Best of Galaktika 237.
Posted by sfinsider on december 8th, 2009
A múltkori, szerintem gyengébb felhozatalú Galaktika után a 237. erősebb szám lett - két díjnyertes külföldi, és egy elég tűrhető hazai novellával. Bónusz a Kuczka Péter-megemlékezés.
Samuel R. Delany: Az idő mint féldrágakövek spirálja
A Hugo- és Nebula-díjas novella első része ízelítőt ad egy újhullámos író eszköztárából: furcsa cím, széttöredezett narráció, utalásrendszer, szójátékok (az eredetiben). Érdekes kísérlet, egyben elgondolkodtató, hogy egy szórakoztató műfajban mozgó szerző hol húzza meg az olvashatóság határait; másképpen: mi az, amit az átlagolvasó még elvisel. Delany-t olvasni nem könnyű, de megéri. Inkább színfolt, mint követendő példa.
C. J. Cherryh: Kasszandra
Kitűnő, érzékletes írás a jövő előrelátásának képességéről. Az ezzel megáldott-megvert sorsú Alis története találó metafora a szabad akarat vs. determináció kérdésére.
Mayer István: Élők
Megint egy jól megírt, lendületes magyar novella, örüljünk neki és olvassuk! Az alapötlet jó (engem némiképp Gregory Benford Timescape-jére emlékeztet), csak a vége tölt el hiányérzettel. Egy elegáns ötletet azért el tudtam volna viselni arra vonatkozóan, hogy mi is történik majd a jövőben. Annál is inkább, mert ez az olvasói várakozás volt a továbblapozás hajtóereje. Ettől függetlenül tetszett a novella.
A Kuczka Péter-megemlékezés és a novellái
A Kuczka-jelenség tipikusan kétarcú magyar sztori. Örülünk az embernek, nem örülünk a történelemnek, amely kitermelte. A puha diktatúra elzárt akolmelegében egy jó értelemben vett balhés (először sztálinista, majd lázadó) költő kellett ahhoz, hogy szeretett tematikánk táptalajt kapjon, és kicsírázhasson. Ha nincs Kuczka, ma nincs Galaktika, könyvek, olvasói generáció, melyre építhetünk. Viszont ha nincs kommunizmus, úgy nincsenek lezárt határok és elzárt művek. Ez már a scifi területe: mi lett volna, ha Asimov és a többiek már az ötvenes években megjelenhettek volna? Mi lett volna, ha mondjuk a Tigris! Tigris! már a hatvanas években napvilágot lát? Neuromancer-megjelenés 1985-ben? Clarke-látogatás a hetvenes években?
Kuczka Péterrel kétszer találkoztam személyesen: egyszer magában a szerkesztőségben, egyszer az ELTE SF szemináriumának vendégeként. Rögtön ki lehetett érezni belőle (vagy csak megsejteni) a nagy formátumú irodalmárt, a tájékozott gondolkodót és a borzalmas főnököt, így együtt, ahogy a Szofiját szívta a nyitott ablakhoz közel, és közben esztétikai témákról csevegtünk. Az ő erőfeszítéseinek köszönhetjük, hogy megszerettük a science fictiont, és ez az ő érdeme.
A mosatni Galaktikában a két novellája azt mutatja, hogy tehetséges író lett volna. Mindkét írás izgalmas, ötletes, hangulatos darab. Azonban, mint mindig, a személyes élmények viszik a prímet: a Seregek Ura című költeménye a legfontosabb, amit valaha csak olvastam tőle. Különösen a mostani, tagadásos időkben.
december 8th, 2009 at 1:05 pm
A 236. meg valahogy elfelejtődött.
december 8th, 2009 at 1:52 pm
“Érdekes kísérlet, egyben elgondolkodtató, hogy egy szórakoztató műfajban mozgó szerző hol húzza meg az olvashatóság határait; másképpen: mi az, amit az átlagolvasó még elvisel. Delany-t olvasni nem könnyű, de megéri. Inkább színfolt, mint követendő példa.”
Ki az átlagolvasó?
És mi az olvashatóság? Nekem pl. Delany szórakoztató és izgalmas irodalom, viszont sok sablonos és “egyszerűbb” SF már nem. Aki egyébként megengedhette magának azt a luxust, hogy baromira ne érdekelje, hogy a hipotetikus átlagolvasó mit gondol, mert az egyik első regénye annyira beütött, hogy azt írt, amit akart, kiadták. Számára az SF egyszerűen az a műfaj és eszköztár volt (és van), amiben jól érzi magát, és ami megfelelő kifejezési formát szolgáltat a mondandójához. Szerencsére. Rossz lenne egy lebutított Delany, nem? Én követendő példának tartom, mert számomra az a furcsa, ha egy író egy projektált átlagolvasóval a fejében ír, azt pedig - kicsit erősen fogalmazva - megengedhetetlennek tartom, hogy valaki a történeteit leegyszerűsítse azért, mert az átlagolvasó netán agyilag nem éri fel.
Őt egyenesen le kellene lőni olyan novellacímekért, mint az “Adrift Just Off the Islets of Langerhans: Latitude 38° 54′ N, Longitude 77° 00′ 13″ W” :)))
Ennyi erővel Greg Egant és Michael Swanwickot is meg kellene róni, Harlan Ellisonról meg már ne is beszéljünk
Egyébként sejtem, hogy mire gondolsz, de szerintem, ha valakiből olyasmi jön stilárisan-tartalmilag, ami Delany-ből, az meg fogja találni a közönségét.
december 8th, 2009 at 3:54 pm
Delany szerintem abszolút tolerálható kategória, inkább csak jó értelemben véve karakteres a stílusa, de messze nem zárja ki az olvasót.
Én nagyon örülök, amikor ilyet olvasok - az sf-ben úgyis többségben van a száraz próza.
december 8th, 2009 at 4:28 pm
Chello: direkt maradt ki, annyira nem tetszet
Gudea, sezlony: ahogy írtam: “Delany-t olvasni nem könnyű, de megéri”. Delany nagyobb figyelmet követel a befogadótól, ennyi az egész (a Dhalgren ennél is bonyolultabb). A Fény kapcsán megtanultam már, hogy egy nagyobb figyelmet követelő szöveg bizony megszűri az olvasókat, és ez nem elitizmus vagy sznobizmus - ennek ez a természete, az író maga jelölte ki ezt az utat.
Gudea példái: Swanwick borzasztó könnyen olvasható, mellette stilárisan-ötletszinten mesteri munkát végez (ld. pl. a From Babel’s Fall’n Glory We Fled tolmácsolós mondatait vagy a gyönyörű első bekezdést, a nézőpont megválasztását); Egan pedig a kozmológiai-kvantummechanikai teóriái, na meg prózájának szárazsága miatt nehezebben olvasható.
Másrészt ellenpéldának beugrik Sawyer, akiben az a nagyszerű, hogy összetett, bonyolult ötleteket nagyon is földhözragadtan, közérthetően ír meg. Ezzel regényei a gettón kívül is (néha) sikeresek.
Számomra, aki nemrég kezdte a szakmát, nagy kérdés, hogy meddig lehet és érdemes elmenni. Delanyben, Ellisonban én is lubickolok (nem beszélve a Fény csodaszép bekezdéseiről), de hogy ezzel a többiek (átlagolvasók?) is ugyanúgy vannak-e - nos, efelől vannak erős kétségeim.
december 8th, 2009 at 8:22 pm
Azért is írtam a végére, hogy sejtem mire gondolsz, és biztos voltam benne, hogy nem magadra. Csakhogy annyira nehezen fogható meg az “átlagolvasó”, és annyira nehezen jósolható meg, hogy mit képes/akar/tud befogadni a közönség, hogy szerintem ezzel egy írónak - főleg, ha nem a megélhetésért ír - egy bizonyos szinten túl nem szabad törődni.
Max. szekundér irodalmat… de azt sokkal könnyebb 
Swanwicknek én pl. a The Dog Said Bow Wow-jára gondoltam, a From Babel’s Fall… tényleg könnyen olvasható
De sajnálatos lenne, ha ezek hiányoznának a palettáról.
Egan természetesen más szempontból nehéz, de attól még - nekem - ugyanúgy munkásabb olvasni, mint mondjuk Silverberget, Kress-t. És persze kihagytam Joanna Russ-t, akinek a Female Man-je szintén nem habkönnyű olvasmány.
Persze nekem, mint kibicnek, marha könnyű dolgom van, hiszen nem szembesülök azzal a dilemmával, hogy vajon hogyan írjak
december 8th, 2009 at 8:24 pm
és ha összeszámolod az előző hozzászólásomban a “könnyű”-k számát, rögtön látszik is, hogy milyen mélyen veszett el bennem az író
december 8th, 2009 at 9:55 pm
“Gudea, sezlony: ahogy írtam: “Delany-t olvasni nem könnyű, de megéri”.”
Mert játékos, és mert már a szöveg szintjén is bevonja az olvasót, ám ez mégsem vonja el a figyelmet a történetről.
Én meg azt mondom, hogy könnyű