokért (is) szeretem a science fictiont. Sötét látomás ez az emberiség jövőjéről, sok történelmi áthallással. Köszönet illeti a Galaktikát, hogy megismerhettük az 1971-es születésű ukrán írót. Ez tetszett a legjobban ebből a számból.

 Updike: A szemérmes planéta

Ő volt az első számú íróm. Mégis, elfogultság ide vagy oda, írása a jól sikerült gunyoros Updike-szövegek közül való. Maró szatíra a new yorkiak életstílusáról, a modern civilizáció értékeiről. Nagyon jópofa.

 

 Ez egy nagyon jó Galaktika volt. Gratula érte.

 A most következő lista önkényes és szubjektív. Nem azt mondja el egzaktan, hogy kik a kedvenceim, hanem azt, kiket és miért tartok én a műfaj legbefolyásosabb íróinak. Azok kerülhettek föl a listára, akikre az utánuk következők a legtöbbet hivatkoznak, akik iskolát, irányt teremtettek.

Nem győzöm hangsúlyozni: ordítóan szubjektív a cucc, de kiváncsi vagyok a véleményetekre, persze indoklással.

 

10. Greg Egan

 Az ausztrál programozó a kilencvenes évek elején robbant be a magazinok világába. Novellái olvastán az az érzésünk, hogy tényleg kitalált valami újat. Egyrészt beleásta magát a kvantummechanikába és annak lehetséges következményeibe, másrészt azt boncolgatta, miből áll az emberi személyiség. Izgalmas novellái sorából hadd közül hadd citáljam ide a Száz fényéves naplót, a Cocoon-t vagy személyes kedvencemet, a Fényözönt (Luminous). Regényei, különösen az első három, a Karantén, a Permutation City és a Distress agyzsongító csemegék, frissek és kreatívak.

Egan hibájául róják fel sokan - és ebben nagy adag igazság van - hogy inkább a tudományos részre koncentrál. Valóban, a Diaspora vagy a Schild’s Ladder kalanddal dúsított fizikai szakdolgozatoknak is elmennek, és ez hírlik legújabb regényéről, az Incandescende-ről is.

 

 6. Aldous Huxley

 

 

 

 

 

 

 

Ez az elszántan néző fiatalember egy regényével érte el helyezését. Szép új világ. Ez az a disztópia (antiutópia), amely kategóriájában talán a leghatásosabb, és scifi a javából, ellentétben mondjuk az 1984-gyel.

 

 5. Ray Bradbury

 

 

 

 

 

 

 

Ray Bradbury stílusa, hangja eltéveszthetetlen. Igazi költő, aki minden rezdülésre odafigyel. Nála az SF csak keret, amelyben elmondhatja morális példabeszédeit, anélkül, hogy prédikálna vagy kinyilatkoztatna. Regényei, a Marsbéli krónikák vagy a disztópikus 451 Fahrenheit hatására sokan lettek írók és a műfaj szerelmesei.

Ő a műfaj egyik élő legendája.

 

4. Arthur C. Clarke

 

 

 

 

 

 

Az egyik nagy klasszikus. Regényei és novellái a tudományos világképet tükrözik. A sci-fi irodalomtörténelem aranybetűs lapjaira kívánkoznak regényei, pl. A város és a csillagok, A gyermekkor vége, A randevú a Rámával és nem utolsósorban a hatalmas hatású 2001 Űrodüsszeia. Novellái is maradandóak, emlékezzünk csak az Isten kilencmilliárd neve utolsó, hátborzongatóan meseszép mondatára.

Ja, és ő találta ki a távközlési műholdak rendszerét.

 

 

3. Isaac Asimov

 

 

 

 

 

 

 

Asimov, természetesen. Még ma is ő legnagyobb márkanév, ha más írót nem is, őt mindenki ismeri a műfaj rajongóin kívül is. Két sorozata, az Alapítvány és a Robotok szinte felülmúlhatatlan teljesítmény, és itt nem az irodalmi részére gondolok. Alapos tudású, szerteágazó műveltségű író volt, novellái többsége lenyűgözően szellemes, fordulatos (ld. Alkony, Rögeszme). Lehetetlen nélküle elképzelni a modern sci-fi történetét, milliók az ő történetein nőttek fel, hatása az irodalmon jóval túlmutató, hiszen mérnökök ezrei falják ma is az írásait.

 

2. Jules Verne

 

 

 

 

 

 

 

 Ennek a fantaszta franciának köszönhetjük, hogy a science fiction kilépett a bájos lovagregények homályából. Verne hősei technikai-tudományos háttérrel felvértezve hódítják meg a világűrt, az óceánokat vagy más, ismeretlen vidékeket. Optimizmus, a tudomány előrehaladásába vetett hit buzog a mondataiban. Kis túlzással: mindent feltalált, amit lehetett, és mindenről írt is.

 

1. Herbert George Wells

 

 

 

 

 

 

 

A science fiction három alapműve is a nevéhez fűződik: Az időgép, A láthatatlan ember és a Világok harca. Vernétől eltérően nem ragaszkodott a mindent megmagyarázni kívánó tudományossághoz, a csillogó gépcsodáknál jobban érdekelte az emberi társadalom, és végeredményben kitágította, majd irodalmilag elfogadhatóbbá tette a műfajt. A science fiction vele lépett a felnőtté válás útjára.