SFinsider

Az utóbbi időben több olyan regényt is olvastam, amelyek nagyon bejöttek.

Ian McDonald: Brasyl (2007)

Ez a regény most az egyik abszolút kedvencem. Friss, eleven, elgondolkodtató és fölöttébb szórakoztató. A történet három idősíkon játszódik: 2006-ban, 2032-ben és 1732-ben, méghozzá Brazíliában. Az északír szerző regényében mindhárom síkon azzal szembesülnek a szereplők, hogy a valóságon túl több valóság is létezik, és ezek átjárhatók. 2006: a másik, titokzatos producer megjelenése; 2032: a Q-blade, a mindent elemi szinten kettévágó kés; 1732: az amazóniai törzs, amely révületben minden kérdésre tudja a választ.

A regény nem is igazán a végső, nagy ötlettel üt nagyot – a multiverzum korántsem új téma, igaz, még nem is elcsépelt – hanem a megírás módjával: McDonald ugyanis olyan elementáris stiláris erővel mutatja be Brazíliát, hogy érezzük a színeit, halljuk a dallamait, tényleg a múlt-jelen-közeljövő hatalmas országa jelenik meg előttünk. A három történetszál nem esik szét, sőt, külön bravúr, hogy a 18. századbeli zárja le a regényt. A regény szereplői érdekes, izgalmas figurák – különösen Edson és a jezsuita atya – a Brasyl ezen kívül hemzseg a jópofa ötletektől (itt elsősorban az 1950-es vébédöntővel kapcsolatos valóságsóra gondolok), tele van intellektuális szellemességgel (a kvamtummechanikai fejtegetéseket szuperhősök adják elő; a jezsuita és a francia tudós párbeszédei, a vallásos világ ábrázolása). Ahogy írtam, a végső rejtély engem Robert Charles Wilson sajnálatosan mellőzött, rossz időben (a Mátrix-szal egy évben) megjelent Darwiniájára emlékeztetett.

A Brasyl megvalósítja mindazt, amit én szeretek: részleteiben kidolgozott, a rejtélyt tekintve pedig kozmikus méretű és ívű regényt olvashatunk. Az egyik fő tanulsága mindenekelőtt: a békák látják a multiverzumot.

Ian McDonald regénye 2007-ben BSFA-díjat nyert, ezen kívül egy évre rá döntős volt a Campbell-, Locus-, Hugo- és Nebula-díjakért is, valamint egy kortárs angol irodalmi verseny döntőjébe is bekerült. Nem véletlenül.

Roger Zelazny: A fény ura (1967)

Az egyik legjelentősebb újhullámos SF-regény hozza formáját. Témaválasztása mitológiai: hősei emberek, akik egy technikailag alacsonyabbrendű bolygón istenként élnek. A merev kasztrendszert a főhős Sam akarja megszüntetni. Egyfajta Prométeusz-történet ez, amelyben nincs minden kimondva, megmagyarázva. Irodalmilag igényes, poétikus mondatok sorjáznak lapjain. Nem segíti az olvasót az állandó magyarázattal, de érezni, hogy nagyon elüt a Golden Age scifijétől. Szellemes és nem mindennapi regény.

A fény ura 1967-ben döntős volt a Nebuláért, 1968-ban pedig kiérdemelte a Hugo-díjat.

Gene Wolfe: A kínvallató árnya (1980)

Az angolszász SF és fantasy írók ájult tisztelettel néznek föl Gene Wolfe-ra, és meg is tudom érteni, miért. Ez a könyv – amely az Új Nap könyvei sorozat első kötete – lenyűgöző írói teljesítmény.

Először is a téma. A haldokló Föld krónikájaként egy sejtelmes, mégis néha ismerős világot mutat meg. Ezen a Földön a napsütés nem olyan erős, mint nálunk. A társadalmi rend egyszerre középkorias és modern. A főhős Severius, aki a kínvallatók céhéhez tartozik. Jó fantasy (?) regényhez híven az ő útját kísérhetjük figyelemmel.

Másodszor az eszközök. A mondatok méltóságteljesen, de nem túlburjánzóan hömpölyögnek. A tartalom itt tökéletesen megtalálta formáját.

Harmadszor az élmény. A szórakoztató irodalom alfája és omegája a szórakoztatás – ugyan, mi más? A kínvallató árnya az első, nehézkesen induló oldalak után beszippant saját, különös világába, neveivel, figuráival. Talán csak annyi kifogást emelnék, hogy a regény legizgalmasabb része a céhen belüli történések, de azért a többi epizód is megéri a ráfordított időt.

Meggyőződésem, hogy ha nem jön Gibson a mindent elsöprő művével, akkor ez lehetett volna az egyik klasszikusa a zsánernek, hiszen minden adottsága megvan hozzá. Talán csak egy ponton szenved vereséget a cyberpunk alapregényével szemben: ez pedig az időtlensége, amely nem tud a releváció erejével hatni, így nem képes akkora hatást kiváltani, mint Case első története.

(Megjegyzés: a regénysorozat egyik erénye még, hogy nehezen lehet eldönteni, scifi-e, vagy fantasy. Ez is, az is, jól működik a mix.)

Wolfe regénye 1980-ban Nebula-döntős volt, 1981-ben megnyerte a BSFA-díjat és a World Fantasy Award-ot; ezen kívül döntős volt a Campbell-díjnál és a Locus fantasy listáján.

Ken Grimwood: Időcsapda (1987)

Ez a borzalmas, giccsbe hajló borítóval megjelent regény zseniális előképe a kultuszfilmmé avanzsált Idétlen időkig-nek.

A főhős szívrohamot kap, és meghal, de itt nem egy napot él újra meg újra, hanem egész évtizedeket. Még egy kanyarintás a sztorin: amikor másodszorra feltámad, már nem 1963-ba, hanem pár évvel később tér magához, és minden egyes felébredésével egyre közelebb jut halála idejéhez, 1988-hoz. És még egy kanyarintás a sztorin: az egyik ilyen újra-életében fölfedezi, hogy egy másik személy is hasonló cipőben jár, mint ő.

Az Időcsapda (eredeti címe a sallangmentes Replay) egyszerre állít emléket a hatvanas és a nyolcvanas éveknek. Minden, ami a Bill Murray-filmben vicces volt, az itt vérre menő és rendkívül mély jelentést kap. A főhős minden egyes életében újfajta életkísérletbe kezd; mindeközben bepillantást nyerünk a korabeli amerikai társadalom zugaiba, a milliárdosok és a szegények, a fent és a lent világába.

Grimwood nagyon jól írt (2003-ban hunyt el), sodró lendületű, eleven a prózája. Elgondolkodtató és gyönyörű metafora az elrontott életről, annak következményeiről.

Az Időcsapda 1988-ban World Fantasy Award-ot kapott és jelölték a Campbell-emlékdíjra is.