Az év filmje – az év csalódása. (Lehet-e egyáltalán rosszat írni a legesleg filmről?)

Aliens

2154. Az emberiség leszállt a Pandora bolygóra, hogy az ott található, rendkívül értékes ásványt kibányássza. A Pandora azonban nem lakatlan: összetett ökoszisztémájának élén a magas, kék bőrű Na’vi-k helyezkednek el. Ráadásul egyik falujuk pont egy fontos lelőhely fölött található. A tolókocsiba kényszerült veterán, Jake Sully másokkal együtt a Na’vi-khoz hasonló, emberi és idegen DNS-ből klónozott testbe, az úgynevezett avatárba költözik, hogy az őslakosok közelébe kerüljön. A cél: akár szép szóval, akár erővel, de az emberiségé, pontosabban az azt képviselő társaságé legyen a kincs.

Titanic

Az Avatar hajója – úgy vélem – számos ponton léket kap, és elsüllyed még azelőtt, hogy a tényleg jelentős filmek kikötőjébe érjen. De először lássuk az erényeit!

James Cameron kétségkívül nagy álmodozó. Felépített egy komplett bolygót, élőlények és környezetük koherens egészt alkotnak. Hihető és csodálnivaló hely, ahol a főhős is gyerekként, felszabadultan kergetőzik, és mi, a nézők önfeledten követjük felfedezőútján. A látvány, a sok szín, az okosan megválasztott perspektívák lenyűgözőek.

A rendező már korábban is megmutatta, hogy hatalmas tehetsége van az élő szereplők és a CGI (vagy: trükkfilmek) összegyúrásához, de ezt itt szinte a tökélyig vitte. A Na’vi-k mozgása majdnem hibátlan, természetesnek tűnő, alig gondolnánk, hogy ez nem valóságos.

Azonban a negatívumok a mélybe rántják az egész mozit, 3D ide, egyedi látvány oda.

Történet. Bugyuta, lapos, közhelyektől hemzsegő és kiszámítható. A nagy hatalmúak oldalán álló ember, aki átsodródik a gyengékhez – hányszor találkoztunk már ezzel? Illusztráció:

Karakterek. Papírmasé figurák. A főgonosz annyira jujderossz, hogy az már komikus. Nem látunk bele a motivációjába, a rendező nem villantja föl az őszinte pillanatait, csak egy nyers modorú, sebhelyes arcú katona marad (ennél még a mára sablonná kopott megoldás, a Beethoven-t zongorázó náci katona is jobb megoldást jelent). A főszereplő sem túl mély személyiség, pedig veterán. Csak csodálkozik nagy avatárszemeivel, hol van ő mondjuk a Született július 4-én összetett, árnyalt és izgalmas katonafigurájától? Az ilyen karakterek persze, hogy papírízűen is beszélnek.

Látvány. Szép, szép, kétségkívül lehengerlő – lenne, ha az ember nem látott volna már IMAX 3D-filmet. Én előtte egy hónappal néztem meg a Karácsonyi éneket, és meg kell mondanom, a két alkotás között bizony nincs ég és föld különbség. A Dickens-feldolgozásban ráadásul a korabeli, havas-jeges London sokkal varázslatosabbnak tűnt, mint az egzotikus bolygó felszíne, nem beszélve néhány nagyon látványos megoldásról (havazás, a szellemek arcunk előtt húzódó láncai).

Mondanivaló. Sajnos, van. És ez az a pont, ahol a közhely, a lapos, kritikátlan gondolkodás végső diadalát aratja. Amikor az Avatar-t néztem, elcsodálkoztam: mi ez, egy újabb demokrata párti reklámfilm? Szinte süt a párhuzam az iraki bevonulással kapcsolatban, az inváziós hadsereg vonul, mint egykor Vietnamban is. Az ásvány az olaj metaforája, értem én. Azonban szerényen jegyzem meg: ha Cameron Irakban születik, például kurd családban, nem feltétlen, hogy így látja a dolgokat, amelyek amúgy is sokkal összetettebbek, mint a néhány másodperc alatt elkántálható választási jelszavak.

A nyugati civilizáció kultúrkritikája. Leszámítva az avatározó tudósokat, a filmbeli homo sapiens – amely főleg, legalábbis kulcsszereplőiben fehér emberekből áll – aljasul pragmatikus fajnak bizonyul. Cameron kritikája jogosan szólhatna a természeti erőforrások esztelen kifosztása, a gyengék megalázása és semmibe vétele ellen; azonban jelen esetben ez annyira egysíkú (popularista), mint egy mulatós zenei műsorösszeállítás. Ez leginkább a na’vik társadalmának bemutatásával teljesedik ki. A természeti népek – sugallja a film – ősvallásukkal, ősi szokásaikkal sokkal szeretetre méltóbbak, mint mi, fejlett (nyugati) emberek. És valóban, ha ember öl, az gyilkolás, ha na’vi, az az állat lelkének visszaküldése Ejvához (ajvé!)  Ha igazán merész akart volna lenni, akkor esetleg mutathatott volna egy másik szálat is: egy na’vit, aki emberi avatárba bújva éli át az emberiség kínzó bajait. (És hát annyira gázok vagyunk mi, hogy a szerencsétlen rézkékbőrűeknek egy ember kell, hogy segítsen; aki mellesleg hülyét csinál egyik legszentebb mítoszukból… )

Az Avatar végső soron a Lucas-szindróma jegyeit viseli: íme egy tehetséges rendező, aki pénzt-paripát nem kímélve mutathatja meg, hogy hol, pontosabban hová tart a filmkészítés. Kár, hogy ezt elsősorban technikai oldalról közelíti meg, és a művészeti részét elhanyagolja. Egyszerű, propagandisztikus üzenetet akar a torkunkon lenyomni.

Így alkotása csillogó, mint a konfetti, de üres, mint egy képcső nélküli tévékészülék.

Értékelés:

 (három)

…addig is, amíg befejezem az Avatar-ról szóló recenziómat, megnézhető a tavalyi sfportal meetup-on erősen hadarva megtartott előadásom, melynek témája ez volt: New Wave az SF-irodalomban.

Link

E rövid bejegyzés apropója:

1. Antal József monstre sorozata (itt, itt és itt)

2. Eve Rigel hozzászólása (itt)

Nos. (Használati útmutató a következendőkhöz: akinek nem inge…)

Elszomorító, ha egy író összekeveri a kritikát a műelemzéssel. Előbbi helye a nem elméleti folyóirat, utóbbié az egyetem, főiskola megfelelő tanszéke, a szakfolyóirat megfelelő (pl. ItK) rovata.

Mélyen elszomorító, ha egy író azokat, akik esetleges fenntartásukat hangoztatják regényükkel kapcsolatban, rögtön az ártó szándékú, hozzá nem értő bélyeget kapják, rosszabb esetben sanda célzást érdemelnek ki. A művet bíráljuk, nem az írót, az embert!

Rettenetesen elszomorító, hogy néhány magyar sci-fi író (vagy azoknak látszó, jó szándékú embertársunk) nem olvas külföldi, kortárs scifi regényeket, nem tudják, hol tart ma ez az irodalmi zsáner, a műveiken érezni, hogy még mindig valahol a Golden Age és a New Wave közötti esztétikai térben bóklásznak, miközben a kintiek rohamléptekkel veszik be a mainstream bástyáit. A science fiction – a közhiedelemmel ellentétben – szigorú, néha merev műfaj. Megvannak a szabályai, a toposzai, a kellékei és a módszerei. Egyáltalán nem könnyű SF-t írni, mert többféle célnak kell megfelelni. Ha ezeket a kritikus számon kéri, a sértődés az író éretlenségéről állít ki vaskos jegyet, őt magát minősíti.

Továbbá és nem utolsósorban: a szomorúságra okot adó jelenségek sorába tartozik, hogy sokan nem olvasnak elméleti szakirodalmat (elsősorban John Clute, Adam Roberts munkásságára gondolok), hogy rájöjjenek, hol tart és milyen ma a scifi review. Tessék többet olvasni! Locust, az SFWA Bulletinjét, az IRoSF-t!

És most valami nem teljesen más. A mundér becsületéhez hozzátartozik, hogy az általam készült ismertetők nem kimerítő esztétikai elemzések; nem ez a céljuk és az irányuk.

Amikor review-t írok, ezeket nézem meg elsősorban:

a, mi volt a regény premisszája, mit ígért, és ezt hogyan valósította meg, sikerült-e ez neki

b, mennyire számít eredetinek a zsánerben

c, hogyan van megírva

d, hol a helye a nemzetközi összevetést nézve.

Ezek a legfontosabbak számomra. Az értékítélet, amit a félreértések elkerülése miatt pontokban (csillagokban) is megfogalmazok, akkor sem változna, ha tízszer annyit írnék róla. Tudnék, mert bölcsész vagyok, de minek?

Csak az számít: tetszett-e vagy sem, és miért gondolom azt, amit gondolok. Ez színtiszta szubjektivizmus, némi objektivizmussal vegyítve.

PS.: bárcsak ne sértődésekkel lenne tele a hazai SF-élet, hanem ragyogó regényekkel!

PS2 (nem a konzol): mivel én is írok, tudom, mit jelent, amikor szeretteinket megalázzák. Ez történt például az Imagine novellámmal, amit nagyon-nagyra értékeltem, de az olvasók nem. A hiba természetesen nem bennük van.