…és az első bejegyzésem, több apró gondolattal.

(sound of silence)

Mostanában nincs miről külön írnom – alapfokú grafomániám terepe az SFmag, az ultraérzékeny és villámgyorsan sértődő hazai sci-fi közéletet (van-e ilyen?) pedig nem hergelném mindenfélével.

(2010 – többiek)

Az elmúlt évben sajnos egy olyan magyar írással sem találkoztam, amely kiváltotta volna belőlem az Ejha! felkiáltást. Kérdésem: vajon véget ér-e a nyolcvanas évek esztétikája a novellákban? Vajon túljutnak-e a hazai szerzők a Golden Age-n? Regényfronton van ígéretes kezdőnk, Zsoldos-díjas írótól való regényünk, de ahogy Rajkin mondta: válámi ván, de ném áz igázi. Kezdem azt érezni, hogy a legendás magyar kreativitás tényleg csak legendás; pont ott nem találkozom vele, ahol csak agymunkára van szükség. Hol vannak a bátor, világfelforgató ötletekre épülő, egyéni hangú írások? Nemrég olvastam A halállistát. Egyetlen ötletre épül: mi lenne, ha a plüssállatok tényleg úgy élnének, mint az emberek? Felvillanyozó ötlet, ráadásul nem is angolszász írótól, ráadásul elsőkötetes szerzőtől. Mi nem tudunk ilyeneket? Csak másolni és nem gondolkodni?

(2010 – én)

Megjelent a Galaktikában az eddigi leghosszabb és legrövidebb elbeszélésem. Nem rosszak, de Rajkin mondása rájuk is igaz. A Hogyan legyünk szuperhősök? eleje, felvezetése túl hosszú, a Búcsúdal meg nem elég feszes szerkezetű, és metálos a főrossz, szóval ilyenekre figyelni kell:)

Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a sci-fi írásainak szabályai vannak, amit csak kivételes zsenik szeghetnek meg. Nekünk, a többieknek, be kell tartanunk a meglévőket, hogy az olvasóknak tetsszen, amit csinálunk.

(első regényem)

Említettem már, hogy sci-fit írni nem egyszerű? Na jó, legalábbis nekem. Ha maximalista az ember – és milyen legyen első regénye kapcsán – akkor szeretné szépen kitalálni a regénye világát, teletömni ötletekkel, érdekes szereplőkkel, tárgyakkal, eseményekkel. Ehhez rengeteg utánajárás kell. Jegyzetelésem immár a sokadik hónapba lépett. A fény látszik már az alagút végén, de odáig el kell jutnom. Hamarosan két szakemberrel fogok beszélni, hogy tisztázzak a regénnyel kapcsolatos filozófiai és neurobiológiai kérdéseket. A tartalom nem változott, idézek az interjúmból:

“A közeljövőben játszódó regényem idegenek egy csoportjáról szól, akik hajótörést szenvednek a Földön. A magukkal hozott technológiák megváltoztatják az emberi társadalmat, a mindennapi életet. Az egyik főhős az idegenek érkezése után jó pár évvel kap egy hatalmas karrierlehetőséget, de ehhez mindent meg kell tudnia az idegen lényekről: tényleg békével jöttek? Vagy ez csak álca és gonoszságot forralnak ellenünk? Ahogy egyre jobban belesodródik a kalandokba, rádöbben, hogy a megoldás ennél jóval hajmeresztőbbb és megdöbbentőbb.”

Most januárban be kell fejeznem a jegyzetelést és a kidolgozást, februártól pedig írnom kell, hogy pár hónapon belül kész legyek az első változattal. Mondjuk, pont tegnap olvastam egy interjút a hihetetlenül sokoldalú Walter Jon Williamsszel, aki főállású íróként több hónapon át csak előkészületeket végez az éppen aktuális regényéhez. Kontra: a rákból nemrég felgyógyult Jay Lake, aki a kórral való küzdelme közben 4 regényt és húsznál is több elbeszélést alkotott. Le a kalappal előtted, Jay!

( a finn csodagyerek)

Igen, a már említett The Quantum Thief-et olvasom, amelynek írója finn, és csak 2002 óta ír a világnyelven. Első regénye elsöprő frissességű ötletkavalkád, jópofa főhőssel és mesteri vizualitással – a regény nyelvezete pedig kifinomultan élvezetes, tele neologizmusokkal és kultúrreferenciákkal. Hannu Rajaniemi egyértelműen az elmúlt év felfedezettje, és még mindig csak 32 éves. Első kötete a hard sci-fi és a pergő kalandtörténetek buja egyvelege. (Mondjuk az túlzás, hogy ő lenne az új, stilisztikailag fejlettebb kiadású Greg Egan – belőle egy van, és olyan agyzsibbasztó ötleteket, mint pl. a Mister Volition vagy a Dark Integers, csak ő tud kitalálni. Ráadásul úgy érzem, a Diaspora a hard sci-fi meghaladhatatlan és szinte felfoghatatlan mesterműve.)