SFinsider

Midőn ezeket a sorokat írom, már csak órákra vagyunk a következő évtized kezdetétől. Hogy lehet az - kérdem - hogy ezen az íráson kívül szinte alig olvasni magyar megemlékezést az egyik legnagyszerűbb science fiction regényről?

Igen, idén, vagyis még 2009-ben volt negyedszázada, hogy a Neuromancer megjelent. Egy kis megkésett ünnepi eszmefuttatást írtam, de először csodáljuk meg együtt az 1984. július 1-jén megjelent könyv borítóját:

Science fiction a Neuromancer előtt

A Neuromancer jelentőségéhez több tényezőt kell figyelembe vennünk. Először nézzük meg az irodalmi környezetet: túl vagyunk a megújulást hozó hatvanas éveken. A New Wave jött, látott, győzött - és lassan beépült a főáramba tartozó SF művekbe. Mire a hetvenes évekbe értünk, az új és a régi szintézise megvalósult. Az írói-irodalmi forradalom lángja kihunyt, többen elhagyták a színteret, és átadták a stafétát a fiatalabbaknak.  Nem mondhatni, hogy nagy és jelentős művek nélkül maradtunk volna; csak éppen a szikra hiányzott. A scifi, amely mindig is a jövőre kacsintott, saját maga múltjába meredt, régi alkotói (Asimov, Clarke, Heinlein) árnyékai voltak önmaguknak, és pontosan azért, mert a jelent egyre kevésbé értették.

Az új írások nem nélkülözték az új megoldásokat és leporolt toposzokat, de képtelenek voltak arra, hogy igazi hatással legyenek mind a gettón belüli, mind a kívüli olvasótáborra. Hiába született mű a mainstream prózatechnikát használva (Brunner: Stand On Zanzibar, 1968.), a nemiség szerepét kutatva (Le Guin: A sötétség balkeze, 1969.), a hard SF-t irodalmi szintre emelve (Niven: Ringworld, 1970.), a Big Dump Object-tematikát újszerűen kezelve (Pohl: Átjáró, 1977.), a feminizmusról való diskurzust a zsánerben megjelenítve (Vonda McIntyre: Dreamsnake, 1979.), ragyogó időgépes történetet elmesélve (Benford: Timescape, 1980.), fantasy/sf határvidékén, csillogó prózában bolyongva (Gene Wolfe: The Book of the New Sun, 1980.), ezek csak felvillanások maradtak. Hiányzott az az irányvonal, a NAGY MŰ, amely újabb olvasógenerációkkal szeretteti meg a science fictiont. Amely elhiteti, hogy ez az irodalmi tematika az egyetlen, amely a jövő lehelletét árasztja. Amely egyszerre cool és elgondolkodtató.

1980 elején azután mintha valami elindult volna; fiatal titánok laza csoportja kezdett el foglalkozni azzal, ami mindig is jelen volt a scifiben, egyikük pedig a szikrát a bomba gyújtózsinórjához emelte. Ő volt William Gibson, az USA-ban született, de Kanadában élő, anyja halála után különféle módosított tudatállapotokba menekülő srác. Alig múlt harminc esztendős, amikor tudtán kívül szilánkokra törte az SF monolisztikus falait - pontosabban rést ütött a gettón, hogy a fénnyel kiváncsi emberek hadának mutassa meg a zsáner addig fel nem fedezett szépségeit.

Mint látni fogjuk, a legszebb az egészben az, hogy nem talált ki semmi újat, semmi lényeges invenciót nem hozott be. Úgy variálta a már meglévőket, hogy mégis vadonatújat alkotott. A science fictionben ez az igazi művészet.

Nem Gibson…

…volt az első, aki emberi tudatot transzformált adatsorrá. Megtette ezt a tüneményes James Triptree Jr. (The Girls Who was Plugged In, 1968.) és például John Sladek (The Müller-Fokker Effect, 1970.) is.

…volt az első, aki az internetet megálmodva hackerekről írt. Algis Budrys már megelőzte (Michaelmas, 1977.).

…alkotta meg a cyberpunk szót, hanem Bruce Bethke.

…találta ki a cyberspace-t, hanem Vernor Vinge (True Names, 1981.)

És fájdalom, nem ő találta ki a mátrix szót sem arra, amire használta, hanem Douglas R. Mason.

A Neromancer további ihletői:

Bester regényei;

Dashiell Hammett: A máltai sólyom (1930.);

Chandler regényei;

Lou Reed zenéje;

A Menekülés New Yorkból egyes részei;

A Blade Runner néhány képsora;

A Velvet Underground zenéje;

A Súlyszivárvány című regény;

Delany utcai hősei.

A keletkezés körülményei

Gibson néhány novellája már megjelent, amikor az Ace új, elsőkönyves szerzőket közzéadó sorozatának szerkesztője, Terry Carr megkereste, hogy adjon le regénykéziratot. Hősünk el is vállalta, de azután pokoli csávába került. Elmondása szerint fogalma sem volt, mekkora méretű egy regény, és vad, állati pánik kerítette hatalmába. Attól félt, hogy az olvasó egy ilyen hosszú szöveg miatt elveszíti érdeklődését. Ezért arra törekedett, hogy minden oldalra valami érdekeset rakjon, írjon. A megírásnál a valóságból indult ki: a vancouveri drogdílerek és biciklisfutárok nyelvét figyelte. Érdekesség, hogy akkor még nem járt Japánban, viszont Vancouverben több japán bár és night club szakosodott a szigetországból érkező turistákra - ők ihlették a szaibacuk világát.

A Neuromancer fogadtatása, hatása

Itt egy pillanatra ki kell lépnem a viszonylagos megfigyelői-elemzői-leírói poozíciómból, és azt a pillanatot kell felidéznem, amikor a regénnyel először találkoztam (Kuczkáék egyik bocsánatos bűne, hogy nem jelent meg hamarabb a könyv):

Durr a fejbe.

A Neuromancer nekünk, akik tanúi lehettünk a számítógépek (leánykori nevükön: kompúterek) otthonunkba költözésének, a kinyilatkoztatás erejével hatott. A science fiction olyan aspektusát vázolta föl, amely lemond a távoli csillagrendszerek bizonytalan - és bizony egyelőre tudománytalan - kolonizálásáról, helyette a nagyon közeli jövőről beszél. Ez a jövő egyszerre félelmetes, kiszámíthatatlan, de tele van remek figurákkal. Ez a jövő a technikával szimbiózisban él. A jövő: jéghideg, szürke-piszkos, de egy lepattogzott szélű eszköz, a deck az álomvilágba röpíthet minket. A cyberspace a lehetőségek színtere, és egyben a sohasemvolt fenyegetéseké. Ezen a tájon bárkiből isten válhat - a tudás tesz azzá, az új hatalmat nem hagyományos fegyverekkel szerzik meg.

Case, a virtuálfüggő és Molly olyan alakok, akik ritkák a science fiction jólfésült hősei közt. Kalandjaik különösek, mégis, nyugtalanítóan hitelesek. Gibson a sokféle élményt, hatást koherens egésszé gyúrta. A cyberspace, a számítógép az SF egyik legerősebb metaforájaként szól az emberi lélekről, az öntudatról, az emlékezésről - a legfontosabb dolgokról, amiről egy scifi író csak beszámolhat.

A regény szerkezete nem új, a megszakítások, a szaggatott prózakezelés érdekes, de nem eredeti. A megírás módja, a stílus igen: az újhullámos költőiséget precíz realizmussal vegyíti. A költőiség szárnyra kapja a művet, a realista, végletekig polírozott próza a földhöz veri. Ez a kontraszt végigkíséri az egész Neuromancert, és ez az, amit az utánzók nem tudnak.

Egy pillanatra gondoljuk csak el, mikor járunk a regény megjelenésénél: még nincs Gorbacsov, de van hidegháború, még nincs Internet, de már van MacIntosh, kapható már a Sony Walkman és a Ghetto Blaster és a CD, de itt egy mű, amely mindezeken túllép: nem törődik a kelet-nyugat szembenállással, a kütyükkel, valami sokkal meghatározóbbról számol be - a közös jövőről, az információ koráról.

A Neuromancer - elsőként - elnyerte a nagy hármast: Nebulát, Hugót és Dick-et.

A Neuromancer új irányzatot segített életre a science fictionon belül (ami ki is múlt az évtized közepére-végére mint önálló tematika).

A Neuromancer népszerűvé tette a virtuális valóságot, a cyberspace fogalmát, és minden technofil vonása ellenére úgy mutatta be a szörfölést, mint egy hétköznapi dolgot a sok közül.

A Neuromancer olyannak bizonyult a cyberpunk könyvek között, mint A gyűrűk ura a varázslós fantasy-k körében: alap és egyben az utolsó mű is lett, meghaladhatatlan és felülmúlhatatlan a maga nemében (talán csak a Snow Crash okozott hasonló, igaz, sokkal kisebb szenzációt).

Hogy Gibson, aki mindig is idegenkedett a számítógépes-kütyüs szubkultúrától, végül is hamis prófétának bizonyult? Ó, dehogyis. Ha nem is testetlenül, de mindennap adatok közt száguldunk, nekünk is úgy kell a napi betevő infó, mint Case-nek a virtuáltér élménye. Információval kormányt lehet buktatni, háborút lehet megnyerni. A japán cuccok még mindig menők, de persze ahogy ő sem gondolta a nagy Szovjetunió bukását, talán nem is gondolt Kína felemelkedésére, folyamatos hosszú menetelésére sem. Mindenesetre a korporációk (és az erősödő nemzetállami elképzelések) korában élünk, ahol nem az országhatárok számítanak leginkább, hanem a részvényesek elképzelései.

Azóta sok jó SF napvilágot látott - sőt, a tematika egyre erősebb - mégis, hatás és befolyás tekintetében szinte az egész scifi történetében nem akad példa ilyen regényre. Ami ráadásul William Gibson első regénye.

Boldog születésnapot, Neuromancer!