Hurráoptimista írásom üzenete újabb megerősítést kapott. Elolvastam ugyanis a Delta Műhely első antológiáját, az Írókör 2009/1-es számát.

Mindenekelőtt egy kis kitérő: jó, hogy az írókörösök úgy gondolták, 2009-ben a neten hozzáférhetővé teszik. Méghozzá mindjárt két, ingyenes változatban: egy a nyomtatóra, egy a képernyőre optimalizálva.

Elöljáróban annyit, hogy egyik novellát sem sorolnám az ún. amatőr novellák közé (nem is szeretem ezt a szóhasználatot; egy írás vagy működik, vagy nem). Nyelvileg igényesebbek a magyar átlagnál.

Nem tisztán science fiction antológiáról van szó, mint például az Új Galaxisnál. De több szerzője is a műfaj határterületein bolyong, úgyhogy mindenképpen érdekes a kötet.

Véleményeim a novellákról:

Zámori Máté: A dal

Légies fantasy, főszerepben egy lírai vénával gazdagon megáldott kardforgatóval. Már-már költői a stílus, szinte el sem hiszem, hogy a novella világában bárki káromkodhat.

Szerintem több volt az alapötletben. A dal, mint metafora többet érdemelt volna. A történet lágy hömpölygése, lebegése megfosztotta az egész írást a téttől, az igazi feszültségtől, így a megoldás sem katartikus.

(Ja, és az alig pároldalas írásban kilencszer találkoztam az ’elme’ szó valamelyik ragozott formájával…)

Jámbor Attila: Rejtekutak szabadságból szabadságba

Tetszett. Ügyesen kombinálja a fantasy elemet (tündér) a történelemmel. Amikor a szabadság mibenlétéről kezdett el az egyik szereplő beszélni, megijedtem, hogy közhelyes moralizálásba fullad a novella, de ügyesen kikerülte a csapdát.

Szilágyi János: Mélycsendből felcsengő Csing-ling

Először a címről: ha Weöres Sándor híres gyermekversét idézzük fel, kéne valamit kezdeni magával a verssel is. Magyarán nincs összefüggés a cím és a cím által felidézett vers között. Így ez csak egy verbális geg, de az olcsó fajtából.

Egyébként jó és érdekes a környezetrajz, de ehhez képest a konfliktus valahogy hiányos; mintha az író feláldozta volna a novella valóban eredeti világának megteremtése közben.

Bognár Balázs: Tiltott lerakat

Nagyon izgultam, hogy a sablonos felvezetésből vajon mi lesz. A szerző azonban egy ügyes, szellemes csattanóval humoros-vészjósló véget kanyarintott.

(Megjegyzés: bár megmagyarázza az utószóban, de nekem a neoncső egy űrhajóban bizony poros díszlet…)

Lacza Gábor: Kiforgatások

Nagyon szellemes minitörténetek, a forma és a tartalom tökéletesen passzol egymáshoz. A Szmirp címűért külön pont!

Sümegi Attila: Változik a világ

Ez a kötet messze legjobb írása. Kitűnően alkalmazza a metaforát a zaklatásra. Szerintem bármelyik science fiction/fantasy magazinban megállná a helyét, és itt a külföldiekre gondolok.

Kleinheincz Csilla: Emma utazása

Jól megírt történet, de élvezetéhez egy bizonyos lelkiállapot kell. Mivel engem így nem ragadott meg és vont be a konfliktus (=nem nekem szól/nem szól nekem), így nem is ütött nagyot.

Összeszedtem, szerintem mitől jó egy science fiction regény (a novella az más tészta, arról külön írok majd). Persze kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is, úgy is, mint író.

1. Ötlet

Legyen benne legalább egy ÖTLET.  Enélkül nincs jó scifi. Az ötlet lehet egészen kicsi, ha újszerűen írja meg a szerző (Asimov - A halhatatlanság halála), és lehet fenomenálisan nagy (Greg Egan – Permutation City). Sokszor több ötlet is beleférhet egy műbe (Gibson - Neuromancer). Az, hogy mi számít jó ötletnek, mindig az olvasó dönti el. Az ötlet húzza be a cselekménybe, készteti továbbolvasásra.

2. “Wow!”
Az író lepjen meg. Írjon olyanról, amelyet még nem olvastam , vagy amiről még nem olvastam így. Állítsa össze a kliséket újfajta elrendezésben, hívja föl a figyelmem újszerűnek tűnő összefüggésekre. Emeljen ki a mindennapokból. Vágjon mellbe eredeti helyszínekkel, szereplőkkel, kaladokkal.

3.Világteremtés

Minden jó SF-regény egy külön világot hoz létre. Néha ez lehet egészen komplex (Dűne, Gyűrűvilág, Átjáró, Neurománc, Dettó), néha egyszerűbb (pl. A sötét sebessége). Fontos, hogy ez egy minden ízében létező világ képét mutassa, hihetően és erős tónusokkal. A science fiction bemutatja azt, ami nincs, de lehetne – ehhez kell alkalmazkodnia a világteremtésnek is.

4.  Intellektualizmus

Komoly szó, de csak annyit jelent, hogy a jó SF-regény elgondolkodtató. Még akkor is, ha szinte csupa kalandból áll. Nem okoskodik, de eléri, hogy napok, hetek múltán is eszembe jusson a könyv valamelyik fejezete, része, aspektusa, látásmódja, üzenete.

5. Szórakoztatás

Kapcsoljon ki! Érdemelje ki az időmet, amely úgyis elég korlátos. A jó scifi regénynek van egyfajta sodró lendülete, amely a kíváncsiságomat táplálja. Nevessek rajta, izguljak, ne hagyjon érzelem nélkül.

6. A scifi az legyen scifi

A science fiction alapja a science, vagyis a tudomány, amely rendkívül sokrétű lehet. Általában a scifi regények valamilyen tudományt (is) érintő változásról szólnak. Lényeges, hogy a tudományos háttér hihető legyen, vagyis nem mondhat olyat, amiről tudjuk, hogy nem is lehet úgy, még a jövőben sem (pl. kiderül, hogy a Földet egy óriás teknősbéka tartja a hátán). A hard SF a tudományos ötleteit gyakran doktoranduszi részletességgel megmagyarázza; szerintem az SF irodalmi forma, nem tudományos értekezés, így erre sincs szükség.

Ehhez a ponthoz tartozik az is, hogy lehetőleg szeretném megkímélni magamat a scifi kellékeket felmutató, de alapvetően kaland az űrben/jövőben/idegen bolygón típusú dolgoktól. A próba: amennyiben egy írásból kivesszük a tudományos részt, és még úgyis megáll a lábán, az nem scifi.

 7. Spekuláció/extrapoláció

Ha egy regény kitalál valamit, akkor annak következményeit vigye végig, gondolja el a szerző, hogy az adott ötlet milyen változásokkal jár. Példa: a Tigris! Tigris! jauntolása átalakítja a mindennapi életet, új szokásokat alakít ki az emberekben, ez megmutatkozik a házak építésében is.

8. Irodalom

A science fiction irodalom, tehát szükség van szinte költői leírásokra, nem fűrészpor-ízű dialógusokra, inkább ötletes irodalmi megoldásokra. A Diaspora, amely Egan egyik legnehezebben olvasható regénye, annyi narrációs érdekességet felmutat, hogy az egyes részek elején két szereplő beszélget, mintegy előrevetítve az adott rész tartalmát. Ettől epikusabbá válik, és emberibbé. (Hasonló megoldást alkalmazott OSC a Végjátékban is.)

Magamban így fogalmaztam meg: a regényben legyen legalább egy-két idézhető, szép mondat! Ez lehet okosság, egy jó bemondás, bármi, ami nem olyan, mint amit a mindennapokban is hallhatunk.

Ezek jutottak így hirtelen eszembe, de várom a ti kommentjeiteket is.

David Brin regényéről, a Dettóról szóló ismertetőm az Intergalaktikán olvasható.

Értékelés:

(négy és fél)

Előző írásom folytatásaként most a magyar helyzetről értekeznék, a szokásos szubjektivitással.

Akárhogyan is – mint a magyar fociban – mi sem tekinthetünk el az Aranykor árnyától/átkától. Való igaz, Kuczka Péter feltámasztotta a műfajt. Három nagy eredményt is elért: egyrészt kialakult egy új, science fictiont író réteg, a műfajt bevezette a szépirodalom kanonistái közé, és végezetül: megteremtette az SF életet. Ennek megkoronázásaként a Galaktika folyóirattá alakult, egy gazdag, igényes írásokat közlő orgánummá.

Mércére mindig szükség van és lesz – ehhez mérjük magunkat, kell egy központ, ami az irodalmi közvélemény szemében tájékozódási pont. Csak most látszik, hogy a Galaktika nélküli interregnum egy jókora fehér folt a scifi modern kori térképén (gondoljunk csak a méltatlanul kiosztott Zsoldos-díjakra, a jutalmazott regényekre, az időközben megjelent legendás, ám sokszor visszhang nélküli regényekre: pl. Örök háború, Karantén, Éjszárnyak).

Nézzünk szembe egy mítosszal is. Az úgynevezett magyar scifi aranykora sajnos nem nagyon mutat fel ma is teljes mellszélességgel vállalható regényeket, és ez különösen a vele egykorú külföldi (angolszász) alkotásokkal összevetve fájó felismerés.

Ennek igazolására néhány cím a nyolcvanas évek kinti terméséből: Timescape (Benford), Little, Big (Crowley), Csillagdagály (Brin), Neuromancer (Gibson), Végjáték (OSC), A vér zenéje (Bear).

Persze igaztalannak tarthatnánk az összevetést, hiszen akkor az írók elzártabban éltek, kevesek olvastak angol eredetiben, és nekem sikerült a legnagyobb neveket kiszednem a bőséges felhozatalból. De erről beszélek: a mércéről, hogy megnézzük, milyenek a legjobbak (ami mindig szubjektív értékítélet) és mi hol állunk.

Az aranykor véleményem szerint inkább a ténynek és a mennyiségnek szól. Nehezen tudnék felsorolni olyan hazai szerzőt 1970-1990 közül, aki legalább 3 színvonalas scifi tematikájú regényt tett le az asztalra. (Nemere kivétel. Lásd másik bejegyzésemet!) Még Zsoldos sem, hiszen ő a világszínvonalú Ellenpont és A feladat mellett adós maradt a harmadik nagy dobással (Távoli tűz nem ér a folytatásjelleg miatt, A holtak nem vetnek árnyékot szerintem tévedés.) Amúgy kevéssé ismert szerzőnk még Botond-Bolics György, őt nagyon kedvelem, és az álnéven író csillagász is megérne egy misét (kitalálja valaki, kire gondoltam?).

Kuczka végeredményben egy viszonylag nagy olvasótábort hagyott maga után. Munkája eredményeképp a scifi nem egy alig észrevehető irodalmi hóbort – mint pl. Dániában – hanem komoly múltú műfaj.

Ma sokkal jobb a helyzet. Ezt három tényezőre vezetem vissza.

Először is, újra van Galaktikánk. Igényes szerkesztési elvekkel, a hozzá kapcsolódó, viszonylag új kötetekkel megmutatja, milyen a korszerű scifi.

Másodszor: van Zsoldos-díjunk, illetve van egy S. Sárdi Margitunk, aki rangot adott a díjnak.

Harmadszor: minden megjelent science fiction regény hozzáférhető, megrendelhető, minden forrás a rendelkezésünkre áll, ha tájékozódni szeretnénk.

Oké, tegyünk hozzá egy negyediket, ami a legkedvesebb nekem, és egy kicsit (talán) a része is vagyok: újra születnek jó scifi írások hazai szerzők tollából. Íme egy abszolút csak a memóriára hagyatkozó felsorolás néhány jelenlegi, rendszeresen publikáló szerzőkről.

Most a legfontosabb (=legjobb) hazai szerzőnek László Zolit tartom. A Nagata egyedi világa, a Keringés feszes, tempós prózája és kitűnő novellái (Százezer Armstrong, Csönd) méltán mondatják ezt velem.

Másik általam nagyra tartott író a magyar Hackett, vagyis Markovics Botond. Bevallom, cherubionos korszakából egy regényét sem olvastam, de A poszthumán döntéssel és az Isten gépeivel egy érdekes útra lépett: a hard SF tematikája jelenik meg nálunk (végre).

Bán János kitűnő novellista.

Szélesi Sándor soft scifit ír, mostani könyvét, A beavatás szertartását olvasva ez az érzés tovább erősödik bennem. Nem érdekli annyira a tudományos háttér, inkább az előtte zajló esemény.

Antal Józsefnek már a második regénye jelenik meg, mellette időnként novellákat is publikál. Irodalomszervező szerepe elismerésre méltó (Terra, új-Új Galaxis).

Galántai Zoli személyében a műfaj elméleti kérdéseiben (is) elmélyült gondolkodó-írót kaptunk. Nála hangsúlyosan jelenik meg az alternatív történelem, az abból fakadó spekulációk.

Képes Gábor rövid szösszenetei nekem inkább szatírák, mint scifik, kevésbé a harsányabb Dévényi-féle humort követik, de élvezetesek.

A még újabbak közül az én figyelmemet – egyelőre – Sümegi Attila keltette fel.

Az írók mellett az új aranykor beköszöntét több tényező is elősegíti: az antológiák (Terra, Új Galaxis, Delta Műhely antológiája), a Galaktikán kívüli kiadók (a színvonalas Delta Vision, a magyar neveket is megjelentető Tuan, a Kossuth új sorozata, ami izé, nem scifi), a portálok (sfportal, scifi.hu, solaria) és az aktív bloggerek..

Akkor most mi jön?

Ahogy a Csillagközi invázió végén  – majdnem ugyanígy – elhangzik: vannak kiadóink, vannak íróink, már csak RÁD van szükség; aki egyrészt nagyszerű scifit ír, és persze RÁD, aki erre pénzt is áldoz.

Hogy szerintem milyen a nagyszerű scifi, arról majd egy külön megjegyzésben értekezem.