Az SFWA nyilvánosságra hozta az idei Nebula-díj döntőseinek névsorát. Személy szerint ezt a díjat tartom a legnagyobb elismerésnek, amit csak egy scifi író megkaphat. Itt ugyanis nem a sokkal könnyebben befolyásolható közönség szavaz, hanem írók.

 Persze a legérdekesebb a regények listája.

Ami a jelölésekből egyértelműen levonható tanulságként:

 -a mixelt, tematikák között átjáró fiction teret hódít (Boneshaker, Finch),

-itt kopogtat az ajtókon egy új nemzedék (Miéville 37, Barzak 34, Priest 34, de a legidősebb regényíró sincs még 50 éves sem)

-az elbeszélesek jelentős része már nem a hagyományos magazinokban jelenik meg (Analog, Asimovs), vagyis sokkal szélesebb, színesebb a piac.

 A scifi egyre izgalmasabb, nyitottabb terület. És ennél nincs is szívmelengetőbb hír.

Az utóbbi időben több olyan regényt is olvastam, amelyek nagyon bejöttek.

Ian McDonald: Brasyl (2007)

Ez a regény most az egyik abszolút kedvencem. Friss, eleven, elgondolkodtató és fölöttébb szórakoztató. A történet három idősíkon játszódik: 2006-ban, 2032-ben és 1732-ben, méghozzá Brazíliában. Az északír szerző regényében mindhárom síkon azzal szembesülnek a szereplők, hogy a valóságon túl több valóság is létezik, és ezek átjárhatók. 2006: a másik, titokzatos producer megjelenése; 2032: a Q-blade, a mindent elemi szinten kettévágó kés; 1732: az amazóniai törzs, amely révületben minden kérdésre tudja a választ.

A regény nem is igazán a végső, nagy ötlettel üt nagyot - a multiverzum korántsem új téma, igaz, még nem is elcsépelt - hanem a megírás módjával: McDonald ugyanis olyan elementáris stiláris erővel mutatja be Brazíliát, hogy érezzük a színeit, halljuk a dallamait, tényleg a múlt-jelen-közeljövő hatalmas országa jelenik meg előttünk. A három történetszál nem esik szét, sőt, külön bravúr, hogy a 18. századbeli zárja le a regényt. A regény szereplői érdekes, izgalmas figurák - különösen Edson és a jezsuita atya - a Brasyl ezen kívül hemzseg a jópofa ötletektől (itt elsősorban az 1950-es vébédöntővel kapcsolatos valóságsóra gondolok), tele van intellektuális szellemességgel (a kvamtummechanikai fejtegetéseket szuperhősök adják elő; a jezsuita és a francia tudós párbeszédei, a vallásos világ ábrázolása). Ahogy írtam, a végső rejtély engem Robert Charles Wilson sajnálatosan mellőzött, rossz időben (a Mátrix-szal egy évben) megjelent Darwiniájára emlékeztetett.

A Brasyl megvalósítja mindazt, amit én szeretek: részleteiben kidolgozott, a rejtélyt tekintve pedig kozmikus méretű és ívű regényt olvashatunk. Az egyik fő tanulsága mindenekelőtt: a békák látják a multiverzumot.

Ian McDonald regénye 2007-ben BSFA-díjat nyert, ezen kívül egy évre rá döntős volt a Campbell-, Locus-, Hugo- és Nebula-díjakért is, valamint egy kortárs angol irodalmi verseny döntőjébe is bekerült. Nem véletlenül.

Roger Zelazny: A fény ura (1967)

Az egyik legjelentősebb újhullámos SF-regény hozza formáját. Témaválasztása mitológiai: hősei emberek, akik egy technikailag alacsonyabbrendű bolygón istenként élnek. A merev kasztrendszert a főhős Sam akarja megszüntetni. Egyfajta Prométeusz-történet ez, amelyben nincs minden kimondva, megmagyarázva. Irodalmilag igényes, poétikus mondatok sorjáznak lapjain. Nem segíti az olvasót az állandó magyarázattal, de érezni, hogy nagyon elüt a Golden Age scifijétől. Szellemes és nem mindennapi regény.

A fény ura 1967-ben döntős volt a Nebuláért, 1968-ban pedig kiérdemelte a Hugo-díjat.

Gene Wolfe: A kínvallató árnya (1980)

Az angolszász SF és fantasy írók ájult tisztelettel néznek föl Gene Wolfe-ra, és meg is tudom érteni, miért. Ez a könyv - amely az Új Nap könyvei sorozat első kötete - lenyűgöző írói teljesítmény.

Először is a téma. A haldokló Föld krónikájaként egy sejtelmes, mégis néha ismerős világot mutat meg. Ezen a Földön a napsütés nem olyan erős, mint nálunk. A társadalmi rend egyszerre középkorias és modern. A főhős Severius, aki a kínvallatók céhéhez tartozik. Jó fantasy (?) regényhez híven az ő útját kísérhetjük figyelemmel.

Másodszor az eszközök. A mondatok méltóságteljesen, de nem túlburjánzóan hömpölyögnek. A tartalom itt tökéletesen megtalálta formáját.

Harmadszor az élmény. A szórakoztató irodalom alfája és omegája a szórakoztatás - ugyan, mi más? A kínvallató árnya az első, nehézkesen induló oldalak után beszippant saját, különös világába, neveivel, figuráival. Talán csak annyi kifogást emelnék, hogy a regény legizgalmasabb része a céhen belüli történések, de azért a többi epizód is megéri a ráfordított időt.

Meggyőződésem, hogy ha nem jön Gibson a mindent elsöprő művével, akkor ez lehetett volna az egyik klasszikusa a zsánernek, hiszen minden adottsága megvan hozzá. Talán csak egy ponton szenved vereséget a cyberpunk alapregényével szemben: ez pedig az időtlensége, amely nem tud a releváció erejével hatni, így nem képes akkora hatást kiváltani, mint Case első története.

(Megjegyzés: a regénysorozat egyik erénye még, hogy nehezen lehet eldönteni, scifi-e, vagy fantasy. Ez is, az is, jól működik a mix.)

Wolfe regénye 1980-ban Nebula-döntős volt, 1981-ben megnyerte a BSFA-díjat és a World Fantasy Award-ot; ezen kívül döntős volt a Campbell-díjnál és a Locus fantasy listáján.

Ken Grimwood: Időcsapda (1987)

Ez a borzalmas, giccsbe hajló borítóval megjelent regény zseniális előképe a kultuszfilmmé avanzsált Idétlen időkig-nek.

A főhős szívrohamot kap, és meghal, de itt nem egy napot él újra meg újra, hanem egész évtizedeket. Még egy kanyarintás a sztorin: amikor másodszorra feltámad, már nem 1963-ba, hanem pár évvel később tér magához, és minden egyes felébredésével egyre közelebb jut halála idejéhez, 1988-hoz. És még egy kanyarintás a sztorin: az egyik ilyen újra-életében fölfedezi, hogy egy másik személy is hasonló cipőben jár, mint ő.

Az Időcsapda (eredeti címe a sallangmentes Replay) egyszerre állít emléket a hatvanas és a nyolcvanas éveknek. Minden, ami a Bill Murray-filmben vicces volt, az itt vérre menő és rendkívül mély jelentést kap. A főhős minden egyes életében újfajta életkísérletbe kezd; mindeközben bepillantást nyerünk a korabeli amerikai társadalom zugaiba, a milliárdosok és a szegények, a fent és a lent világába.

Grimwood nagyon jól írt (2003-ban hunyt el), sodró lendületű, eleven a prózája. Elgondolkodtató és gyönyörű metafora az elrontott életről, annak következményeiről.

Az Időcsapda 1988-ban World Fantasy Award-ot kapott és jelölték a Campbell-emlékdíjra is.

1. Új hangok a magyar scifiben

Azt írja Szenk a Solaria egyik fórumán: “Én lennék a legboldogabb, Odo, ha feltűnnének végre új tehetségek. Ha nem néhány ember közt kellene évről évre elosztani a díjakat.”

Szívemből beszélt. Ezért olvasom reménykedve az aktuális Galaktikát, az Új Galaxist.

…és egyre többször merül fel bennem a kérdés: vajon mi hiányzik a sikerhez? Szerintem a probléma hasonló a brazil helyzethez (és még oly sok nem angolszász országéhoz). Fabio Fernandes ír erről kitűnő cikkében a Tor.com-on.  Vagyis:

Az írók felől a probléma: mivel nem férnek hozzá a világ többi részének scifijéhez, ezért elcsépelt, régi ötleteket használnak, például űroperát, kétdimenziós szereplőkkel, közhelyes történettel. (Ismerős?) Fernandes hivatkozik Betsy Mitchellre, aki ennek a cikknek a kommentjében megjegyzi, hogy sok kortárs orosz science fiction regény az amerikai olvasóknak olyan, mintha 50-es, ‘60-as évekbeli amcsi scifit olvasnának. Igen, ez a korszerűség kérdését is érinti, amelyről már írtam korábban.

Az olvasók felől a probléma: Fernandes leírja, hogy Brazíliában óriási késéssel jelennek meg alapvető művek. Így az olvasók, akik nem eredetiben akarják elolvasni a kortárs irodalom legjavát, kénytelenek ezekre hagyatkozni. Én is, még a mai napig találkozom olyan véleményekkel, hogy “tényleg van még jó scifi?”.

Hát persze, van élet Asimovon túl is; sőt, ott kezdődik csak igazán. (Most olvasom a Brasyl-t, észveszejtően jó regény, a Golden Age öregjei sehol sincsenek, ha irodalmiságról van szó. Oké, Heinlein - talán - kivétel.)

2. A Zsoldos-díj

Mindig hálával gondolok azokra az emberekre, akik idejük, erejük egy részét arra fordítják, hogy legyen hazai irodalmi scifi díjunk.

És mindig zordan, összehúzott szemmel gondolok azokra a döntésekre, amelyek szubjektív ízlésemnek nem feleltek meg.

A Zsoldos Péter-díj sokkal fontosabb annál, mintsem hogy belterjes vállveregetésnek látszódjon. Az a lényege, hogy egyfajta színvonalat képviseljen; mutassa meg, melyek azok a művek, amelyek kiemelkednek a mezőnyből; zsánerileg-ötletileg-irodalmilag a többi fölött járnak; példa az újoncoknak, mérce a befutottaknak is.

Éppen ezért óriási a zsűri felelőssége, és persze, mindig lesznek olyanok - például én magam is - akik nem mindig értenek egyet a döntéssel.  De ez természetes. Nincsen tökéletes mű, amely mindenkinek egyformán tetszene, az ízlések eleve predesztinálnak. Inkább gondoljunk Fabio Fernandes hivatkozott írására! Én olyan novellákat-kisregényeket-regényeket szeretnék a díjazottak közt látni, amelyek külföldön is megállnák a helyüket. Nem mindjárt Hugo-, meg Nebula-díjasok, de nem kell miattuk szégyenkeznünk. És persze menjünk túl a személyeskedésen: a Zsoldos-plakettet az adott év éppen legjobb írása (nem az írója!) kapja.

Az idei termés gazdagabb az átlagosnál. A regényeknél nálam egyértelműen a Nulla pont kapná a díjat, habár a Kyra Potter-történetet nem olvastam. Utólag azt gondolom, hogy előítéletes voltam a kitalált világhoz írt történettel; kint simán belefér, hogy folytatások nyerjenek. Egyébként nálam azért László Zoltán a nyerő, mert regénye - noha nem hibátlan, és erről írtam is - korszerű, modern, átgondolt, játékos, híján van a felületes gondolkodásnak, ami a scifi - lévén intellektuális műfaj - halála.

A kisregényeket nem olvastam.

A novellák közül négy tetszett jobban, mint a többi:

Szűcs László: A rövid élet titka

Galántai Zoltán: Az éjszakára nyíló ablak

Hantos Norbert: A matematikus démona

Dragomán György: Döghecc

(A sajátjaim közül a Hamu a figyelemreméltóbb, ajánlom mindenkinek. Reklámblokk vége.)

3. Írói gyötrődéseimből

Ennél nehezebb már sosem lesz: első regényemen dolgozom. Annyi részlet, ötlet merült föl az alapötlet kapcsán, hogy félek, belefér-e a regénybe. Próbálom egyszerűnek tartani a regényt, és fő célom, hogy lebilincselő és letehetetlen legyen. Michael Crichton ezt kitűnően csinálta.

A regényírásnál az a nehézség, hogy nincsen előtted minta. Még nem csináltál ilyet, reszketsz, mint valami pattanásos kamasz az első randevúján. A regény ötlete a port kaparó, feldúlt bika; kezedben a toll/klaviatúra, a vörös posztó; incselkedsz a fújtató állattal, és megpróbálsz az utolsó pillanatban félresiklani az útjából, miközben csak reméled, hogy az aréna tombolni fog, és te megdicsőülsz.

A regényírás másik nehézsége, hogy lassan minden gondolatodat betölti a kitalált világ, a szereplők, érzed a válladon, ahogy lihegnek, ahogy nógatnak, hogy gyerünk, írjál még rólunk!

Ráadásul (ha mindez nem volna elég) folyton belebotlasz olyan regényekbe, amelyek olvastán arra gondolsz: kész, én ilyet sose fogok.

Csak nehogy úgy járjak, mint John Clute. Az angolszász scifi kritika egyik legjelentősebb személyisége  - megannyi review után - 1999-ben megírta első SF regényét, az Appleseed-et. Nos, nem jött be. Ami kritikában működött - kifinomult stílus, intellektus - az regényben kevésbé.

Nem is írt azóta újat…

Úgyhogy a regény nem fogja megváltani az SF világát, de szórakoztató lesz, azt megígérem.