Régóta szeretnék írni három témáról. Az egyik Ted Chiang Kilélegzés című novelláját dicséri, a másik a korszerűségről elmélkedik, a harmadik arról szól, mit tartok fő hiányosságnak a hazai SF-novellaírásban. Most egy bejegyzésben érintem mindhármat.
Az apropó: a remélhetőleg újra aktivizálódó orka jóvoltából született egy átgondolt, figyelemre méltó elemzés, amit áldásával itt közzéteszek, innen induljunk el:
Kétszázadik – 24 fantasztikus novella
Galaktika fantasztikus könyvek (2009)
Isaac Asimov: Hatalomérzet (1958)
Az SF-nek a jelen valamely társadalmi, stb. tendenciájának lehetséges jövőbeli veszélyére figyelmeztető „alzsánerébe” tartozó írások – jellegükből fakadóan – ritkán időtállóak. A Hatalomérzet értékét mégis az adhatja, hogy 1958-ban megelőzte a korát (hasonló panaszkodó írások a zsebszámológépek terjedésével párhuzamosan váltak gyakoribbá). Szellemes, szatirikus darab, Asimovra jellemző színvonalon megvalósítva.
Nemere István: A háború 11-kor kezdődik (2009)
Nemere műve sajnos messze lemaradt a korától, mindenféle szempontból. A virtuálisan megvívott háború (sokszereplős on-line stratégiai játék) inkább egy kamasz jutalomötösért írt irodalom házidolgozatának témaválasztása lehetne. Ehhez a főszereplő pár tagjai között fennálló rendkívül nagy korkülönbség elnagyolt ábrázolása sem tesz hozzá. Az egyetlen értékelhető mai motívum, hogy a műben homályban marad a főszereplők neme. Sajnos az irodalmi megvalósítás sem éri el a joggal elvárhatót.
E.C. Tubb: Bukott angyal (1969)
Hangulatos novella, bár alapvetően kiszámítható. Erős újhullámos beütést jelent, hogy a tudományosság igénye gyakorlatilag meg sem jelenik, az írás mégis kerek marad nélküle (talán mágikus realizmusként lehetne aposztrofálni). Talán az egyéni emberi oldal még mélyebb kibontása hiányolható. Ezzel együtt jó átlagos színvonalú darab. Hasonló sztorikat Sheckley-nél lehet olvasni, de ott az egyéni szatirikus hang jóval karakteresebb végeredményhez vezet.
Kasztovszky Béla: Gyógynövények (2009)
A Gyógynövények-re a Kasztovszky egyéb írásaiból is nyilvánvaló anakronizmus jellemző. A copyright szerint 2009-es mű, ami talán egy harminc évvel ezelőtti Galaktikában elment volna. Ma – akár az irodalmi értéke, akár a zsánerhez való hozzájárulás szempontjából – teljességgel értelmezhetetlen.
A. és B. Sztrugackij: Vándorlókról és utazókról (1963)
Alapvetően időtálló novella, bár ronthatja az élményt, hogy a témának számtalan különböző feldolgozása van már. A kifejtés némi hiányérzetet hagy maga után, a rádióhullám-sugárzással megjelölt űrhajósok párhuzama pedig túl szájbarágós. A lábasfejűek fejlődőképes intelligenciaként való bemutatása viszont egészen előremutató (a lábasfejűek intelligenciája az elmúlt időszak kutatásai nyomán egyre nyilvánvalóbb). A kortalan SF-sztorit a páros a rá jellemző egyéni hangulatban tálalja.
Kánai András: Bábel folyói (2009)
A Bábel folyói érdekes, meglehetősen időtálló, bár nem teljesen egyedi témát dolgoz fel. A mű végén plasztikusan megjelenő mondanivaló érthető (legalábbis vélelmezhető), de a novella középső része nem készítő elő elégséges mértékben. Az irodalmi igényességre való törekvés ellenére a stílus nem egyenletes, hol erőteljes (néhol túlzottan is, lásd első mondat), máshol jól formált, néhol viszont érezhetően megbicsaklik. Az írás értéket a hibák ellenére is létező potenciál adja, a szövegezés mellett a novella belső ívére több figyelmet fordítva a színvonal emelhető.
Robert Silverberg: Schwartz a galaxisok között (1974)
Rendkívül erőteljes jövőképpel és társadalmi üzenettel bíró darab, amely megírásakor jelentősen megelőzte a korát. A globalizáció még csak a látóhatáron kezdett feltűnni, Silverberg máris egy előrejelző-figyelmeztető novellát írt (explicite csak a nyugati/amerikai kultúra más kultúrák kárára történő térnyerése jelenik meg az írásban, de a leírt gondolatok érvénye teljes körű). Az írás az igazi potenciálját a kilencvenes években mutathatta volna meg: a globalizáció novellában ábrázolt veszélye akkor vált divatos értelmiségi panasztémává. Ezért aztán a témaválasztás és annak feldolgozása mára már kissé idejétmúltnak is tekinthető. A néhol kissé fárasztó moralizálást könnyed, klasszikus scifit idéző betétek oldják.
Michael T. Cricket: A miniszterelnök-jelölt (2009)
Abszolút percnovella, amely egy adott történelmi időpillanatban kifejezheti egyesek vagy többek politikai-társadalmi lelkiállapotát, évek múlva azonban semmiféle tartalommal vagy mondanivalóval nem fog bírni. Ehhez ugyanis a politikus-ellenes közhelyek sora kevés. Az állami és pártvezetők világának ábrázolása hiteltelen, valódi társadalmi korrajz, állapotleírás nem jelenik meg. A sztori lapos és kiszámítható, a megvalósítás meglehetősen „iskolás” irodalmiságú.
Ted Chiang: Kilélegzés (2008)
A kötet egyik messze kiemelkedő darabja. A zsáner legjobb tulajdonságait vonultatja fel magasra értékelhető irodalmi köntösben. A termodinamika második főtételének, az entrópiának és annak egyénitől a kozmikus méretekig ívelő jelentőségének és következményének logikus, szellemes és könnyed parafrázisa. Ez már önmagában több, mint amit a kötet többi novellája a zsánerből felmutat, ami ráadásul rengeteg egyéb SF-toposszal feldúsítva tálal Chiang. Gyakorlatilag egy teljes működő társadalmat teremt az azt alkotó fajjal együtt (az eredettörténet sajnos hiányzik), néhány oldalban parafálva az emberi tudománytörténet több pontját (anatómia, agykutatás, tudat természete) is. Megteremt egy alternatív SF-et is: egy másik világ másként gondolkodó lénye mit gondolna pl. az elméleti fizikáról (másfajta energiák, párhuzamos univerzumok). Mindez ráadásul nagyon igényesen és szépen van megírva.
László Zoltán: Temetői járat (2009)
László meglehetősen elkényeztetett minket az elmúlt egy-két évben, így aztán némi csalódás a Temetői járat középszerűsége. A sztori egészen hamar lebukik, a főszereplő teljesen kiszámítható, a nemrégiben megjelent Csend c. novella pengeélen táncoló kétértelműsége és a plasztikusan, hihetően ábrázolt karakterek mind hiányoznak. Sem a vilgák tevékenységének kétértelműsége, sem a főszereplő bizalmatlanságának megalapozottsága nincs megfelelő mélységben és hiteleséggel ábrázolva, ezért az írás nem képes feszültséget, kétkedést ébreszteni az olvasóban. A novella jól sikerült mellékszála a terristák szerepeltetése.
Mike Resnick: Hittétel (2008)
Izgalmas, időszerű (ha tetszik: az SF-ben időtlen) téma. Az időtlenséget erősíti, hogy a mesterséges intelligenciát nem a divatos testetlen, a virtualitásban (a „mátrixban”) létező entitásként, hanem az „asimovi” robotszolga formájában tárja elénk. A teológiai vonal azonban kissé halvány (nyilván felkészültségbeli kérdés is, de pl. egy a Bibliából és keresztény filozófusoktól vett idézetekkel sűrűn megtűzdelt vita erőteljesebb lett volna). A robot sorsa kiszámítható, így az általános érvényű (az uralkodó társadalmi osztályba tartozók és az egyenlőséget kivívni akarók viszonyában ábrázolt) korrajz sematikussá válik. Hiányosságai ellenére kötet jobban sikerült darabjai közé számít.
Takács Boglárka: Az asztal (2009)
Az Asztal egy meglehetősen érdektelen történetet mesél el erőltetett humorral, amelynek hátterében Dick Transzának ötlete ötvöződik a nyolcvanas évek magyar scifijének legrosszabb hagyományaival. A sztorivezetés rendkívül erőltetett, a szerző a kívánt irány eléréséhez kénytelen minduntalan „belenyúlni” a történetbe, így azonban az olvasó nem tudja átélhető, valós világként elfogadni a leírtakat. Teljesen hiteltelen a nagyvállalati/kutatóintézeti környezet és a karakterek ábrázolása. Ezzel együtt némi esetlen bájjal rendelkező írásról van szó, amelyben fejlődési potenciál is felfedezhető. Ehhez legelőször is ötletekre és egyéni hangra lesz szükség.
Jean-Claude Dunyach: Az emberi test rabságában (2006)
Maga a novella alapvetően korrekten megírt, nagyobb hibáktól mentes mű, de a jó megoldások mellett zavaró elégtelenségekkel is bír, mint pl. a különösebb ötletek, mondanivaló hiánya vagy a sztori egyszerűsége, kiszámíthatósága. A témaválasztás divatosnak mondható, de már kezd elhasználódni, és ehhez Dunyach a közepesen megoldott kidolgozással nem tud mit hozzátenni. Kitűnő példa arra, hogy kötet egyik legjobb nem-angolszász írótól származó műve is mennyire le van maradva a nemzetközi élvonaltól.
Somlai Nóra: A farmer és a lányka (2009)
A novella meglehetősen hangulatos, rengeteg potenciállal bír, de a végére illesztett, sokkolónak szánt fordulatot meglehetősen öncélú és semmitmondó. A lány magányos lakóautós utazása az üres tájon plasztikusan és jó érzékkel van megírva, a lány gondolatai, jelleme átélhető, befogadható. Ebből is látszik, hogy az írástechnikai készség meglenne egy színvonalas novella megalkotására, a tartalom és a gondolatiság hiánya azonban értékelhetetlenné teszi a művet.
Elisabetta Vernier: Embargó (2009)
A szerző többi, magyarul is olvasható művéhez hasonlóan az Embargó-ból is hiányzik az eredetiség. Elvileg a hangulat lenne a fő elem, ez azonban inkább erőltetett (tudjuk, mit kellene érezni, de az író képtelen elérni, hogy érezzük is), minden könnyedség nélkül. Az ábrázolt világ és társadalom alapvetően klisé, a főszereplő belső gondolatai nem átélhetők. Kevés pozitívum, hogy legalább nem a szerző már ismert kiberpunk-világában játszódik.
Antal József: Távlatok (2009)
Divatos téma közepesen ötletes megvalósításban. Szellemes a lehetséges jelenek, jövők többféle jövőképének összevetése. Valójában több mininovella többszörösen keretes szerkezetbe rendezéséről van szó, ami nem túl friss ötlet, ráadásul így egyik kibontására sincs lehetőség. Az egyes mininovellák stiláris megkülönböztethetősége nem tűnik eléggé kiérleltnek, helyette a tipográfia rendezi el a szöveget. A mondanivaló mai, de eléggé szájbarágósan tálalva, ezért több valószínűleg nem időt álló darabról van szó.
Szergej Lukjanyenko: Mint férfi a férfival (1996)
Lukjanyenko Őrség-sorozatának nemzetközi sikere ellenére a magyarul megjelent scifijei alapján némileg túlértékelt szerzőnek tűnik. A szóban fogó novella témaválasztása (férfias küzdelem a nő kegyéért a virtualitásban) eléggé középszerű, miként az irodalmi megvalósítás is. Alapvetően színtelen, szagtalan írás, hiányzik valamiféle egyéni vagy oroszos íz. Az egyedüli értékét a megírás dátuma adhatja: néhány évvel megelőzte a Mátrix, Tizenharmadik emelet, Existenz, stb. filmeket.
Szélesi Sándor: Hogyan szabaduljunk meg önmagunktól (2009)
Rendkívül modoros írás, különösebb tartalom vagy mondanivaló nélkül. A szerző több más novellájához hasonlóan rendkívül túlírt. Szélesi tényleges élete, ami a Láthatatlan város c. kötet egyes novelláinak még egyfajta személyes ízt adott, most bántóan előtérbe tolakodik, kiszorítva a tulajdonképpeni novellát az oldalakról. Az időutazás paradoxonjaira adott megoldás végletesen antropomorf, mindenféle logikát nélkülöző kényelmes írói megoldás, SF-ként értékelhetetlen (semmilyen ismertebb kvantumfizikai modellel vagy magyarázattal nem mutat rokonságot). A hangvétel erősen személyes, előbeszédszerű, mélyebb irodalmi megformáltság nélkül.
Gustavo Valente: Az utolsó út (2002)
Az újhullám erősen hangulati darabjait idéző novella, egy (félreértelmezett) fizikai jelenség (a sebesség növekedésével a fénysebesség közelében tapasztalható hossz- és időkontrakció) felhasználásával írt lírai darab, ahol a fizikai törvényekből levezettet értelmezést a kerékpáros szubjektív érzékelése, gondolatai helyettesítik. Ahhoz azonban végig túl földhözragadt marad, hogy tisztán csak metaforaként értelmezhető legyen, így az olvasó nem tud felülemelkedni a logikai hibákon.
F. Tóth Benedek: Hiszed vagy nem (2009)
Összességében tisztességesen összerakott SF-panelek sora, meglepő invenció nélkül. Az alapkérdés klasszikus SF-toposznak számít, ami számos irányba továbbvihető lenne, a szerző mégsem képes érdemben újat felmutatni a témában. Néhol olvasmányos, máshol egészen lapos szövegezés jellemzi, különösen egyes párbeszédek tűnnek esetlennek. Az írónak számos műve jelent meg nyomtatásban, ezek azonban különösen változó színvonalúnak (a zsáner szempontjából sajnálatos módon inkább a nem-SF írásai tűnnek jobbnak). Egyelőre nem beszélhetünk saját hangról, kiforrottságról, amit ez a novella is alátámasztani látszik.
Jonathan Lethem: Katasztronauta (2008)
A kötet egy másik rendkívül színvonalas darabja. Erőteljes hangulatú, személyes hangvételű sztori az egyik szereplő által írt privát levelekből összeállítva. Rendkívül plasztikus megjelenítés és mélyen emberi szemszög jellemzi. A levélforma (azok sorozata) egyben korlát is, amit Lethem jól kezel: a szerző nem kockáztatja az olvasónak való „kibeszélést”, így azonban a novella világáról alig tudunk meg valamit, az erősen szilánkos jövőkép mégsem hagy hiányérzetet. A levélforma kissé ódivatúnak hat, de egyben időtlenséget is jelenthet a novellának, mint ahogy az is, hogy a technológiai háttér – bár egyértelműen fejlettebb a mainál, l. Üvegház az űrállomáson – nincs részletezve. Irodalmilag is igényes, szépen megírt szöveg, ami jól tükröződik az egymást követő levelek változó hangvételének egyenletesen magas minőségű megformálásában is.
Galántai Zoltán: Aszterión háza (2009)
Galántai egy kevéssé sikerült írása. Legnagyobb hiányossága, hogy a novella legjobb ötletéről, a cégek által kézzelfogható formában újjáteremtett vallásokról nagyon keveset tudunk meg, alig van rálátásunk az így létrejött társadalomra. Helyette egy régi monda némi csavarral spékelt, de különösebb újdonság nélküli újrajátszásáról olvashatunk. Fordítva jobb lett volna, különösen hogy tudjuk, a szerző képes egyéni ízű háttérvilágok teremtésére (pl. Mars 1910 c. regény).
Robert Charles Wilson: A megfigyelő (1998)
A nagyjából hasonló időben írt Bioszféra c. regényéhez hasonlóan néhol erőltetetten túlírt, önismétlő, más bekezdései a szerző tehetségét mutatva egészen kiválóak. A Pörgés miatt magasra helyezett mércét azonban a gyenge bekezdések nagy száma miatt nem éri el, összességében egy kevéssé érett novella. Az olvasásélményt ráadásul a fordító idegesítő előtérbe tolakodása (teljességgel esetlegesen beszúrt és szükségtelen lábjegyzetek sora) is rontja. Zavaró a világegyetem tágulása és a megfigyelő zsugorodása között megvont hibás logikai analógia. Létező párhuzam lehetett volna, hogy a világegyetem megfigyelő jelentette közepétől távolodik minden, ami ugyanaz, mint ha a megfigyelő távolodik mindentől. Ez jobban kifejezte volna a lány érzéseit, gondolatai, talán magányosságát. Ez utóbbihoz kapcsolódik, hogy kidolgozatlan és homályos a novella elrablásos-képzelődős szálának jelentősége, szerepe.
Tom Anderson: A projekt (2009)
Alapvetően ismert SF-klisék összerendezéséről van szó, ami iskolás ismeretterjesztéssel és a világ állapota, sorsa feletti közhelyes aggódással párosul. Feltűnően gyenge a párbeszédek színvonala, de a novella legnagyobb hibája a végére szánt csavar lapossága. Ez azért fájó, mert a Föld keringési pályája átellenes pontjára helyezett ikerbolygó ötlete egészen hard-SF ízű lenne, ami akár hosszabb kifejtésre is érdemes téma, itt azonban az író nem tud felnőni a feladathoz.
Előszók
Az egyes novellák elé írt rövid szerkesztői bevezetések néhol egészen bugyuta hibákat tartalmaznak, pl. Lukjanyenko nem a GFK-beli megjelenéssel lett világhírű (a „megjelenő” helyett helyesen „is megjelent” kellett volna). Felesleges a szerzők (köztük a magyar szerzők) túlzott feldicsérése, különösen visszás, ha a novella aztán ezt nem igazolja vissza.
A kötetről általában
A kötet színvonala néhány kitűnő és több jó novella felsorakoztatása ellenére összességében nem éri el egy ünnepi megjelenéstől elvártat, jó esetben egy Metagalaktikának kellene hoznia ezt a szintet (a leggyengébb novellák elhagyásával). Bár a magyar és nem-angolszász szerzők mind szélesebb körű bemutatásának igénye méltányolható, sokkal alaposabb szűrésre és válogatásra van szükséges, nem egy novella egyáltalán nem tűnik nyomdaérett műnek. A nem magyar művek fordításai meglehetősen változó színvonalúak, a szedést és a tördelést több kisebb hiba jellemzi. (A véletlen úgy hozta, hogy Robert Charles Wilsont nem csak a fordítás – különösen a lábjegyzetelés – sújtotta, hanem a copyrightnál a nevét is elgépelték.)
A Kétszázadikról egyébként még három ismertető is született: egy Szélesi Sándor, egy Vásárhelyi Lajos, egy pedig Attila tollából.
Most pedig következzenek a témák:
1. A Kilélegzés dicsérete
a, SCIENCE: Színtiszta tudományosság
Nagyon ritkán lehet olvasni olyan science fictiont, amely a tudományos megismerés folyamatát mutatja be. És mi az, amiről a novella szól? Más lények is felismerik az entrópiát. A téma nem új: olyan művek születtek már a zsánerben, mint például James Kahn: Timefall (1987.), David Langford: Waiting for the Iron Age (1991.), de megemlíthetjük a hard SF kiemelkedő alakjának, Stephen Baxternek The Gravity Mine-ját (2000.) is. A kihűlő, rendezetlenné váló Univerzum mint irodalmi alapanyag tehát nem új. Amivel szerzőnk érdekessé teszi, az a módszer, vagyis hogy mindez nem velünk, nem a mi világunkban játszódik, mégis, a Kilélegzés emberisége sem menekül meg végzetétől.
Ami már az egyik legsikerültebb novellájában, a Story of Your Life-ban is hibátlanul működött, az itt is izgalmas. A főszereplő ugyanis tisztán spekulatív-kísérleti úton jön rá az entrópia tényére. S noha ő nem nevezi meg (hiszen fogalmai mások), mi tudjuk, hogy miről is van szó.
A novella főhőse tipikus természettudományos módszert követ: megfigyel-megvizsgál-hipotézist állít föl-a hipotézist azután a többiek is igazolják a kapott eredményekkel. A Kilélegzés első bekezdésében a narrátor bejelenti, hogy ezt a módszert követte, és hogy milyen eredményre jutott.
Chiang érdeme, hogy a levegővel kapcsolatban felépítette a mechanoidok világegyetemét is, ezzel a fiction erős, szilárd science támaszt kapott. Igen ritka – mert sok agymunkát igényel – ez a fajta science fiction.
b, FICTION: a célirányos próza diadala
A történetet a mesélő olyan mondatokkal adja elő, hogy csak ámulni lehet: szinte sehol egy felesleges szó vagy bekezdés. A történet szépen halad előre, világába nem ékelődik oda nem illő leírás, párbeszéd. A mondatok sorrendje logikus, összefüggő, nem bőbeszédű, ennek ellenére mindent elmond.
Apropó, párbeszéd! Mivel a választott stílus a tudományos bizonyításé, Chiang jól tette, hogy nincs benne dialógus. Nem is hiányzik. Mi, az olvasók csak tudni szeretnénk azt, amit a harmadik mondat beharangoz, jelesül a világuk elpusztulásának valódi okát. Csak sallang lenne, ha párbeszédeket olvasnánk, ami másról sem szólna, mint a felfedezés megosztásáról a többiekkel. (Bátortalan hasonlat: a Bábel folyóiban én meg azért döntöttem a dialógusmentesség mellett, mert szerettem volna régiesre venni az elbeszélés szövetét.)
De itt másokra sincs szükség. Szélesi és Vásárhelyi érzésem szerint félreérti a novellát: nem lényegesek itt a személyek, nem lényeges a háttérvilág elsőre hevenyészettnek ható fölfestése; csak a hipotézis, annak bizonyítása és az abból fakadó következmények levonása számít. Elég az, hogy a főhős anatómiát tanul, nem kell több motiváció. Ráadásul nem a tudományos felfedezés társadalomra gyakorolt hatása a téma – maga a felfedezés, és az abból leszűrt nem tudományos gondolatok.
A prózának nem feltétlenül kell állandóan kalandokból, egyik helyről a másikra rángatott szereplők sorsából állnia. Ez science fiction. Megvan a lehetőség, hogy kreatívan éljen a tudomány adta lehetőséggel. A Kilélegzés rövidsége jól harmonizál a mechanoidok végső sorsával: csak párszáz éves emlékeik vannak, és azok is (kimondatlanul, de érzékeltetve) hamarosan a feledésbe merülnek. Szó sincs itt milliárd évekről.
A mechanoidok világáról, főleg annak eredetéről nem tudunk meg semmit, de itt nem is a múlt, hanem a jövő megismerése a tét.
Ted Chiang kitűnően alkalmazza az Új Hullám által meghonosított metaforát: a Kilélegzés nem más, mint a törékeny emberi sors példázata, amely – a szerző szerint – lehet, hogy rövid, hogy haszontalannak tűnik, mégis, seregnyi csodát rejt. Csak oda kell rá figyelni.
Tudomány, emberi lépték így fonódik egybe a bravúrosan rövid íráson belül. Végkicsengése mégsem szomorú, hiszen az rólunk, az entrópiától (szintén) sújtott Világegyetemben élő civilizációról szól.
Ritka gyönyörű novella.
2. Korszerűség
Orka fenti kritikáiban minduntalan visszaköszön egy kifejezés: időtálló. Valójában számomra a kérdés az, van-e olyan témaválasztás, megközelítés a zsánerben, ami a 2000-es évek végén korszerűtlennek hat.
Véleményem szerint, igen.
Alapvetően, egy science fiction írás esetében a romlékonyság sokkal fenyegetőbb, mint egy mainstream alkotásnál. Míg pl. egy harmincas évekbeli magyar mű nem tűnik porosnak (példa), addig egy hasonló korból származó SF igen (példák). Az ok egyszerű: a tudomány előrehaladása, a felfedezések, a találmányok, a technikai haladás életmódra gyakorolt hatása gyorsan elavulttá teheti azt, ami a megíráskor még modernnek számított. Anakronizmusnak hat manapság egy műszerfal, amin tárcsák és fogantyúk vannak. A Vénuszt nem kolonizáljuk, mert – a légkörén áthatoló szondák jóvoltából – eleget tudunk az ott uralkodó pokoli viszonyokról. Nem írunk Központi Agyról, mert az akkora klisé, hogy csak nyergesvontató bírja elszállítani. Campbell még erőltette, de a pszí-történetek is régiesek, annyiszor feldolgozták őket.
A témák mellett a stílus a másik, ami elárulja, hogy az adott írás korszerű-e vagy sem.
Így már nem csodálkozunk rá az égbolt fenséges látványára, a kéklő csillagokra, és nem teszünk fel pátoszos kérdéseket. Elvisszük oda hőseinket, sőt, olyan helyekre is, amire sosem volt azelőtt példa (pl. Greg Egan Diasporájában), de nem hiszünk olyan nagyon a technika, a haladás mindent elsöprő erejében. Az újhullámos írók – roppant irodalmi lemaradást ledolgozva – beszámoltak a felfedező emberi lélek sötétjéről, az innerspace riasztó világáról, a cyberpunk pedig megmutatta, hogyan lehet a technika egyszerre a legközelebbi barátunk és ellenségünk (a JÉG). A stílus a kortárs angolszász scifiknél (mert ugyan mi más lehetne zsinórmértékünk? ld. orka megjegyzését Dunyach novellájánál) izgalmas, kifinomult és az elbeszélés témájához igazodik. Már általában az első mondat üt. A stílus nagyon fontos: az a csomagolóanyag – senki nem akarna ma Zrínyi modorában verset írni.
Akkor mi a korszerűség ismérve? Szerintem az, hogy frissnek hasson, legyen benne legalább egy olyan elem, ami hozzárak a régi klisékhez, csavar, új perspektíva, stiláris ötletesség. A tudományt vegye olyannak, ahol az ma áll. Így is legfeljebb csak az garantált, hogy egyhamar nem jár le az adott írás szavatossága; hogy később milyen szag marad utána, azt bajos megmondani.
A korszerűség és az időtállóság persze nem szinonimái egymásnak. De a műfaj legjobb novellái (pl. Isten kilencmilliárd neve, Rakétanyár, A Gyűjtögető) kiállták az idő próbáját, és keletkezésük után is korszerűnek hatnak.
3. Kreativitás
Erről már egyszer, csak példák szintjén írtam. A Kétszázadikra született kritikák kapcsán tettem fel a kérdést: mi a baj a magyar sci-fi novellákkal?
(Három megjegyzés: a, akinek nem inge-ne vegye magára; b, mivel én is a hazai SF-novellaírók részhalmazába tartozom, észrevételeim saját magamnak is szólnak; c, a magyar regényekkel sokkal több baj van, de az külön bejegyzés után kiált.)
A magyar novellákon először is azt érezni, hogy a science-t nem veszik annyira komolyan. Sok írásról ordít, hogy bizonyos tudományos tényeknek az írója nem nézett utána, nem gondolta át kellő mélységben. Egyáltalán: míg kint a soft SF-ek is komoly tudományosságot mutatnak, nálunk mintha a szerzők nagy része megkerülné ezt. Sajnos ez magyar hagyomány: egyetlen írónk sem volt még, aki igazi hard SF-t írt volna (még a tudós-írók sem), mostanában is csak az egy szem Hackett kacérkodik ezzel. Jellemző, hogy a korrekt Poszthumánt egyesek már hard-nak titulálták, annyira el vagyunk szokva ettől az írói attitűdtől.
A másik, és jelen pillanatban a legnagyobb, igazán fájó pont az a kreativitás hiánya. Itt is vannak kivételek és árnyalatok, de általánosságban igaz, hogy a magyar művek spekuláció szinten megállnak az úgynevezett first-level-creativity-nél. A reklámalkotásban jól ismert jelenség, hogy a legelőször fölmerülő ötleteket tovább kell gondolni, és a nyilvánvalóan nem eredetieket eldobni. Ehhez önkontroll és az anyag – jelen esetben az SF irodalom toposzainak, írásainak - ismerete szükséges.
Nincs tökéletes írás. Azonban csiszolni addig kell, ameddig valami eddig még nem olvasott darab áll elő. Ennek nagy ellensége a rövidre szabott határidő – saját írásaim is sokszor ettől szenvednek. Csak kivételes zsenijű emberek (Heinlein: -All You Zombies-; Ellison: “Repent, Harlequin!” Said the Ticktockman) képesek néhány óra alatt mesterművet létrehozni. Ted Chiang ezzel szemben úgy évente ír újat, tehát egy évig is dolgozik a szövegen, és ez meg is látszik a végeredményen.
A kreativitás a sci-fi írásban kihagyhatatlan. Tegyük fel, hogy reménybeli szerzőnk működő időgépről, vagy idegenek látogatásáról írna. Lerágott csont? Elkoptatott klisé? Nem, ha olyanok nyúlnak hozzá, mint például Joe Haldeman (The Accidental Time Machine) vagy John Scalzi (Agent to the Stars).
Túl kell lépni az elsőre-eszembe-jutott-oszt’-leírtam szindrómán. Írástechnikailag kezdenek jó novellák születni. Most az ötletekre kellene ráfeküdni. Többet, jobbat, eredetibbet kitalálni, mint bármikor. Nem kell mindent a kiadói viszonyokra fogni, senki sem gátol minket abban, hogy világszínvonalút hozzunk létre, nem?
Elvégre a Rubik-kocka is innen indult.
