Érdekes, tanulságos és szórakoztató volt a szerda esti írószövetséges összejövetel. A fenti kérdésre ugyan nem adtunk-kaptunk választ, de sebaj.

 Félórás késésem és megkésett minielőadásom után a köv. párbeszéd alakult ki Antal Józsi és köztem:

 Én: szerintem a scifi egyre érdekesebb.

 Ő: szerintem haldoklik.

 Én: szerintem kevés az ötlet a hazai scifikben.

Ő: szerintem meg nem.

 Szóval, a nagyérdemű Hacsek és Sajót is láthatott, de legalább elmélkedtünk egy kicsit.

 Néhány utólagos észrevételem:

• a scifi definíciója tág, sokan sokfélét értünk rajta;
• a scifi nem tudományos szakkönyv vagy egyetemi szintű előadás, hanem elsősorban és mindenekfelett jó sztori, melynek középpontjában a mostani világképen alapuló, de valamiben megváltozott tudomány/technika/társadalom áll;
• kár, hogy a sértődések miatt nem nevesíthető, de jelenleg két igazi, a saját ízlésem és elvárásom szerinti SF-írót ismerek itthon;
• tehetségekben szerintem nincs hiány (utánpótlás): K. Varga Beáta, Csepregi Tamás, Hantos Norbert, Sümegi Attila, Moskát Anita – csak néhány név, ami hirtelen az eszembe jut;
• a könyvkiadás nehéz, de nem lehetetlen;
• az olvasókat nem lenézni, hanem kiszolgálni kell, méghozzá úgy, hogy írásunk üzenete ne sérüljön;
• nagyon kevés a hazai SF-regény, ezen kellene változtatni, talán pályázatokkal;
• ha nem lenne Galaktika (magazin és kiadó), elég ramaty lenne a helyzet.

Megpróbálok azért így utólag is válaszolni az est fő kérdésére:

 A magyar science fiction irodalom egyre professzionalizálódik. Alkotói egyre jobb minőségű novellákkal rukkolnak elő. Regényfronton rosszabb a helyzet, kevesebb a korszerű munka. Az írókörök viszont rengeteg tehetséget nevelhetnek. A következő évek kérdése az lesz, hogy a tehetségek mikor jönnek elő scifi regényekkel; de olyan, már kötettel rendelkező embertől is várhatjuk ezt, mint pl. F. Tóth Benedek.

Az én szerepem mindebben: próbálok olyan bejegyzéseket írni, melyek a külföldi legjobbakra, az irányokra & trendekre hívják fel a figyelmet. Nem szabad, hogy begubózzunk, hogy megelégedjünk az ötvenes-hatvanas évekre jellemző irodalmi sémákkal és megoldásokkal. Nem eladási, hanem pusztán művészi szempontokat nézve a scifi hihetetlen másodvirágzásban van kint.

A saját, első regényem tekintetében pedig Antal Józsi hozzám intézett búcsúszavai az irányadók: Sok az elmélet. Írjál inkább!

Nincs rá jobb szó : fenegyerek. A science fiction történelmének egyik klasszikusáról, a legbalhésabb írók egyikéről, Harlan Ellison-ról készült a Dreams With Sharp Teeth című szórakoztató dokumentumfilm.

Siker siker hátán

Ellison egyfelől maga a megtestesült legenda, az élő klasszikus. Beszédes számok következnek: 1955 óta 75 könyvet és 1700 (!) történetet, cikket publikált, 40 különböző nyelven olvashatók írásai. A szórakoztató zsáner majd mindegyikében nyert díjakat: Hugo-t 8 és félszer, Nebula-t négyszer, Bram Stoker Award-ot (horror) 5-ször, Edgar Award-ot (krimi) kétszer.

Aki olvasta híres scifi elbeszéléseit, az sohasem felejti el a Szája sincsen, úgy üvölt kegyetlen mesterséges intelligenciáját, a neki kiszolgáltatott emberek hiábavalóságát; A fiú és kutyája posztapokaliptikus világát (egyben előképe ez a kiváló Swanwick Szőrplusz-történeteinek is); a “Vezekelj, harlekin!”-szólt a Tiktak-ember ötletes társadalmi szabályait.

Ő volt a szerkesztője a science fiction leghíresebb antológiájának (Dangerous Visions) , amely a New Wave szellemében mutatta meg a science fiction irodalmiasabb arcát, gazdagabb kifejezésmódját. Nagyon sokat köszönhet neki a zsáner, hogy pattanásos kamaszkorszakából továbblépett.

Balhé balhé hátán

És igen, még mindig ugyanarról az emberről beszélünk, aki a 2006-os Hugo díjátadón gyerekes hülyéskedése csúcspontján megfogta a ragyogó írónő, Connie Willis mellét. Ellison másik oldala a pereskedő íróé, aki beperelte James Cameron-t, mert az egy interjú során ártatlanul bevallotta, hogy a Terminator egyik ihletője Ellison két forgatókönyve. De a nagyszájú Harlan perelt már stúdiókat, az American Online-t is – szóval, nem egy ijedős pali, ha pénzről van szó.

Jellemének sötét pontja a szája. Neki van, és úgy üvölt: a filmből is kiderül, hogy kedvenc szavai a fuck, moron, idiot hármas.

Ember a szörnyeteg mögött

A dokumentumfilmet látva mégsem utáltam meg teljesen Ellisont, sőt, mély szimpátia támadt bennem.

Meg kell érteni indíttatását, azt, hogy honnan jön és miért ilyen.

Át kellett élnie, mit jelent az egyetlen, ráadásul gyenge fizikumú zsidó fiúnak lennie az osztályában, egy olyan városban, amely hírhedt volt antiszemitizmusáról. Ráadásul ahol éltek, nem voltak zsidók, így tehát minden tekintetben nehéz dolguk volt. A kis Harlan amúgy született bajkeverőnek számított, még iskolai tablóin is felsértett szemhéjjal pózol. Aztán egyszer anyja csak azt mondta neki, hogy miért nem kezd valamit a benne szunnyadó dühvel.

A többi, ahogy mondani szokás, már történelem.

Valóban, Harlan Ellison dühkitöréseinek terepe a fehér papírlap lett. Nem véletlen, hogy nem regényeivel, hanem elementáris erejű, rövidebb írásaival vívta ki magának a helyet a science fiction képzeletbeli Panteonjában.

1966 óta él azték templomra hajazó los angelesi otthonában, az Ellison Wonderland-ben. A mai napig mechanikus írógépen pötyögi történeteit (a filmben egy egész szobányi táskaírógépet mutat meg a röhögő Robin Williams-nek). Ahogy ez az ember ül, gépel, olvas és szaval a műveiből, csak úgy árad belőle az energia, a mondanivaló, a tettvágy, a buzgalom, ami a szórakozást mindenek fölé emelő korunk sok ellustult, nyápic írójáról bizony nem mondható el.

Hősünk ugyanis az írást annak fogja fel, ami: kemény, mindig nehéz munkának. Rá igaz a Genezis mondata, ő tényleg orcája verítékével keresi kenyerét. Komolyan veszi magát, és azt is, amit csinál.

Ezért perel olyan serényen is. A dokumentumfilmből kiderül, hogy nem valami beteges pénzfelhalmozási rituálé ez nála, hanem hozzáállás és szemlélet kérdése. Egy történet jól illusztrálja ebbéli mentalitását: egyszer felhívták az egyik forgalmazótól, hogy beleegyezik-e abba, hogy a Star Trek valamelyik DVD-jén egy vele készült interjú is szerepeljen. Hogyne, válaszolta készségesen, majd hozzátette: és mennyit kapok ezért? A vonal végén csönd lett. A hüledező hang csak annyit tudott kipréselni magából, hogy de uram, mások ezért nem kérnek pénzt. A válasz nyers volt, brutálisan őszinte és teljesen megfelelt a valóságnak: nos, lehet, hogy más seggfej, én azonban nem!

Ő tehát csak a kemény munkával kitalált-megírt történeteinek jogdíjához ragaszkodik, és ebből nem enged.

A Dreams With Sharp Teeth közreműködői névsorából kiemelkedik egyébként a gót rocksztárra hasonlító Neil Gaiman, aki nagyrabecsüléssel és szerényen méltatja ezt a kettő az egyben szörnyeteg-zsenit.

Ellison magánélete hű lenyomata viharos temperamentumának: jelenleg ötödik feleségével él.

Még mindig a hatása alatt vagyok, az utóbbi időben kevés regény érintett meg ennyire. Ez Andreas Eschbach könyve, a Hajszőnyegszövők.

Odaadás

Egy középkorias színezetű bolygón, a Yahannochián járunk, ahol az emberek hatalmas, élő hajból készült szőnyegeket szőnek. De nem ám néhány hónap, hanem egy teljes emberöltő alatt. Mindez azért, hogy azután készítője eladja, és ezzel biztosítsa a család következő generációjának pénzét. A hajszőnyegek úticélja az istenként tisztelt és szeretett császár palotája, valahol a messzeségben.

A jól felépített rendszeren az uralkodó haláláról szóló hírek ütnek rést. Majd a regény második felében megkezdődik a lázadók keresőhadjárata: vajon milyen célból készültek a felbecsülhetetlen mennyiségű tárgyak? Hová tűnnek? A rejtély egy űrállomásra vezet.

Bosszú

A Hajszőnyegszövők önálló novellákból álló, mozaikszerű regény. Először megismerjük a rendet, a hajszőnyegszövők fegyelmezett életét, világát, majd azt is, hogy mivel jár ennek összedőlése. A könyv valójában a rend és az ezzel összefüggő felsőbb hit elvesztéséről szól. Míg ez általában a science fictionban egyfajta pozitívumnak látszik (a hitről a racionalitás talajára való átállás), a regény ennek nem egyértelműen kielégítő eredményeiről beszél.

A társadalom  szerkezete, melynek a csúcsán a távoli messzeségben, halhatatlanságban létező császár trónol, nem bírja el a csapást, amelyet uralkodójának halála, gyarlóságának bizonyítéka okoz. Escbach módszere épp az, hogy e társadalom szinte minden rétegéből bemutat egy-egy figurát, akik főszereplői az egyes fejezeteknek. Ez a szerkezeti megoldás olyan, mint maga a szőnyeg: a történet kezdetén az író kihúz egy szálat, és fölfejti nekünk. Történetről történetre haladunk, míg a végén feltárul a rejtély, a maga döbbenetes valóságában. Ez a strukturalitás a hajszőnyegszövők egyik érdeme. Ettől izgalmas, jól olvasható. Ahol az egyik novella végetér, ott kezdődik a másik, mint a minták a szőnyegben, és végül egybefonódva adják ki a teljes képet, ami – akárcsak a regénybeli hajszőnyeg – tragikus.

Ez egy végtelenül komor regény. Nem ígér győzelmet, az uralomra jutó felkelők ugyanolyan esendő hivatalnokoknak tűnnek, a maguk problémáival. A Hajszőnyegszövők másik vonulata a hatalom elvesztése családi, társadalmi, bolygóközi majd kozmikus értelemben. Senki sem dicsőül meg benne, sőt, ami a lázadásról kiderül, az sem tölti el az olvasót örömmel és katarzissal.

Eschbach relevációja az én szememben mégis ebben a mondatban keresendő: “Hiszen csupán egyetlen napig tartott, amíg megdöntöttük a hatalmát, viszont az elmúlt húsz esztendőt azzal töltöttük, hogy minden egyes nap újra és újra megpróbálunk leszámolni vele” (237. oldal)

Ez itt kérem, telitalálat. Mi, kelet-európaiak pontosan ezt éljük át, nyomorúságunk oka sokszor szocializációnkban keresendő: mint a regénybeli mester, nem értjük meg, hogy az idők változtak, és ez változást követel tőlünk is. Lényegit, belsőt, sorsot felforgatót.

Szomorú is vagyok, mert ezt a regényt nem egy nyugatnémetnek kellett volna megírnia, hanem egy káeurópainak. Ez (lehetett volna) a mi regényünk. Ahogy az űrhajósok hiába mondják el a jó hírt – a zsarnok halott! – csak értetlenséget találnak, ellenkezést, és a birodalom darabokra esését, a régi rend széthullását, egyfajta lassú erodálódást. Egyúttal, úgy érzem, ez egy mélységesen európai regény. Az öreg kontinens értékvesztését visszhangozza, a racionalitás önmagában való hiányát. Érezzük, hogy a Hajszőnyegszövők világa két szélsőséget tár elénk: a gondolkodástól mentes, elvakult vallási fanatizmusét, és a kiüresedett, csak pragmatizmuson alapuló civilizációjét. Egyik sem jó – állítja Eschbach, de nem kínál receptet az üdvözítő útra.

A jó science fiction regény egyszerre hat az intellektusra és az érzelmekre, és ezt a Hajszőnyegszövők hozza is. Egyedül a megírás stílusa az, ami kicsit visszafogott: prózája szikár, cicomák és stiláris bravúrok nélküli, sokszor szóismétléses, hanyag mondatokkal operál, mégis, meglepő módon működik.

A könyv sokféle alzsánert zsúfol magába: űroperát, hard SF-t, science fantasyt, visszaköszön az Alapítvány és a Dűne is. De ez rendben van, jó a mix.

A regény utolsó mondata pedig kegyetlen, pontos, szívbemarkoló – hasonlóan az orwell i Nagy Testvér-regényhez.

Értékelés:

 (négy és fél)