Nincs rá jobb szó : fenegyerek. A science fiction történelmének egyik klasszikusáról, a legbalhésabb írók egyikéről, Harlan Ellison-ról készült a Dreams With Sharp Teeth című szórakoztató dokumentumfilm.

Siker siker hátán

Ellison egyfelől maga a megtestesült legenda, az élő klasszikus. Beszédes számok következnek: 1955 óta 75 könyvet és 1700 (!) történetet, cikket publikált, 40 különböző nyelven olvashatók írásai. A szórakoztató zsáner majd mindegyikében nyert díjakat: Hugo-t 8 és félszer, Nebula-t négyszer, Bram Stoker Award-ot (horror) 5-ször, Edgar Award-ot (krimi) kétszer.

Aki olvasta híres scifi elbeszéléseit, az sohasem felejti el a Szája sincsen, úgy üvölt kegyetlen mesterséges intelligenciáját, a neki kiszolgáltatott emberek hiábavalóságát; A fiú és kutyája posztapokaliptikus világát (egyben előképe ez a kiváló Swanwick Szőrplusz-történeteinek is); a “Vezekelj, harlekin!”-szólt a Tiktak-ember ötletes társadalmi szabályait.

Ő volt a szerkesztője a science fiction leghíresebb antológiájának (Dangerous Visions) , amely a New Wave szellemében mutatta meg a science fiction irodalmiasabb arcát, gazdagabb kifejezésmódját. Nagyon sokat köszönhet neki a zsáner, hogy pattanásos kamaszkorszakából továbblépett.

Balhé balhé hátán

És igen, még mindig ugyanarról az emberről beszélünk, aki a 2006-os Hugo díjátadón gyerekes hülyéskedése csúcspontján megfogta a ragyogó írónő, Connie Willis mellét. Ellison másik oldala a pereskedő íróé, aki beperelte James Cameron-t, mert az egy interjú során ártatlanul bevallotta, hogy a Terminator egyik ihletője Ellison két forgatókönyve. De a nagyszájú Harlan perelt már stúdiókat, az American Online-t is - szóval, nem egy ijedős pali, ha pénzről van szó.

Jellemének sötét pontja a szája. Neki van, és úgy üvölt: a filmből is kiderül, hogy kedvenc szavai a fuck, moron, idiot hármas.

Ember a szörnyeteg mögött

A dokumentumfilmet látva mégsem utáltam meg teljesen Ellisont, sőt, mély szimpátia támadt bennem.

Meg kell érteni indíttatását, azt, hogy honnan jön és miért ilyen.

Át kellett élnie, mit jelent az egyetlen, ráadásul gyenge fizikumú zsidó fiúnak lennie az osztályában, egy olyan városban, amely hírhedt volt antiszemitizmusáról. Ráadásul ahol éltek, nem voltak zsidók, így tehát minden tekintetben nehéz dolguk volt. A kis Harlan amúgy született bajkeverőnek számított, még iskolai tablóin is felsértett szemhéjjal pózol. Aztán egyszer anyja csak azt mondta neki, hogy miért nem kezd valamit a benne szunnyadó dühvel.

A többi, ahogy mondani szokás, már történelem.

Valóban, Harlan Ellison dühkitöréseinek terepe a fehér papírlap lett. Nem véletlen, hogy nem regényeivel, hanem elementáris erejű, rövidebb írásaival vívta ki magának a helyet a science fiction képzeletbeli Panteonjában.

1966 óta él azték templomra hajazó los angelesi otthonában, az Ellison Wonderland-ben. A mai napig mechanikus írógépen pötyögi történeteit (a filmben egy egész szobányi táskaírógépet mutat meg a röhögő Robin Williams-nek). Ahogy ez az ember ül, gépel, olvas és szaval a műveiből, csak úgy árad belőle az energia, a mondanivaló, a tettvágy, a buzgalom, ami a szórakozást mindenek fölé emelő korunk sok ellustult, nyápic írójáról bizony nem mondható el.

Hősünk ugyanis az írást annak fogja fel, ami: kemény, mindig nehéz munkának. Rá igaz a Genezis mondata, ő tényleg orcája verítékével keresi kenyerét. Komolyan veszi magát, és azt is, amit csinál.

Ezért perel olyan serényen is. A dokumentumfilmből kiderül, hogy nem valami beteges pénzfelhalmozási rituálé ez nála, hanem hozzáállás és szemlélet kérdése. Egy történet jól illusztrálja ebbéli mentalitását: egyszer felhívták az egyik forgalmazótól, hogy beleegyezik-e abba, hogy a Star Trek valamelyik DVD-jén egy vele készült interjú is szerepeljen. Hogyne, válaszolta készségesen, majd hozzátette: és mennyit kapok ezért? A vonal végén csönd lett. A hüledező hang csak annyit tudott kipréselni magából, hogy de uram, mások ezért nem kérnek pénzt. A válasz nyers volt, brutálisan őszinte és teljesen megfelelt a valóságnak: nos, lehet, hogy más seggfej, én azonban nem!

Ő tehát csak a kemény munkával kitalált-megírt történeteinek jogdíjához ragaszkodik, és ebből nem enged.

A Dreams With Sharp Teeth közreműködői névsorából kiemelkedik egyébként a gót rocksztárra hasonlító Neil Gaiman, aki nagyrabecsüléssel és szerényen méltatja ezt a kettő az egyben szörnyeteg-zsenit.

Ellison magánélete hű lenyomata viharos temperamentumának: jelenleg ötödik feleségével él.

…addig is, amíg befejezem az Avatar-ról szóló recenziómat, megnézhető a tavalyi sfportal meetup-on erősen hadarva megtartott előadásom, melynek témája ez volt: New Wave az SF-irodalomban.

Link

Midőn ezeket a sorokat írom, már csak órákra vagyunk a következő évtized kezdetétől. Hogy lehet az - kérdem - hogy ezen az íráson kívül szinte alig olvasni magyar megemlékezést az egyik legnagyszerűbb science fiction regényről?

Igen, idén, vagyis még 2009-ben volt negyedszázada, hogy a Neuromancer megjelent. Egy kis megkésett ünnepi eszmefuttatást írtam, de először csodáljuk meg együtt az 1984. július 1-jén megjelent könyv borítóját:

Science fiction a Neuromancer előtt

A Neuromancer jelentőségéhez több tényezőt kell figyelembe vennünk. Először nézzük meg az irodalmi környezetet: túl vagyunk a megújulást hozó hatvanas éveken. A New Wave jött, látott, győzött - és lassan beépült a főáramba tartozó SF művekbe. Mire a hetvenes évekbe értünk, az új és a régi szintézise megvalósult. Az írói-irodalmi forradalom lángja kihunyt, többen elhagyták a színteret, és átadták a stafétát a fiatalabbaknak.  Nem mondhatni, hogy nagy és jelentős művek nélkül maradtunk volna; csak éppen a szikra hiányzott. A scifi, amely mindig is a jövőre kacsintott, saját maga múltjába meredt, régi alkotói (Asimov, Clarke, Heinlein) árnyékai voltak önmaguknak, és pontosan azért, mert a jelent egyre kevésbé értették.

Az új írások nem nélkülözték az új megoldásokat és leporolt toposzokat, de képtelenek voltak arra, hogy igazi hatással legyenek mind a gettón belüli, mind a kívüli olvasótáborra. Hiába született mű a mainstream prózatechnikát használva (Brunner: Stand On Zanzibar, 1968.), a nemiség szerepét kutatva (Le Guin: A sötétség balkeze, 1969.), a hard SF-t irodalmi szintre emelve (Niven: Ringworld, 1970.), a Big Dump Object-tematikát újszerűen kezelve (Pohl: Átjáró, 1977.), a feminizmusról való diskurzust a zsánerben megjelenítve (Vonda McIntyre: Dreamsnake, 1979.), ragyogó időgépes történetet elmesélve (Benford: Timescape, 1980.), fantasy/sf határvidékén, csillogó prózában bolyongva (Gene Wolfe: The Book of the New Sun, 1980.), ezek csak felvillanások maradtak. Hiányzott az az irányvonal, a NAGY MŰ, amely újabb olvasógenerációkkal szeretteti meg a science fictiont. Amely elhiteti, hogy ez az irodalmi tematika az egyetlen, amely a jövő lehelletét árasztja. Amely egyszerre cool és elgondolkodtató.

1980 elején azután mintha valami elindult volna; fiatal titánok laza csoportja kezdett el foglalkozni azzal, ami mindig is jelen volt a scifiben, egyikük pedig a szikrát a bomba gyújtózsinórjához emelte. Ő volt William Gibson, az USA-ban született, de Kanadában élő, anyja halála után különféle módosított tudatállapotokba menekülő srác. Alig múlt harminc esztendős, amikor tudtán kívül szilánkokra törte az SF monolisztikus falait - pontosabban rést ütött a gettón, hogy a fénnyel kiváncsi emberek hadának mutassa meg a zsáner addig fel nem fedezett szépségeit.

Mint látni fogjuk, a legszebb az egészben az, hogy nem talált ki semmi újat, semmi lényeges invenciót nem hozott be. Úgy variálta a már meglévőket, hogy mégis vadonatújat alkotott. A science fictionben ez az igazi művészet.

Nem Gibson…

…volt az első, aki emberi tudatot transzformált adatsorrá. Megtette ezt a tüneményes James Triptree Jr. (The Girls Who was Plugged In, 1968.) és például John Sladek (The Müller-Fokker Effect, 1970.) is.

…volt az első, aki az internetet megálmodva hackerekről írt. Algis Budrys már megelőzte (Michaelmas, 1977.).

…alkotta meg a cyberpunk szót, hanem Bruce Bethke.

…találta ki a cyberspace-t, hanem Vernor Vinge (True Names, 1981.)

És fájdalom, nem ő találta ki a mátrix szót sem arra, amire használta, hanem Douglas R. Mason.

A Neromancer további ihletői:

Bester regényei;

Dashiell Hammett: A máltai sólyom (1930.);

Chandler regényei;

Lou Reed zenéje;

A Menekülés New Yorkból egyes részei;

A Blade Runner néhány képsora;

A Velvet Underground zenéje;

A Súlyszivárvány című regény;

Delany utcai hősei.

A keletkezés körülményei

Gibson néhány novellája már megjelent, amikor az Ace új, elsőkönyves szerzőket közzéadó sorozatának szerkesztője, Terry Carr megkereste, hogy adjon le regénykéziratot. Hősünk el is vállalta, de azután pokoli csávába került. Elmondása szerint fogalma sem volt, mekkora méretű egy regény, és vad, állati pánik kerítette hatalmába. Attól félt, hogy az olvasó egy ilyen hosszú szöveg miatt elveszíti érdeklődését. Ezért arra törekedett, hogy minden oldalra valami érdekeset rakjon, írjon. A megírásnál a valóságból indult ki: a vancouveri drogdílerek és biciklisfutárok nyelvét figyelte. Érdekesség, hogy akkor még nem járt Japánban, viszont Vancouverben több japán bár és night club szakosodott a szigetországból érkező turistákra - ők ihlették a szaibacuk világát.

A Neuromancer fogadtatása, hatása

Itt egy pillanatra ki kell lépnem a viszonylagos megfigyelői-elemzői-leírói poozíciómból, és azt a pillanatot kell felidéznem, amikor a regénnyel először találkoztam (Kuczkáék egyik bocsánatos bűne, hogy nem jelent meg hamarabb a könyv):

Durr a fejbe.

A Neuromancer nekünk, akik tanúi lehettünk a számítógépek (leánykori nevükön: kompúterek) otthonunkba költözésének, a kinyilatkoztatás erejével hatott. A science fiction olyan aspektusát vázolta föl, amely lemond a távoli csillagrendszerek bizonytalan - és bizony egyelőre tudománytalan - kolonizálásáról, helyette a nagyon közeli jövőről beszél. Ez a jövő egyszerre félelmetes, kiszámíthatatlan, de tele van remek figurákkal. Ez a jövő a technikával szimbiózisban él. A jövő: jéghideg, szürke-piszkos, de egy lepattogzott szélű eszköz, a deck az álomvilágba röpíthet minket. A cyberspace a lehetőségek színtere, és egyben a sohasemvolt fenyegetéseké. Ezen a tájon bárkiből isten válhat - a tudás tesz azzá, az új hatalmat nem hagyományos fegyverekkel szerzik meg.

Case, a virtuálfüggő és Molly olyan alakok, akik ritkák a science fiction jólfésült hősei közt. Kalandjaik különösek, mégis, nyugtalanítóan hitelesek. Gibson a sokféle élményt, hatást koherens egésszé gyúrta. A cyberspace, a számítógép az SF egyik legerősebb metaforájaként szól az emberi lélekről, az öntudatról, az emlékezésről - a legfontosabb dolgokról, amiről egy scifi író csak beszámolhat.

A regény szerkezete nem új, a megszakítások, a szaggatott prózakezelés érdekes, de nem eredeti. A megírás módja, a stílus igen: az újhullámos költőiséget precíz realizmussal vegyíti. A költőiség szárnyra kapja a művet, a realista, végletekig polírozott próza a földhöz veri. Ez a kontraszt végigkíséri az egész Neuromancert, és ez az, amit az utánzók nem tudnak.

Egy pillanatra gondoljuk csak el, mikor járunk a regény megjelenésénél: még nincs Gorbacsov, de van hidegháború, még nincs Internet, de már van MacIntosh, kapható már a Sony Walkman és a Ghetto Blaster és a CD, de itt egy mű, amely mindezeken túllép: nem törődik a kelet-nyugat szembenállással, a kütyükkel, valami sokkal meghatározóbbról számol be - a közös jövőről, az információ koráról.

A Neuromancer - elsőként - elnyerte a nagy hármast: Nebulát, Hugót és Dick-et.

A Neuromancer új irányzatot segített életre a science fictionon belül (ami ki is múlt az évtized közepére-végére mint önálló tematika).

A Neuromancer népszerűvé tette a virtuális valóságot, a cyberspace fogalmát, és minden technofil vonása ellenére úgy mutatta be a szörfölést, mint egy hétköznapi dolgot a sok közül.

A Neuromancer olyannak bizonyult a cyberpunk könyvek között, mint A gyűrűk ura a varázslós fantasy-k körében: alap és egyben az utolsó mű is lett, meghaladhatatlan és felülmúlhatatlan a maga nemében (talán csak a Snow Crash okozott hasonló, igaz, sokkal kisebb szenzációt).

Hogy Gibson, aki mindig is idegenkedett a számítógépes-kütyüs szubkultúrától, végül is hamis prófétának bizonyult? Ó, dehogyis. Ha nem is testetlenül, de mindennap adatok közt száguldunk, nekünk is úgy kell a napi betevő infó, mint Case-nek a virtuáltér élménye. Információval kormányt lehet buktatni, háborút lehet megnyerni. A japán cuccok még mindig menők, de persze ahogy ő sem gondolta a nagy Szovjetunió bukását, talán nem is gondolt Kína felemelkedésére, folyamatos hosszú menetelésére sem. Mindenesetre a korporációk (és az erősödő nemzetállami elképzelések) korában élünk, ahol nem az országhatárok számítanak leginkább, hanem a részvényesek elképzelései.

Azóta sok jó SF napvilágot látott - sőt, a tematika egyre erősebb - mégis, hatás és befolyás tekintetében szinte az egész scifi történetében nem akad példa ilyen regényre. Ami ráadásul William Gibson első regénye.

Boldog születésnapot, Neuromancer!

Ebben a bejegyzésemben megpróbálok - ahogy mondani szokás: a teljesség igénye nélkül - felvillantani némi képet kedvenc tematikám trendjeiről. A helyzetjelentés a külföldi, angolszász világra vonatkozik.

Az elbeszélések aranykora

Akármerre nézünk, akármit is veszünk kézbe, a rövidebb írások reneszánszukat élik. Míg a fantasy és horror éves legjavát összegyűjtő Year’s Best sorozat haldoklik, addig a science fiction antológiák, a reprintek és az első közléseket tartalmazók virulnak és sokasodnak. Éles a kontraszt, ha például a húsz évvel előtti legjobb írásokat hasonlítjuk össze a maiakkal: szó sincs arról, hogy nosztalgia fogna el, a mostaniak egyértelműen közelebb állnak hozzánk - a mi problémáinkat éneklik meg. A hagyományos folyóiratok ugyan lecsengőben vannak (erre utal olvasóik átlagéletkora,  az előfizetők száma is), de a publikációs lehetőségek megsokasodtak.

Az olyan ragyogó tehetségek is, mint például Daryl Gregory vagy Paolo Bacigalupi több novellájuk után írták meg sikeres első regényüket. A novella (novella/novelette) a kísérletező kedvű, invenciózus fiatal írók terepe lett. Sőt, korunk egyik kiemelkedő írója, Ted Chiang például még egy regénnyel sem örvendeztette meg rajongóit; 1990 óta csak elbeszéléseket publikált.

Azután látni a soron következő, még regény nélkül álló következő nemzedéket is: közéjük sorolom Ted Kosmatka-t, Benjamin Rosenbaum-ot vagy David Moles-t. Az ő írásaik rendszeresen felbukkannak a magazinokban és a bestof válogatásokban is.

A novellákról általánosságban elmondható, hogy irodalmilag magas szintet képviselnek. Szinte nyoma sincs már a New Wave előtti recsegős, technokrata írásmódnak. Stilárisan az SF a kortárs prózával egyszinten áll, csak annál sokkal érdekesebb.

A tematika átalakulása

A science fiction címkét Hugo Gernsback kiadói marketingszemlélete hozta létre. A tematika gettó jellege viszont hamar rádöbbentette művelőit - néhány ambíciózusabb írót - hogy növeljék olvasótáborukat és irodalmi elismertségüket a falakon kívül is.

A science fiction hőskora - szándékosan nem használom az aranykor kifejezést - egybeesett az optimizmus korával. Csillogó testű rakéták, céltudatos hősök, pozitív irányba fejlődő emberiség jellemezte. Akkor is, amikor a kortárs irodalom már rég értéknélküliségről, cél nélküliségről, nihilizmusról beszélt. A hidegháború időszakában az SF jó szolgálatot tett a vasfüggöny mindkét oldalán, az optimizmust táplálta ott és itt egyaránt.

Mára megváltozott a helyzet. Amivel egykor vádolták a science fictiont, az eszképizmussal, azt kistestvére, az időközben sokkal sikeresebb fantasy vitte tovább. Az eladási adatok világosan mutatják, hogy a fantasy sokkal szélesebb közönséget ér el. (Elég csak a Locus aktuális megjelenési listáját böngészni.) A science fictionhez elengedhetetlen racionális világszemlélet kisebbségbe szorult, évekkel azután, amikor az erre a gondolati alapokra épült kommunista világrendszer pillérei is megdőltek.

Mostanában olyannyira pesszimizmus uralja az SF-írások zömét, hogy hamarosan megjelenik az optimista SF antológiája, a Shine is.

Visszatérve a fantasy és a science fiction viszonyára: megfigyelhető egyfajta keveredési folyamat a két rokon tematika között. Ennek ékes példája Michael Swanwick két regénye, a science alapú fantasy világban játszódó Stations of the Tide (1991.), és a realisztikus világgal kevert fantasy, a The Iron Dragon’s Daughter (1993.)

Mégis, furcsa módon - talán önvédelmi mechanizmusként? - a tudományosság, legalábbis annak látszata sokkal fontosabb lett a tisztán SF írásokban. Még a nem hard SF-nek minősített írásokban is alapos tudományos elgondolások nyertek teret. A merítés pedig a tudományterületek megállíthatatlan osztódásával csak tovább szélesedett.

Bár mindig voltak aktuális slágerek (Mars, dinoszauruszok, párhuzamos világegyetemek, alternatív történelem), most tabuk nélkül szinte bármiről lehet írni, az olvasótábor is sokkal nyitottabb lett.

Az irányvonalak persze jelenleg is egyértelműek: a hard SF kisebb piacra számíthat, az űroperák pedig nagyobbakra. A kiadók sorozatokban gondolkodnak, a regények vastagabbak lettek, fontos lett a megfilmesíthetőség, az adaptáció, a tiszta science intellektualizmus ritkább, ezért értékesebb. Apropó, űropera! Ez meghódítandó terület még, nincs minden csont tövig rágva. Jó példa erre Tobias Buckell regénye, a Ragamuffin, ahol a karib világ jelenik meg űroperás díszletek közt.

A science fiction másik mozgolódási, kitörési területe a Young Adults fiction, amelynek ékes példájai a Harry Potter-történetek, vagy most a vámpírromantikázós könyvek.

Jönnek a punkok!

…természetesen a -punk utótagú alkategóriákra gondolok, elsősorban pedig a steampunkra.

Számomra úgy tűnik, a steampunk az, amely mögé pénzt tesznek, hogy elkülönítve a science fictiontől, jól definiálható, piaci szempontból is homogén fogyasztóréteget hozzanak létre. Sajnos, szerintem ez az alkategória erősen korlátos, mégpedig kreatív értelemben: annyira behatároltak az eszközei (gépek, kor, jelmez), hogy a cyberpunkhoz hasonlóan önmagába záródik - habár utóbbi stilisztikailag még nagyot durrant a gettó falain kívül is. Természetesen itt is megtaláljuk az érdekes invenciókat, hirtelen Cherie Priest izgalmasnak tűnő Boneshaker-je jut eszembe, mert egyszerre steampunk, zombi és romantikus SF.

Létezik egy Ribofunk nevű kötet (irányzat?) is, de a többi punkosságról itt található rövid leírás.

Furcsa, rendkívül furcsa

Elsősorban a fáradhatatlan Jeff Vandermeer nevéhez köthető a New Weird mozgalom. Kombinálja a hagyományos fantasyt a realista, elsősorban városi elemekkel. Sokszor szürreális, a horror határvidékén jár.

Az ehhez hasonló másik irány a slipstream, amely az SF és az F határvidékén bolyong, de a kortárs irodalomban jobban elfogadott eszközökkel él.

Másik irányzat az Interstitial, amely elveti a kategorizálást, és a művészeti ágak, formák, témák közötti átjárhatóságot hirdeti.

Can you write in English?

Bármilyen hihetetlen, de az utóbbi időben egyre nagyobb érdeklődést mutat az angolszász SF világ a többi kultúrából érkezők felé.

Ennek egyik jele a szerb Zoran Zivkovics sikere és elismertsége. Az Apex kiadó pedig új sorozatot indított a nem angolszász szerzők novelláit tartalmazó novellákból. Még a Strange Horizon is leközöl angolra fordított írásokat. Ráadásul nemrégiben alapítottak meg egy külön díjat a nem angol anyanyelvűek számára. Számomra ez egyet jelent: a minőség számít, és nagyobb piac van odakint, semmint azt mi innen gondolnánk.

Vagyis…?

Nincsenek biztos irányvonalak, csak szerzői, és/vagy kiadói törekvések. A science fiction, a technofetisiszták, a fantaszták, a jövőbe menekülők és a rideg okságot kedvelők irodalma lassú átalakuláson megy keresztül. Úgy vélem, fokozatosan gazdagodik majd, a “külvilág” elfogadja (ennek jele például Dick, Delany, Le Guin kanonizálása), és szükségképpen nyitni fog az átlagolvasó felé. Mivel például a romantikus regények képezik az amerikai könyvkiadás legnagyobb részét, hatalmas lehetőségeket rejt az ilyen tematika (Az időutazó felesége).

A brit SF reneszánszát éli, csakúgy ontja magából a ragyogó szerzőket és műveiket.

Az írók világszerte egyre profibban használják majd a marketing lehetőségeit, egy-egy könyv megszűnik csupán papíron létezni (lásd, illetve halld az Anathem-hez írt soundtrackeket!). A scifi végre kitör a gettóból, de az asimovi, clarki, heinleni SF szerintem egy elszánt kisebbség olvasmánya marad. A science fiction kínálta spekuláció tárháza kiszélesedik, egyre többen fognak írni és olvasni SF-t. Ezáltal színesebb, szagosabb és izgalmasabb lesz. Nem a jövendölés, a technikai jóslatok jelentik majd a gerincét, hanem az irodalmi igényességű spekuláció. A hosszú szektalétnek vége szakad. A folyamat sebességét egyértelműen befolyásolja az is, milyen irányban haladnak globálisan a dolgok. Ha jól, akkor az SF hagyományosabb marad, ha rosszul, akkor tovább mozdul a fantasy felé.

Egy biztos: akkor is lesznek elolvasásra érdemes, kitűnő olvasmányélményeink.

…avagy International Science Fiction Reshelving Day.

 (Nálunk is lenne mit átpakolni…

Az egyik kiállított könyvespolcon mibe botlok?

 Enders spel.

 Ja, és mellette Neal Stephenson korai regényébe, a Zodiac-ba (ami nem sci-fi).

Tessék, már megint ez a szó – kreatív. Igen, a hazai antológiák kapcsán gondolkodtam el ezen: melyik szerkesztői koncepció szülhet valóban izgalmas tartalmat.

Kétféle ilyen gyűjtemény létezik sci-fi berkekben: egy már megjelent írásokat tartalmazó, illetve egy olyan, ami külön tematikára készül. Itt a szerkesztő találja ki a vezérfonalat és adja el a könyvkiadónak; majd maga keresi meg az írókat, hogy alkossanak már remekműveket, lehetőleg határidőn belül.

Néhány érdekes példa:

Mike Resnick és Janis Ian: Stars

Resnick Janis Ian 30 dalához keresett olyan szerzőket, akit inspirál, megihlet az Ian által írt valamelyik dal.

Jeff VanderMeer: Last Drink Bird Head

Itt a szerkesztő csak 4 szóval állt elő, és megkérdezte a csaknem 80 szerzőt, hogy szerinte mi ez: Last Drink Bird Head. És ők előjöttek rá a válasszal – egy-egy flash fictionnel, mikronovellával.

John Scalzi, Elizabeth Bear, Jay Lake, Tobias Buckell, Karl Schroeder: Metatropolis

Ez az antológia egyben egy világ is. Az öt elismert és népszerű szerző közösen találta ki, majd mindegyikük írt egy-egy ebben a világban játszódó novellát.

John Joseph Adams: Wastelands

A cím elmond mindent: poszt-apokaliptikus sztorik. Világvége után, nagy írók tálalásában.

John Joseph Adams: Seeds of Change

A közreműködő írókat arra kérték fel, hogy a közeljövő paradigmaváltásairól írjanak elbeszélést.

Jonathan Strahan: The New Space Opera 1-2.

Az SF-en belül egyértelműen trend a space opera, különösen, ha intelligensen, ötletesen művelik. Szerény véleményem szerint nehéz igazán eredeti space operát írni. Ebben a két kötetben azonban találni néhány remekbe szabott darabot.

Híres (és általam nem ismert) sci-fi írók otthoni munkahelyei itt.

 Külön felhívom a figyelmet Joe Haldeman asztalára. Melyik jó szó rá? Spártai? Régimódi? Belevaló?

A neten találtam:

 Lord of the Flies by William Golding: “an absurd and uninteresting fantasy which was rubbish and dull.”

The Diary of Anne Frank: “The girl doesn’t, it seems to me, have a special perception or feeling which would lift that book above the curiosity level.”

Carrie by Stephen King: “We are not interested in science fiction which deals with negative utopias. They do not sell.”

Animal Farm by George Orwell: “It is impossible to sell animal stories in the USA.”

Regarding John le Carré, author of The Spy Who Came in from the Cold: “He hasn’t got any future.” 

A címbeli kérdés egyre gyakrabban megfogalmazódik bennem. Három novella gondolkodtatott el: Karen Joy Fowler - Mindörökké, Kathleen Ann Goonag - A zsineg, Kij Johnson - 26 majom, no és a pokol.

 Közös pontok a három írásban:

• hibátlan prózájúak
• erős karakterábrázolással bírnak
• metaforikusságuk magával ragadó

És két további:

• nehéz őket scifinek minősíteni, nincs racionális alap vagy magyarázat
• shortlist-esek a Nebulán, Hugón

Nem tudom mire vélni ezt a tendenciát. Hát hol marad a tudomány?

 Utóirat: …és mindhárom nő, ha ez számít valamit.