SFinsider

Még mindig a hatása alatt vagyok, az utóbbi időben kevés regény érintett meg ennyire. Ez Andreas Eschbach könyve, a Hajszőnyegszövők.

Odaadás

Egy középkorias színezetű bolygón, a Yahannochián járunk, ahol az emberek hatalmas, élő hajból készült szőnyegeket szőnek. De nem ám néhány hónap, hanem egy teljes emberöltő alatt. Mindez azért, hogy azután készítője eladja, és ezzel biztosítsa a család következő generációjának pénzét. A hajszőnyegek úticélja az istenként tisztelt és szeretett császár palotája, valahol a messzeségben.

A jól felépített rendszeren az uralkodó haláláról szóló hírek ütnek rést. Majd a regény második felében megkezdődik a lázadók keresőhadjárata: vajon milyen célból készültek a felbecsülhetetlen mennyiségű tárgyak? Hová tűnnek? A rejtély egy űrállomásra vezet.

Bosszú

A Hajszőnyegszövők önálló novellákból álló, mozaikszerű regény. Először megismerjük a rendet, a hajszőnyegszövők fegyelmezett életét, világát, majd azt is, hogy mivel jár ennek összedőlése. A könyv valójában a rend és az ezzel összefüggő felsőbb hit elvesztéséről szól. Míg ez általában a science fictionban egyfajta pozitívumnak látszik (a hitről a racionalitás talajára való átállás), a regény ennek nem egyértelműen kielégítő eredményeiről beszél.

A társadalom  szerkezete, melynek a csúcsán a távoli messzeségben, halhatatlanságban létező császár trónol, nem bírja el a csapást, amelyet uralkodójának halála, gyarlóságának bizonyítéka okoz. Escbach módszere épp az, hogy e társadalom szinte minden rétegéből bemutat egy-egy figurát, akik főszereplői az egyes fejezeteknek. Ez a szerkezeti megoldás olyan, mint maga a szőnyeg: a történet kezdetén az író kihúz egy szálat, és fölfejti nekünk. Történetről történetre haladunk, míg a végén feltárul a rejtély, a maga döbbenetes valóságában. Ez a strukturalitás a hajszőnyegszövők egyik érdeme. Ettől izgalmas, jól olvasható. Ahol az egyik novella végetér, ott kezdődik a másik, mint a minták a szőnyegben, és végül egybefonódva adják ki a teljes képet, ami – akárcsak a regénybeli hajszőnyeg – tragikus.

Ez egy végtelenül komor regény. Nem ígér győzelmet, az uralomra jutó felkelők ugyanolyan esendő hivatalnokoknak tűnnek, a maguk problémáival. A Hajszőnyegszövők másik vonulata a hatalom elvesztése családi, társadalmi, bolygóközi majd kozmikus értelemben. Senki sem dicsőül meg benne, sőt, ami a lázadásról kiderül, az sem tölti el az olvasót örömmel és katarzissal.

Eschbach relevációja az én szememben mégis ebben a mondatban keresendő: “Hiszen csupán egyetlen napig tartott, amíg megdöntöttük a hatalmát, viszont az elmúlt húsz esztendőt azzal töltöttük, hogy minden egyes nap újra és újra megpróbálunk leszámolni vele” (237. oldal)

Ez itt kérem, telitalálat. Mi, kelet-európaiak pontosan ezt éljük át, nyomorúságunk oka sokszor szocializációnkban keresendő: mint a regénybeli mester, nem értjük meg, hogy az idők változtak, és ez változást követel tőlünk is. Lényegit, belsőt, sorsot felforgatót.

Szomorú is vagyok, mert ezt a regényt nem egy nyugatnémetnek kellett volna megírnia, hanem egy káeurópainak. Ez (lehetett volna) a mi regényünk. Ahogy az űrhajósok hiába mondják el a jó hírt – a zsarnok halott! – csak értetlenséget találnak, ellenkezést, és a birodalom darabokra esését, a régi rend széthullását, egyfajta lassú erodálódást. Egyúttal, úgy érzem, ez egy mélységesen európai regény. Az öreg kontinens értékvesztését visszhangozza, a racionalitás önmagában való hiányát. Érezzük, hogy a Hajszőnyegszövők világa két szélsőséget tár elénk: a gondolkodástól mentes, elvakult vallási fanatizmusét, és a kiüresedett, csak pragmatizmuson alapuló civilizációjét. Egyik sem jó – állítja Eschbach, de nem kínál receptet az üdvözítő útra.

A jó science fiction regény egyszerre hat az intellektusra és az érzelmekre, és ezt a Hajszőnyegszövők hozza is. Egyedül a megírás stílusa az, ami kicsit visszafogott: prózája szikár, cicomák és stiláris bravúrok nélküli, sokszor szóismétléses, hanyag mondatokkal operál, mégis, meglepő módon működik.

A könyv sokféle alzsánert zsúfol magába: űroperát, hard SF-t, science fantasyt, visszaköszön az Alapítvány és a Dűne is. De ez rendben van, jó a mix.

A regény utolsó mondata pedig kegyetlen, pontos, szívbemarkoló – hasonlóan az orwell i Nagy Testvér-regényhez.

Értékelés:

 (négy és fél)