Gondolatmorzsák
Posted by sfinsider on február 8th, 2010
1. Új hangok a magyar scifiben
Azt írja Szenk a Solaria egyik fórumán: “Én lennék a legboldogabb, Odo, ha feltűnnének végre új tehetségek. Ha nem néhány ember közt kellene évről évre elosztani a díjakat.”
Szívemből beszélt. Ezért olvasom reménykedve az aktuális Galaktikát, az Új Galaxist.
…és egyre többször merül fel bennem a kérdés: vajon mi hiányzik a sikerhez? Szerintem a probléma hasonló a brazil helyzethez (és még oly sok nem angolszász országéhoz). Fabio Fernandes ír erről kitűnő cikkében a Tor.com-on. Vagyis:
Az írók felől a probléma: mivel nem férnek hozzá a világ többi részének scifijéhez, ezért elcsépelt, régi ötleteket használnak, például űroperát, kétdimenziós szereplőkkel, közhelyes történettel. (Ismerős?) Fernandes hivatkozik Betsy Mitchellre, aki ennek a cikknek a kommentjében megjegyzi, hogy sok kortárs orosz science fiction regény az amerikai olvasóknak olyan, mintha 50-es, ‘60-as évekbeli amcsi scifit olvasnának. Igen, ez a korszerűség kérdését is érinti, amelyről már írtam korábban.
Az olvasók felől a probléma: Fernandes leírja, hogy Brazíliában óriási késéssel jelennek meg alapvető művek. Így az olvasók, akik nem eredetiben akarják elolvasni a kortárs irodalom legjavát, kénytelenek ezekre hagyatkozni. Én is, még a mai napig találkozom olyan véleményekkel, hogy “tényleg van még jó scifi?”.
Hát persze, van élet Asimovon túl is; sőt, ott kezdődik csak igazán. (Most olvasom a Brasyl-t, észveszejtően jó regény, a Golden Age öregjei sehol sincsenek, ha irodalmiságról van szó. Oké, Heinlein - talán - kivétel.)
2. A Zsoldos-díj
Mindig hálával gondolok azokra az emberekre, akik idejük, erejük egy részét arra fordítják, hogy legyen hazai irodalmi scifi díjunk.
És mindig zordan, összehúzott szemmel gondolok azokra a döntésekre, amelyek szubjektív ízlésemnek nem feleltek meg.
A Zsoldos Péter-díj sokkal fontosabb annál, mintsem hogy belterjes vállveregetésnek látszódjon. Az a lényege, hogy egyfajta színvonalat képviseljen; mutassa meg, melyek azok a művek, amelyek kiemelkednek a mezőnyből; zsánerileg-ötletileg-irodalmilag a többi fölött járnak; példa az újoncoknak, mérce a befutottaknak is.
Éppen ezért óriási a zsűri felelőssége, és persze, mindig lesznek olyanok - például én magam is - akik nem mindig értenek egyet a döntéssel. De ez természetes. Nincsen tökéletes mű, amely mindenkinek egyformán tetszene, az ízlések eleve predesztinálnak. Inkább gondoljunk Fabio Fernandes hivatkozott írására! Én olyan novellákat-kisregényeket-regényeket szeretnék a díjazottak közt látni, amelyek külföldön is megállnák a helyüket. Nem mindjárt Hugo-, meg Nebula-díjasok, de nem kell miattuk szégyenkeznünk. És persze menjünk túl a személyeskedésen: a Zsoldos-plakettet az adott év éppen legjobb írása (nem az írója!) kapja.
Az idei termés gazdagabb az átlagosnál. A regényeknél nálam egyértelműen a Nulla pont kapná a díjat, habár a Kyra Potter-történetet nem olvastam. Utólag azt gondolom, hogy előítéletes voltam a kitalált világhoz írt történettel; kint simán belefér, hogy folytatások nyerjenek. Egyébként nálam azért László Zoltán a nyerő, mert regénye - noha nem hibátlan, és erről írtam is - korszerű, modern, átgondolt, játékos, híján van a felületes gondolkodásnak, ami a scifi - lévén intellektuális műfaj - halála.
A kisregényeket nem olvastam.
A novellák közül négy tetszett jobban, mint a többi:
Szűcs László: A rövid élet titka
Galántai Zoltán: Az éjszakára nyíló ablak
Hantos Norbert: A matematikus démona
Dragomán György: Döghecc
(A sajátjaim közül a Hamu a figyelemreméltóbb, ajánlom mindenkinek. Reklámblokk vége.)
3. Írói gyötrődéseimből
Ennél nehezebb már sosem lesz: első regényemen dolgozom. Annyi részlet, ötlet merült föl az alapötlet kapcsán, hogy félek, belefér-e a regénybe. Próbálom egyszerűnek tartani a regényt, és fő célom, hogy lebilincselő és letehetetlen legyen. Michael Crichton ezt kitűnően csinálta.
A regényírásnál az a nehézség, hogy nincsen előtted minta. Még nem csináltál ilyet, reszketsz, mint valami pattanásos kamasz az első randevúján. A regény ötlete a port kaparó, feldúlt bika; kezedben a toll/klaviatúra, a vörös posztó; incselkedsz a fújtató állattal, és megpróbálsz az utolsó pillanatban félresiklani az útjából, miközben csak reméled, hogy az aréna tombolni fog, és te megdicsőülsz.
A regényírás másik nehézsége, hogy lassan minden gondolatodat betölti a kitalált világ, a szereplők, érzed a válladon, ahogy lihegnek, ahogy nógatnak, hogy gyerünk, írjál még rólunk!
Ráadásul (ha mindez nem volna elég) folyton belebotlasz olyan regényekbe, amelyek olvastán arra gondolsz: kész, én ilyet sose fogok.
Csak nehogy úgy járjak, mint John Clute. Az angolszász scifi kritika egyik legjelentősebb személyisége - megannyi review után - 1999-ben megírta első SF regényét, az Appleseed-et. Nos, nem jött be. Ami kritikában működött - kifinomult stílus, intellektus - az regényben kevésbé.
Nem is írt azóta újat…
Úgyhogy a regény nem fogja megváltani az SF világát, de szórakoztató lesz, azt megígérem.
február 8th, 2010 at 8:37 am
A nem-angolszász sci-fit az idődilatáció gátolj
február 8th, 2010 at 9:35 am
Hasonló cipőben járok a regényírással… Számomra az a legnagyobb baj, hogy az elején valamit kitalálok, hogy mit akarok, és a végére teljesen más lesz. És nem tudom, hogy milyen.
február 8th, 2010 at 12:43 pm
(Az a gond a te bejegyzéseiddel meg a mentolosmacskáéval, hogy valami miatt nem kerülnek ki a főoldalra. Nekem mákom van, vagyis feedreaderem, de azért ezt valahogyan orvosolni kellene.)
február 8th, 2010 at 7:59 pm
Gondolj arra - főleg regényíráskor -, hogy ötletek és látásmód terén lépéselőnyben vagy a legtöbb hazai SF íróhoz képest, mert te olvasol külföldi kortárs SF-t, nem is keveset.
Az a bizonyos “para”, hogy jól van-e úgy, amit éppen írok, szerintem sosem múlik el, a következő kéziratnál sem, meg az azután következőnél sem, csak más dolgokon fogsz agyalni. Ha pedig mégis megszabadulnál ettől az érzéstől, rutinná válást jelez, és az sosem jó, mert régi, kitaposott utakon jársz. Csak azok írnak könnyedén, akiket egyszerűen nem izgat, hogy amit letesznek az asztalra, középszerű (valószínűleg nem is látnak túl rajta, és sosem ismernék be maguknak, ellenben elhitték önnön nagyszerűségüket).
Kosztolányi azt mondta, a regényírás a folyamatos ihletettség állapota. Amíg az utolsó sort le nem írod az első változatból, talán épp az a jó, ha zsong a fejed a szereplőktől és az ötletektől. Utána majd pihenteted, és aztán kevésbé vérző szívvel kihúzod, ami felesleges, vagy megkérsz másokat, olvassák át, és adjanak ötletet, hívják fel a figyelmed a hangsúlyok eltolódására, logikátlanságokra stb.
A “kész, én ilyet sosem fogok” idegtépő érzés, ámde teljesen normális, én ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy pontosan így vannak ezzel a nagyok is. Idézet Beagle-től, akit én az egyik legnagyszerűbb fantasy írónak tartok:
“A fogadós éneke minden regényem közül a legkedvesebb a szívemnek. Másokat jobban ismernek, esetleg népszerűbbek lettek, de ez az, amelyikbe belelapozok, valahányszor túlcsordul bennem a tisztelet vagy az irigység egy másik író iránt, és kezdem úgy érezni, hogy nem vagyok méltó a hivatásomra. Mindannyiunknak, még a legnagyobb íróknak, még azoknak is, akiket irigyelek, vannak időnként ilyen pillanatai – és rendkívül megnyugtat, hogy még maga Shakespeare is azt írta: Nincs olyan művész, aki ne bólintott volna rá ezekre a szavakra keserű fölismerésében.
A fejedben lakozó történet – illetve vers, festmény, szobor vagy film – sohasem ugyanaz, mint ami a papíron vagy a vásznon megszületik; ez olyan igazság, amelyet minden művész máshogyan próbál túlélni.”
február 8th, 2010 at 9:37 pm
Ó, én már kiváncsian várom mind Andris, mind a fentebb megszólalók első regényeit.
Turbó, gyerekek, turbó!
Szerintem az elsőkönyves görcsölés legjobb ellenszere, ha élvezed. Ennyi.
február 9th, 2010 at 11:03 pm
Azt hiszem G.B. Shaw (nem biztos) volt az, aki kritikusként futott be először, méghozzá azzal, hogy rendesen odamondott az establishmentnek, csupa olyan dolgot kérve számon, amit azok nem tudtak/akartak nyújtani, de egy idő után annyira felépítette magát, hogy a közönség azokat a dolgokat kezdte keresni az írásokban, amiket ő kért számon. Aztán egyszer csak megjelent egy szerző, aki pont így írt és nyilván csak véletlen egybeesés volt az, hogy a személye megegyezett az igényt kialakító kritikuséval…
Szóval tessék stratégiai módon kritikákat írni.
február 10th, 2010 at 12:37 pm
(szs: a francia újhullámos rendezők ugyanezt csinálták, Truffaut és Godard szintén előbb írt kritikát és esszét az általuk rossznak nevezett francia filmről, majd utána filmeket készítettek az új szellemben.)
február 11th, 2010 at 8:25 am
Jud: Kimaradtak az idézetből Shakespeare szavai: “S irigylem a reménykedőbbeket,/ Különbeket és tapsoltabbakat, / Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb…”
Sfinsider: Regényt írni olyan, mint működő repülőt összerakni: rengetegféle lehet, de mégis csak akkor fog felszállni, ha minden a helyén van. Ez a tudás bénító, és ugyanilyen bénító lesz a második, harmadik stb. regénynél is, mert mindegyik történet más, mást követel meg és másként kell hozzáállni. Sosem fog elmúlni az az érzés, hogy rajtad múlik, lezuhan-e vagy szállni fog.
Én úgy próbálok kifogni ezen a parán, hogy arra gondolok: ez még csak az első draft. Bármikor kijavíthatom. (Mellesleg ezt be is tartom, tehát tényleg bármikor átírok, kihúzom, amikor úgy érzem, hogy valami nincs ott, ahol lennie kell.) Ha csalsz és azt mondod: a modellt készítem a repülőhöz, a nyomás jó része eltűnik - ennek persze párosulnia kell az egészséges maximalizmussal is, hogy végül ne a modellt, hanem a többször szétszedett és összerakott repülőt lökd a szakadék fölé.
Add a legtöbbet magadból, akkor már félúton vagy.
Az természetes, hogy a karakterek élnek és követelik a jussukat, csak sose felejtsd el, hogy ők is alá vannak rendelve a célnak: mit akarsz elmondani?
Szóval nehéz, persze. Mindig nehéz lesz, talán megtapasztalod a félregényes válságot (a regény felénél jön a csömör, hogy amit addig írtál, az lapos és unalmas és béna, és a másik fele még hátravan, de minek írd meg, ha olyan lesz, mint amit eddig bekopogtál?), de nézz magadba: tudtad ezt előre.
Az íráshoz az egyik legfontosabb már adott: olvasni már tudsz. (És ez nem vicc és sajnos nem evidencia.)
február 11th, 2010 at 9:21 am
“Ráadásul (ha mindez nem volna elég) folyton belebotlasz olyan regényekbe, amelyek olvastán arra gondolsz: kész, én ilyet sose fogok.”
Nem is kell. Az már epigon volna.
Ha nehéz is, ha darabokra kell hogy cincáld érte magad, hogy megtaláld azt amit mondani akarsz, tedd meg. Aki a nevedet a borítón látja majd, az a te gondolataidra, a te mesédre kíváncsi, nem arra, hogy ez vagy az az olvasmányélmény milyen mértékben lelhető fel a regényedben.
Mikor tegnap olvastam Jávori és Balfrász beszámolóját a Lakott szigetről, komolyan elgondolkoztam rajta, hogy kitörlöm a blogomról a magamét. Mert meg sem közelíti azt a profizmust, amivel ők dolgoztak. Már a delete-en volt az ujam, mikor meggondoltam magam.
Nem olyan jó, mint az övék, ez tény. De az én hangom, az én látásmódom, az én élményem. Úgy ahogy senki más nem élhette meg. Sztrugackíjéktól kaptam ajándékba, s nem volnék méltó rá, ha egyetlen mozdulattal megszabadulnék tőle.
Úgy hiszem regényt is valami hasonló alapról elrugaszkodva kell írni.
Az író és olvasója közt csak akkor jöhet létre valódi, már-már intim kapcsolat, ha őszinték egymással.
És mikor megszületik a te regényed, akkor soha, senki sem veheti el tőlem az élményt: olvastam a könyved és megérintettél bennem valamit úgy, ahogy arra senki más nem képes.
Törekedj erre.
február 11th, 2010 at 10:17 am
Rhewa, eszedbe ne jusson törölni azt az írást!!! Lehet, hogy nem “profi”, mint kritika vagy ismertető, de annyira megrázóan és szinte sokkolóan őszinte és szenvedélyes, hogy ha nem akartam volna már eddig is elolvasni, a te írásod sokkal több kedvet csinál hozzá, mint egy bármilyen tökéletesen megírt más írás.
február 11th, 2010 at 10:33 am
Hanna: hoppá, tényleg kimaradt! A boncnokról másoltam ide, és voltak benne html-kódban használatos jelek, valószínűleg azért vette ki a mondatot. Sosem vettem volna észre!
Chelloveck: melyik honlapra gondolsz, a Solariára? Mert ezt a bejegyzést én sem láttam ott, pedig ez automatikus, nem?
február 11th, 2010 at 12:45 pm
Nem, az sfblogsra, de ha ott nincs, akkor sem a solarián, sem az IG-n sincs.