A mostani Galaktika (251.) novelláit elolvasva megint elgondolkodtam, hogy vajon mi különbözteti meg az átlagos írást a kiemelkedőtől. (Az átlag alattival nem foglalkozom, szerencsére a Galaktika is meghagyja ezeket másoknak.)

Most ebből a szempontból tekintem át a februári szám termését.

Piers Anthony: Fogas kérdés

Hát ez bizony egy kemény, zötykölődéssel teli időutazás volt az 1968-as esztendőbe. Piers írásával a legnagyobb bajom az, hogy annyira kiszámítható, annyira egyenes vonalú – annyira unalmas. Pedig a kozmikus fogorvosok világa igencsak érdekes elképzelés, a hősnek nemcsak azért drukkolunk, mert fajunk szülötte, hanem azért is, mert érdekes figura. Nem éppen hős típus, de feltörekvő, makacs, pont mint az emberiség. Irodalmilag – pedig már az Új Hullám kvázi „győzelme” után vagyunk – lapos, recsegő, régies sciience fiction nyelven szólal meg a szöveg. Kár érte, az ötletben sokkal több volt; vagy legalábbis többet vártam. Ez tehát egy tisztességesen összerakott, közepes novella.

El sem hittem egyébként, hogy Hugo-ra jelölték, de a díj történetében sok meglepő eredmény született már (végre valami, amiben a mi Zsoldos-díjunk is hasonlít rá).

Oleg Ovcsinnyikov: Kreatívak

Mint reklámos, összedörzsöltem a tenyeremet a cím miatt. Jól is kezdődik, néhol Pelevin zseniálisan snowcrashes Generation P-jére emlékeztetett. Amiért mégis közepesnek értékeltem, az a disztópikus környezetrajz. Kelet-európaiként már unom ezt, pedig van ötlet benne.

Kasztovszky Béla: A Tabu

Mindig azt tanították nekem (és ebben gyakorlom is magam), hogy tisztelettudóan beszéljünk és viselkedjünk az idősebbekkel. De ez az írás olyan avítt, mintha egyenesen a hetvenes évek első feléből érkezett volna hozzánk, mondjuk egy bolgár sci-fi képében, valamelyik Delfin könyvből.

Porossá teszi a sokféle anakronisztikus megoldás: a narrátor csodálkozása, hogy lám, a gépek milyen ügyesen dolgoznak ember nélkül; a bolygó neve (Éden), a főszereplő neve (Robinson), a fegyver elnevezése (elektronpuska), az orosz űrhajós, a csillaghajós kifejezés és a sok macskaköröm közé zárt szó, amitől végtelenül fárasztó az olvasása. Komolyan, azt vártam, hogy valahol rámvicsorog a komputer szó is…

Clifford D. Simak: Idősek otthona

Az ilyen írásokat lehetőleg nagy ívben elkerülöm. Hiába a sci-fi egyik nagy alakja írta, tényleg csak arról szól, ami a cím: idősek otthona. A science háttér (világűr) nem tesz hozzá semmit, nem mozog sehova sem az elbeszélés. Gondolom persze, hogy ez volt az egyik cél, a megrekedt idő, a reménytelen tespedés ábrázolása, de ez így kevés.

Tisztességesen megírt, de közepes munka.

Sümegi Attila: Apa teleportáló gépet vett

Stilisztikailag az átlag fölött van, de az írás értelmét nem vágom. Nem fogott meg, nem értem, mit akart az író. Bele tudok magyarázni dolgokat, de erőszakot tennék a saját befogadási élményemen.

Eric G. Iverson – Elaine O’Byrne: Halál Vesunnában

Ennek a novellának az a baja, hogy a felvezető szövege lelövi a poént. De ha nem lőné le, akkor is sovány ez így. Néha úgy érzem, időgépes sztorit írni a legnehezebb (én is majd megpróbálkozom eggyel), mert sok oldalról körüljárták már. Itt is ez a helyzet, semmit sem tesz hozzá a toposzhoz. Közepes, átlagosan megírt elbeszélés.

A végére hagytam, mert örülök neki: a februári Galaktika legjobb írása szerintem K. Varga Beáta novellája. Az Áldott légy, Szent Struktúra! címe ugyan rossz választásnak tűnik a híres kolostoros sci-fi után. De a tartalma érdekes, átlag fölötti, jó a főhős vívódása. A témaválasztás korszerű, a vallás – szemben a kommunizmus prófétáinak jövendöléseivel – egyre nagyobb szerepet játszik a történelemben. Csak azt sajnálom, hogy a hithű embert a pesti kabarékra emlékeztető névválasztással Kovaleknek keresztelte az írónő.

Akárhogy is, egyértelmű: Magyarországon ma K. Varga Beáta az első számú science fiction írónő, ha bárkinek jelent is ez bármit. Jó lenne tőle már egy kiérlelt sci-fi regényt olvasni…

(Ui.: a következő Galaktikában debütál egy nem kevésbé tehetséges másik írónő, ráadásul a novellája nagyon jó. Csak így tovább, jöjjenek a tehetségek!)