Régi adósságomat pótolom, amikor az Avana megújult antológiájának második számáról írok.
Minden bevezetés nélkül véleményeim az írásokról:
Ódor Ákos: Árnyékhatás
Egy antológiát szerencsés a legerősebb, de legalábbis valamilyen szempontból sikeres rajtot jelentő írással indítani. Ez érzésem szerint itt most nem sikerült. Az okok egyszerűek: az alapkonfliktus, a földiek-marsi kolóniák szembenállása, az állatias kapitány, a helyszínek (űrhajó, jeges bolygófelszín) sematikusak és régiesek. A szerző nem tette bele az írásba azt a pluszt, ami frissességet kölcsönözne a műnek. A két fő karakter az elbeszélés végén ugyanott tart, mint az elején. Egyikük amerikai, tehát nagydarab, szájaskodó, a másikuk magyar, tehát kicsit szomorkás a hangulata máma. Ők ketten nem változtak, nem tanultak semmit. Éppen ezért a vég – melynek csattanója zavaros – nem hordoz magában katarzist, pedig a két kultúra találkozása, világképének ellentéte jó alap lett volna okos gondolatok megírására. Így az Árnyékhatás maradt egy teljesen átlagos novella. (Apropó, cím: szeretem a frappáns címeket. Ez a szó, hogy árnyékhatás, öszvérnek, szörnyszülött összetételnek tűnik. Mert mit jelent esetünkben az árnyék szó?)
Szélesi Sándor: Kovácsbéla népe
A kinyilatkoztatott vallások paródiájaként szellemes és olvasmányos kis szösszenet. Semmi világmegváltó gondolat, de legalább vicces, és ez sem kevés.
Szökrönyös László: Ad astra per aspera
Nagyívű gondolatok az emberiség rendeltetéséről, és egy idegen, magányos értelemmel való összeütközéséről. Minden adott hát, hogy egy gondolatpezsdítő novellát olvassunk. Néhány mondat azonban kiirtja a várakozás izgalmát bennünk. Nem rossz a novella, de nem éri el célját. Ezekre a mondatokra gondolok pl.: „Imádta a csillagokat. Tisztelte végtelen magányukat, hiábavaló pompájukat. Örökkévaló világítótornyokként tekintett rájuk, melyek a kozmosz fekete habjai felett égnek, látszólag cél nélkül; méltósággal várva, míg hosszú életük végén eléri őket az elmúlás”. Ezzel a rövid bekezdéssel az a baj, hogy inkább elmenne egy ifjúsági csillagászati ismeretterjesztő műbe, semmint fikcióba, ráadásul a történet szempontjából felesleges. Másik példa, a novella végéről: „Mennyire különös, gondolta a férfi, hogy az ember semmit sem változott azok óta az idők óta. Ugyanúgy szeret, irigykedik, fél, mint akkor. Félelmében ugyanazokat a hibákat követi el, mint rég halott elei.” Itt a probléma nem elsősorban a szóismétlés (óta, ugyan-), a stílustól elütő szóhasználat (elei), hanem maga a gondolat megfogalmazása. Magyarán ezek így közhelyek.Minden novellát, sőt írást érdemes azzal mérni, hogy mire vállalkozik. Ez a latin címes elbeszélés sokkal többre, mint ahogy végülis megvalósult.(Személyes megjegyzés: én magam nem mernék ilyen vizekre evezni. Erős gondolatok és jól eltalált mondatok kellenek az ilyen nagyívű témákhoz, és ez nekem például nem megy.)
Molnár Balázs: Eredeti történet
A cím akár kétértelmű is lehet, vagyis az olvasó egy eredeti, ötletes, máshol még nem olvasott novellával találkozhat. Nekem ebből más jött át. Az SF-kellékek szintjén kapunk itt mindenfélét: poszthumán, femtoszekundum, neutrínóvillanás, nanorobot, nanoraj, kvantumanomáliák – hogy csak néhány kifejezést idézzek. A történetben a poszthumánok menekülnek a gonosz Próféta és elvakult követői elől. Legalábbis ez jött át. Kérdésem: a poszthumán miért fél a földi embertől? Mire akkor a poszt? Greg Egan Diaspora-jában van egy jelenet, amikor a hús-vér emberek és a valódi poszthumánok találkoznak – óriási a különbség a kétféle létforma között! Szóval ez a novella egész egyszerűen nem vont be a világába. Az is lehet, hogy valami szellemesség, csavar elkerülte a figyelmemet…
Nagy Éva: Űrleső – Mars különkiadás
Ez az első, ami tetszett. Szellemes, jó a kerettörténet, a fiktív adásfolyam, és van benne valami féktelen optimizmus, vidámság. Kicsit túlírt, maradtak benne banális mondatok, de engem jól elszórakoztatott. A Mars meghódításáról szóló történetre árnyékot csak az „egyenlőre” szó használata vet.
Dushan Lechky: Rajtaütés
A lapos cím nem sok jóval kecsegtetett, és sajnos beigazolódott, amitől tartottam. Ez egy military SF, és tök szomorú ilyet írni egy kolléga művéről, de meg kell tennem: teljes kudarc.Nézzük, hogy miért. A bevezető két és fél oldal közhelyektől hemzsegő felvezetés. Íróilag sem szerencsés ez a Star Wars-féle infódömping. Filmben még elmegy, prózában modorosságnak hat. A viccesnek szánt mondatok, pl. a „Kicsinálták Zeuszt! A szemetek!” nagyon kínosak, a South Parknak semmi köze a történethez, a szereplőkhöz. Küzd a sztori derekasan, akciókat olvasunk, na meg ilyen párbeszédeket:„-Dögöljetek meg!-Mocskok!-Halál rátok!-ÁÁÁÁÁÁÁ!” stb.Közhely az egész, és hiába állapítja meg a szerző narrátora, hogy „Egy kozmikus csata átláthatatlan és követhetetlen”, ez inkább az elbeszélésre vonatkozik. Sajnos.
Bukros Zsolt: Az utolsó esély
Nagyon rövid történet az emberiség utolsó esélyét jelentő ember malórjéről. A csattanó (amit itt és most szó szerint kell értenünk) vagy tetszik valakinek, vagy nem. Nekem például kevés volt.
Timothy Swordsman: Nyomorult Ikárosz
Nem tudok hosszan írni erről. Földiek vs telepata idegenek. Nem volt az elbeszélésnek olyan eleme, ami számomra emlékezetessé tette volna. Valószínűleg ehhez hozzájárult a „távítós hajó” kifejezés is, ami szerintem nem frappáns.
Sümegi Attila: Animus
Jó az ötlet, a lélek materializálása, de két dolog zavart a novellában. Az egyik a nem túl konkrét tudományosság. Mi ez az animon? Hol a szerepe a részecskefizikában? Miből következik, hogy a főhős gyereke a jövőbe lát? A másik egy szerkezeti kérdés. A novella pont akkor kezd izgalmassá válni, amikor végetér. Ekkor jönnek be az izgalmasabb filozófiai kérdések (Isten, azonosságtudat, személyiség stb.) Én pont innen kezdtem volna el. És mégvalami: a felvetett ötlet sokkal mélyebb kiaknázást is lehetővé tett volna. Úgy érzem, a szerző nem élt teljesen a saját maga által kapott lehetőséggel. Magyarán: a magas labdát nem csapta le, csak belepaskolt.
Karádi Kázmér: Gazdálkodj okosan!
A történet egy mai mese az állam és a mezőgazdasági vállalkozók ellentétéről – a Marsra transzportálva. Az elbeszélő egyes szám első személyben mesél. Ízlés dolga, hogy a humorosnak szánt megjegyzések hogyan szólnak. Nekem néha izzadtságszagúak voltak. Az ilyen tanmese akkor hatásos, ha a párbeszédek, a korrajz tűéles. Dévényi Tibornak ez tökéletesen sikerült. Ez az elbeszélés viszont csak félig tűnt sikeresnek. Az elbeszélő hangja néha megbicsaklik, vidékies meg városias is egyben, a mondatok néha túl szájbarágósnak hatnak.
Erdei Anita: A félelem hajója
Ez megintcsak egy nagy sajnos. Sajnos túl hosszú a felvezetés, sajnos túl sokat beszélnek – mit beszélnek, csacsognak – a szereplők, és sajnos az utolsó oldalon ismerjük meg az ötletet, ami pedig jópofa.
Simanovszky Zoltán: Felelősség
Ez a történet az időugrásról, apáról és fiáról nekem bejött, de rettenetesen túl van írva. A sokkal kevesebb sokkal jobb lett volna.
Hantos Norbert: A matematikus démona
Ez egy remek ötlet! A haldokló matematikus univerzuma telitalálat. Csak hamarabb be kellett volna hoznia a kórházi szálat – hogy hamarabb megtudhassuk, miről is van szó – és az űrbéli jeleneteket kicsit jellegzetesebb mondatokkal kellett volna fölfestenie. De egyébként jó kis novella.
Dávid Attila: A Naprendszer felfedezése
Extra rövid kis írás, teljesen felejtős, önreflexív témával.
Bárdos Zénó: Második
Ez egy felfedezés története, de a poén a cím miatt már az elején nyilvánvaló. Így az elbeszélés nem maradandó hatású.
Kovács Ákos: Debbie állatkertje
Ami a Dűnében a féreg, az itt egy háromcsőrű jószág, ami ott a fűszer, az itt egy lilás váladék. Szóval ez egy „felbecsülhetetlen-anyagért-folytatott-háborús” történet, lelkiismeretfurdalással és jó sok önmarcangolással megspékelve. Több volt a mondanivalóban, mint ami végül a papírra került.
Rákosi Miklós: Last minute
Rövid történet, csattanó nélkül, különösebb értelem nélkül, a cím mindent elmesél. Bocs.
Martin Máté: Vissza, a csillagok közé
Rendkívül naiv írás ez. A Földet tönkreteszi a fehér felsőbbrendűséget hirdető csoport. Ez, az első fekete elnök idejében olvasva hihetetlenül korszerűtlennek tűnik. A világ nem errefelé halad, és ezt nem az optimizmusom mondatja velem, ez tény. Tehát az írás alapfelvetése már inogni látszik. További megroggyantó csapást mérnek rá a mondatok, a szereplők elmélkedései. Mintha egy 19. századvégi novellát olvasnánk: „Együtt olyan társadalmat építünk, ahol nincsen többé faji kérdés, nincsenek vallási ellentétek, sem országok, amik háborúzhatnak egymással.”
Varga B. Bánk: 15 nap semmi
Érdekes történet egy fej nélküli ember gondolataival. Semmi világrengető nincs benne, de szórakoztató.
Konklúzió:
Máshol már írtam, hogy utálom az „amatőr író” kifejezést. A szó valódi értelmében mindannyian amatőrök vagyunk (nem ebből élünk). Egy írás vagy működik, vagy nem. Benyomásom szerint az Új Galaxis 14 már jobb termést hozott, mint az előző, de ha igazságos akarok lenni, a rostán a legtöbb írás azért nálam fennakadt. Sorolom az okokat:
A, Közhelyes cím – szeretem, ha már az első szavak valamilyen érdekességet tartogatnak. Az általános címek, az egy hétköznapi szóból állók csak akkor jönnek be, ha a novella elég csavaros, és a szó jelentését izgalmas történettel egészíti ki. Példa: Joe Haldeman Kilakoltatása.
B, Túlírás – túl későn kezdődnek el a novellák. A fő mondanivaló, téma későn lép be. Egy novellánál az első mondat, bekezdés vízválasztó. A szereplők fecsegnek, pedig egy-két jól eltalált mondat mindent képes elmesélni róluk, a környezetükről és a cselekményről is.
C, Dramaturgiai zökkenők – a szerző sokáig fűz minket, teljesen visszatartja az információt, aztán hirtelen ránkönt mindent. Mi meg állunk a hidegzuhany alatt, és becsapva érezzük magunkat. Sokkal jobb az adagolás (persze nem mindig).
D, Korszerűtlenség – űrhajó billentyűzettel, szokványos fegyverzet. Sokszor úgy éreztem, mintha valamilyen régi B-kategóriás SF-filmet látnék. A legsúlyosabb persze a komputer szó használata, ami a hetvenes-nyolcvanas években még elment, de ma már avíttas.
E, karakterek és leírások egyhangúsága – a jó íráshoz erős mondatok kellenek. Kifejezőek, hatásosak, amelyek valamit megpendítenek az olvasóban. Dühöt vagy mosolyt váltanak ki belőle, de nem hagyják unatkozni. Ez nagyon hiányzott sok elbeszélésből.
F, ötlethiány – sokkal bátrabb ötletek kellenek a jó scifihez. Ez az alapja, sava-borsa, én legalábbis ezért olvasom. Az Új Galaxis 14-ben a legtöbb ötlet a Naprendszeren belüli háború témájával foglalkozott. Szerintem sok szerző itt csapdába kormányozta magát, és engedett a military SF csábításának, különösen, ha nem tud olyat írni, mint mondjuk az Örök háború.
Az Új Galaxis 14-ből legjobban Szélesi Sándor, Nagy Éva és Hantos Norbert írása tetszett.
(És most, hogy megmondtam a tutit meg a frankót, befejezem a legújabb novellámat :-))
