Szélesi Sándor új regényéről, A beavatás szertartásáról írok.

Elanyátlanodva

A Földtől húszezer fényévnyire él egyedül, egy szinte érintetlen bolygón David Whist és cseperedő gyermeke. Idilli közösségüket  sokezer ember érkezése dúlja fel. A felállás hamar kiderül: egyik oldalon ők, a bolygót a túlzott emberi beavatkozástól óvó páros, a másikon a letelepedés, az erőszakos civilizálás sürgetői, vagyis maga a Társaság, az egykor az apát is ideküldő cég. Ráadásul a bolygó őslakos lényeinek megszokott életvitele is bajba kerül a földiek érkeztével, és az események azután még jobban felpörögnek, hogy a letelepedők között titokzatos betegség üti fel a fejét.

Kínoz egy érzés

Szögezzük le mindjárt az elején: ez nem sci-fi, hanem a klasszikus “jobb a természetben, mint a romlott városban” toposz átírása távoli bolygóra, más SF-eszközök használatával. (Ellenpróba: ha bolygó helyett vidéket írunk, ugyanazt a történetet kapjuk). A regény könnyen olvastatja magát, és fő csapásiránya az apa-fiú kapcsolat mibenléte. Érzésem szerint ez hol jobban, hol rosszabbul sikerült: a fiú néha rettenetesen kisfiúsnak tűnik, néha pedig már-már maximákban beszél.

A beavatás szertartása azon regények közé tartozik, ahol a fő feszültséget nem külső hatások, a tudomány eredményei, azoknak az emberi jellemmel történő összeütközései jelentik. A tudományos háttér végig, sejtelmesen, talán túlságosan rejtve és nem kifejtve marad. Emiatt sokszor hitetlenkedünk: ilyen létezhet? Jó példa erre a bolygó idilli élővilága, amelyben nehéz elképzelni, hogy egy csúcsragadozó is helyet kap (pedig kéne!), de furcsa az a nyelv nyelv is, amelyben nincsenek főnevek.

Nekem végig az volt a benyomásom, hogy egy erős szülői érzést akart kifejezni Szélesi Sándor, viszont eközben a regény elvesztette science fiction jellegét, és néhol a prédikáló hang vette át az uralmat. Emiatt viszont a cselekmény kiszámíthatóbb lett, a jellemek egysíkúabbak. (Érdekes, de előtte olvastam a Bioszférát, és tanulságos összehasonlítani, milyen más hozzáállás vezérelte a szerzőket.)

A jó science fiction regény mindig a változásról szól. Ez a változás lehet kozmikus (pl. Pörgés, Karantén), földi (pl. Dettó), technológiai, lelki. A lényeg, hogy ez fog hatni a szereplőkre, a viszonyokra, az addigi status quo-ra. Jó esetben a regény ezeket követi, a szereplők jelleméről mélyebb képet kapunk, ők is változnak, vagy méginkább megmerevednek a jellemükben, de tovább árnyalva a róluk megismert képet. A Beavatás… két főszereplőjénél ez nem túl erős, én legalábbis így éltem meg.

Én minden SF-regényben az újdonságot, az addig sehol sem létező világot, a tudományos megalapozottságot, az extrapolációt, a nagybetűs ötletet keresem. Azt a pluszt, ami karakteresen megkülönbözteti bármitől, amit addig olvashattam.  A beavatás szertartásában ezt sajnos nem találtam meg. Csalódott vagyok. Meg is mondom, miért: egy többszörös Zsoldos-díjas szerzőtől sokkal, de sokkal többet várok.

Értékelés:

(három)

Robert J. Sawyer, a másik leghíresebb kanadai science fiction író izgalmas és egyedi regényéről, a Calculating God-ról írok.

Van Isten!

-legalábbis ezt állítják azok a pókszerű idegenek, akik Torontóban, egy helybeli múzeum közelében landolnak. Sietve megkeresik főhősünket, Thomas Jericho-t, hogy választ kapjanak arra a kérdésre, vajon miért pusztultak ki tömegesen fajok ugyanabban az időben egyszerre több lakott bolygón.

Jerichot még két dolog sokkolja a lények érkezése mellett. Az egyik az, hogy Isten léte az emberiségen kívüli világokban nem kérdés, hanem tudományos evidencia, és a tudomány elsődleges feladata, ahogy Hollus, az idegen megfogalmazza: Megtudni, hogy Isten miért és hogyan cselekszik.

A másik sokk akkor éri, amikor kiderül, hogy végső stádiumos tüdőrákos beteg, és csak hónapjai vannak hátra. Élete hátralévő részét annak szenteli, hogy közösen megválaszolják a kérdést, miközben úgy tűnik, hogy a Föld sorsa is megpecsételődik.

Tudomány és hit

Robert J. Sawyer méltán az egyik legtöbbet díjazott kanadai író. Lehengerlő mennyiségű információt tartalmazó honlapjáról megtudhatjuk, hogy egy igazi profiról van szó. Már-már hard SF-et ír, mindezt gördülékeny és olvasmányos stílusban. Igyekszik regényeibe igazi ötleteket vinni (jó példa erre a kitűnő Neanderthal Parallax-trilógiája, melyben egy párhuzamos univerzumban a neandervölgyiek alakítottak ki a miénktől gyökeresen eltérő civilizációt).

Sawyer elkötelezett szkeptikus, és mint ilyen, az Intelligent Design, a kreacionizmus ellenfele, az evolúció apologétája. Ezért érdekes, hogy a regényben szembemegy ezzel. Először is, az idegenek tudományosan bebizonyítják neki, hogy az élet nem véletlen, hanem tervezett jelenség a Világegyetemben, és Thomas Jericho (beszédes név!) elismeri, hogy bár tudja, hogy az evolúció megtörtént, nem tud rá megdönthetetlen bizonyítékot.

A kozmikus problematikát az író ügyesen keveri a személyes sorssal, átélhetjük egy halálra ítélt ember vívódásait a világgal; már-már komikus, ahogy először imádkozik. Sawyer kitűnően, plasztikusan varázsolja elénk az idegen fajokat, ez a képessége más regényeiben is, pl. a Starplex-ben is tettenérhető. A regény pillanatra sem ül le, pedig javarészt nem izgalmas cselekményből, hanem intellektuális beszélgetésekből áll. Kicsit közhelyes a múzeumra támadó, déli akcentussal beszélő “keresztények” ábrázolása. A regényben a szerző ügyesen építi be az infodömpingeket, néha érezni csak a megtorpanást, ahogy az elbeszélés lendületes menetét tanító jellegű anyagok akasztják meg.

Ezzel együtt egy invenciózus, sok gondolatot, számtalan ötletet felmutató regényről van szó. Az utolsó fejezetet pedig ki-ki a saját szájíze szerint értékelheti: a szerző megadja a választ a végső kérdésre (nem, nem 42).

Értékelés:

 (négy és fél)

Jó kis idézet. Olvassátok:

The neologism is central to sf writing, where it often also gives body to the novum. The novum, a term coined by Darko Suvin (though I read about it first in Samuel Delany), is, if you like, a unit of novelty in science fiction. A visible point of difference, a discontinuity from the commonly-understood present day. The time machine, the invisible man — these are nova. The storied line from Robert Heinlein — “the door dilated” — contains within it a novum, and the other touchstone of written sf. Differently-pressured language. In science fiction, the sentence “she opened her eyes” can mean two different things. That is, in the belief of many people, why a significant percentage of the audience is repulsed by written sf — because it demands you process its information in radically different ways, all the time. Some people feel like sf is trying to trick them with every line. I’ve heard it suggested that sf’s long reputation as infantile literature comes not only from the dismal writing and adolescent concerns of much of the genre’s history, but also that to a certain section of the populace it feels like someone’s trying to pull a gag over on them.

— Warren Ellis

Rengeteg fórumon olvashatjuk ezt a közkeletű vélekedést, ezt a sommás véleményt: Nemere István már nem ír jó regényeket.

Ez igaz.

Mégis, én most azokra a science fiction Nemere-regényekre szeretnék emlékezni, amelyeket a mai napig is vállalhatóknak, jóknak tartok. Ezek a művek a nyolcvanas években nagy szerepet játszottak abban, hogy megszeressem a műfajt.

5. A kozmosz lovagjai (1985.)

A kommunizmus idején - még a hatvanas években - a scifit az ifjúsági regény kategóriájába próbálták begyömöszölni. Ez a regény azonban tényleg young adult novel; annak idején nyelvezete, a főszereplők, a kalandok teljesen lekötöttek, illetve beindították a fantáziámat.

 4. Ébredés előtt (1985.)

SF ez egyáltalán? Bár űrhajósok a főszereplői, inkább hajlok arra, hogy egy kalandregénnyel van dolgunk.

Az ötlet zseniálisan egyszerű: egy képzeletbeli ország olyan vegyületet szór szét a Föld legforgalmasabb pontjain, melynek hatására az emberiség álomba süllyed. Míg tart az össznépi alvás, addig ők összeszednek minden fegyvert, amit csak tudnak, hogy mire fölkelnek az emberek, ez az ország legyen katonailaga legerősebb. Ebbe a tervbe köp bele néhány fiatal űrhajós-jelölt, akikre nem hat a szer.

Tele van izgalommal a regény, mégha a vége kicsit propaganda-ízű is.

3. Klausztropolisz (1986.)

Megint egy ragyogó ötlet: a jövő bűnözői egy középkori városállamban találják magukat, ahol a büntetés a modern világból történő száműzetés.

Filmre kívánkozó történet.

2. A Triton-gyilkosságok (1977.)

A sztori: idegenek férkőznek be egy távoli planétából hazatérő legénység tagjai közé. Ami a regény igazi invenciója, az az epikum, amely csupa hivatalos irat lapjain bontakozik ki; úgy érezzük, mintha egy valódi nyomozás részesei lennénk.

Nemere azóta se újított narrációs szinten ekkorát.

1. Holtak harca/Játszma tízmilliárdért (1986.)

Két kisregény egy kötetben. A Holtak harca az 1993-as Pusztító című film alapanyaga (magyarán: loptak az amik!), csak intelligensebben és drámaibban. A Játszma tízmilliárdért meg olyan, mint az Armageddon, csak intelligensebben és drámaiabban.

A mai napig abszolút kedvenceim Nemerétől.

Vajon mikor ír megint ilyeneket?

Két Legjobb regény-elismerést is kiosztottak nemrég; az egyiket Nagy-Britanniában, a másikat az USA-ban.

Az Arthur C. Clarke-díjat idén Ian R. MacLeod Song of Time című regénye nyerte.

Roushana Maitland, a virtuóz és özvegy hegedűművész már elmúlt száz éves is, és a vihar korbácsolta part menti házban haldokolva tölti utolsó az életből még hátralévő idejét. Egyik nap azonban egy gyönyörű, fiatal férfira bukkan, aki az Ádám névre hallgat. Roushana megpróbálja megfejteni a rejtélyes férfi kilétét, miközben maga is elmeséli saját életét.

A kritikusok a regényt az irodalmibb sci-fik közé sorolják; olyan műnek látják, amely az emlékezéssel foglalkozik, és persze bemutatja az őrült - és még jórészt előttünk álló - 21. század eseményeit is.

A másik díj, azt gondolom, még fontosabb: ez ugyanis a Nebula, amelyet az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írók Szövetsége oszt ki sok kategóriában. A legjobb regényért járó Nebulát idén a 79 esztendős science fiction írófejedelem-asszony, Ursula K. Le Guin Powers című regénye érdemelte ki.

A Powers az ún. Nyugati Part Krónikái trilógia zárókötete (lám, regénysorozat darabja is kaphat kint díjat - ahogy ez már sokszor előfordult). Szokványos, alternatív középkori mesének tűnik a tartalma alapján, de cáfoljon meg nyugodtan, aki már olvasta.

Egyébként ez Le Guin hatodik Nebulája.