Nincs rá jobb szó : fenegyerek. A science fiction történelmének egyik klasszikusáról, a legbalhésabb írók egyikéről, Harlan Ellison-ról készült a Dreams With Sharp Teeth című szórakoztató dokumentumfilm.

Siker siker hátán

Ellison egyfelől maga a megtestesült legenda, az élő klasszikus. Beszédes számok következnek: 1955 óta 75 könyvet és 1700 (!) történetet, cikket publikált, 40 különböző nyelven olvashatók írásai. A szórakoztató zsáner majd mindegyikében nyert díjakat: Hugo-t 8 és félszer, Nebula-t négyszer, Bram Stoker Award-ot (horror) 5-ször, Edgar Award-ot (krimi) kétszer.

Aki olvasta híres scifi elbeszéléseit, az sohasem felejti el a Szája sincsen, úgy üvölt kegyetlen mesterséges intelligenciáját, a neki kiszolgáltatott emberek hiábavalóságát; A fiú és kutyája posztapokaliptikus világát (egyben előképe ez a kiváló Swanwick Szőrplusz-történeteinek is); a “Vezekelj, harlekin!”-szólt a Tiktak-ember ötletes társadalmi szabályait.

Ő volt a szerkesztője a science fiction leghíresebb antológiájának (Dangerous Visions) , amely a New Wave szellemében mutatta meg a science fiction irodalmiasabb arcát, gazdagabb kifejezésmódját. Nagyon sokat köszönhet neki a zsáner, hogy pattanásos kamaszkorszakából továbblépett.

Balhé balhé hátán

És igen, még mindig ugyanarról az emberről beszélünk, aki a 2006-os Hugo díjátadón gyerekes hülyéskedése csúcspontján megfogta a ragyogó írónő, Connie Willis mellét. Ellison másik oldala a pereskedő íróé, aki beperelte James Cameron-t, mert az egy interjú során ártatlanul bevallotta, hogy a Terminator egyik ihletője Ellison két forgatókönyve. De a nagyszájú Harlan perelt már stúdiókat, az American Online-t is - szóval, nem egy ijedős pali, ha pénzről van szó.

Jellemének sötét pontja a szája. Neki van, és úgy üvölt: a filmből is kiderül, hogy kedvenc szavai a fuck, moron, idiot hármas.

Ember a szörnyeteg mögött

A dokumentumfilmet látva mégsem utáltam meg teljesen Ellisont, sőt, mély szimpátia támadt bennem.

Meg kell érteni indíttatását, azt, hogy honnan jön és miért ilyen.

Át kellett élnie, mit jelent az egyetlen, ráadásul gyenge fizikumú zsidó fiúnak lennie az osztályában, egy olyan városban, amely hírhedt volt antiszemitizmusáról. Ráadásul ahol éltek, nem voltak zsidók, így tehát minden tekintetben nehéz dolguk volt. A kis Harlan amúgy született bajkeverőnek számított, még iskolai tablóin is felsértett szemhéjjal pózol. Aztán egyszer anyja csak azt mondta neki, hogy miért nem kezd valamit a benne szunnyadó dühvel.

A többi, ahogy mondani szokás, már történelem.

Valóban, Harlan Ellison dühkitöréseinek terepe a fehér papírlap lett. Nem véletlen, hogy nem regényeivel, hanem elementáris erejű, rövidebb írásaival vívta ki magának a helyet a science fiction képzeletbeli Panteonjában.

1966 óta él azték templomra hajazó los angelesi otthonában, az Ellison Wonderland-ben. A mai napig mechanikus írógépen pötyögi történeteit (a filmben egy egész szobányi táskaírógépet mutat meg a röhögő Robin Williams-nek). Ahogy ez az ember ül, gépel, olvas és szaval a műveiből, csak úgy árad belőle az energia, a mondanivaló, a tettvágy, a buzgalom, ami a szórakozást mindenek fölé emelő korunk sok ellustult, nyápic írójáról bizony nem mondható el.

Hősünk ugyanis az írást annak fogja fel, ami: kemény, mindig nehéz munkának. Rá igaz a Genezis mondata, ő tényleg orcája verítékével keresi kenyerét. Komolyan veszi magát, és azt is, amit csinál.

Ezért perel olyan serényen is. A dokumentumfilmből kiderül, hogy nem valami beteges pénzfelhalmozási rituálé ez nála, hanem hozzáállás és szemlélet kérdése. Egy történet jól illusztrálja ebbéli mentalitását: egyszer felhívták az egyik forgalmazótól, hogy beleegyezik-e abba, hogy a Star Trek valamelyik DVD-jén egy vele készült interjú is szerepeljen. Hogyne, válaszolta készségesen, majd hozzátette: és mennyit kapok ezért? A vonal végén csönd lett. A hüledező hang csak annyit tudott kipréselni magából, hogy de uram, mások ezért nem kérnek pénzt. A válasz nyers volt, brutálisan őszinte és teljesen megfelelt a valóságnak: nos, lehet, hogy más seggfej, én azonban nem!

Ő tehát csak a kemény munkával kitalált-megírt történeteinek jogdíjához ragaszkodik, és ebből nem enged.

A Dreams With Sharp Teeth közreműködői névsorából kiemelkedik egyébként a gót rocksztárra hasonlító Neil Gaiman, aki nagyrabecsüléssel és szerényen méltatja ezt a kettő az egyben szörnyeteg-zsenit.

Ellison magánélete hű lenyomata viharos temperamentumának: jelenleg ötödik feleségével él.

Az év filmje - az év csalódása. (Lehet-e egyáltalán rosszat írni a legesleg filmről?)

Aliens

2154. Az emberiség leszállt a Pandora bolygóra, hogy az ott található, rendkívül értékes ásványt kibányássza. A Pandora azonban nem lakatlan: összetett ökoszisztémájának élén a magas, kék bőrű Na’vi-k helyezkednek el. Ráadásul egyik falujuk pont egy fontos lelőhely fölött található. A tolókocsiba kényszerült veterán, Jake Sully másokkal együtt a Na’vi-khoz hasonló, emberi és idegen DNS-ből klónozott testbe, az úgynevezett avatárba költözik, hogy az őslakosok közelébe kerüljön. A cél: akár szép szóval, akár erővel, de az emberiségé, pontosabban az azt képviselő társaságé legyen a kincs.

Titanic

Az Avatar hajója - úgy vélem - számos ponton léket kap, és elsüllyed még azelőtt, hogy a tényleg jelentős filmek kikötőjébe érjen. De először lássuk az erényeit!

James Cameron kétségkívül nagy álmodozó. Felépített egy komplett bolygót, élőlények és környezetük koherens egészt alkotnak. Hihető és csodálnivaló hely, ahol a főhős is gyerekként, felszabadultan kergetőzik, és mi, a nézők önfeledten követjük felfedezőútján. A látvány, a sok szín, az okosan megválasztott perspektívák lenyűgözőek.

A rendező már korábban is megmutatta, hogy hatalmas tehetsége van az élő szereplők és a CGI (vagy: trükkfilmek) összegyúrásához, de ezt itt szinte a tökélyig vitte. A Na’vi-k mozgása majdnem hibátlan, természetesnek tűnő, alig gondolnánk, hogy ez nem valóságos.

Azonban a negatívumok a mélybe rántják az egész mozit, 3D ide, egyedi látvány oda.

Történet. Bugyuta, lapos, közhelyektől hemzsegő és kiszámítható. A nagy hatalmúak oldalán álló ember, aki átsodródik a gyengékhez - hányszor találkoztunk már ezzel? Illusztráció:

Karakterek. Papírmasé figurák. A főgonosz annyira jujderossz, hogy az már komikus. Nem látunk bele a motivációjába, a rendező nem villantja föl az őszinte pillanatait, csak egy nyers modorú, sebhelyes arcú katona marad (ennél még a mára sablonná kopott megoldás, a Beethoven-t zongorázó náci katona is jobb megoldást jelent). A főszereplő sem túl mély személyiség, pedig veterán. Csak csodálkozik nagy avatárszemeivel, hol van ő mondjuk a Született július 4-én összetett, árnyalt és izgalmas katonafigurájától? Az ilyen karakterek persze, hogy papírízűen is beszélnek.

Látvány. Szép, szép, kétségkívül lehengerlő - lenne, ha az ember nem látott volna már IMAX 3D-filmet. Én előtte egy hónappal néztem meg a Karácsonyi éneket, és meg kell mondanom, a két alkotás között bizony nincs ég és föld különbség. A Dickens-feldolgozásban ráadásul a korabeli, havas-jeges London sokkal varázslatosabbnak tűnt, mint az egzotikus bolygó felszíne, nem beszélve néhány nagyon látványos megoldásról (havazás, a szellemek arcunk előtt húzódó láncai).

Mondanivaló. Sajnos, van. És ez az a pont, ahol a közhely, a lapos, kritikátlan gondolkodás végső diadalát aratja. Amikor az Avatar-t néztem, elcsodálkoztam: mi ez, egy újabb demokrata párti reklámfilm? Szinte süt a párhuzam az iraki bevonulással kapcsolatban, az inváziós hadsereg vonul, mint egykor Vietnamban is. Az ásvány az olaj metaforája, értem én. Azonban szerényen jegyzem meg: ha Cameron Irakban születik, például kurd családban, nem feltétlen, hogy így látja a dolgokat, amelyek amúgy is sokkal összetettebbek, mint a néhány másodperc alatt elkántálható választási jelszavak.

A nyugati civilizáció kultúrkritikája. Leszámítva az avatározó tudósokat, a filmbeli homo sapiens - amely főleg, legalábbis kulcsszereplőiben fehér emberekből áll - aljasul pragmatikus fajnak bizonyul. Cameron kritikája jogosan szólhatna a természeti erőforrások esztelen kifosztása, a gyengék megalázása és semmibe vétele ellen; azonban jelen esetben ez annyira egysíkú (popularista), mint egy mulatós zenei műsorösszeállítás. Ez leginkább a na’vik társadalmának bemutatásával teljesedik ki. A természeti népek - sugallja a film - ősvallásukkal, ősi szokásaikkal sokkal szeretetre méltóbbak, mint mi, fejlett (nyugati) emberek. És valóban, ha ember öl, az gyilkolás, ha na’vi, az az állat lelkének visszaküldése Ejvához (ajvé!)  Ha igazán merész akart volna lenni, akkor esetleg mutathatott volna egy másik szálat is: egy na’vit, aki emberi avatárba bújva éli át az emberiség kínzó bajait. (És hát annyira gázok vagyunk mi, hogy a szerencsétlen rézkékbőrűeknek egy ember kell, hogy segítsen; aki mellesleg hülyét csinál egyik legszentebb mítoszukból… )

Az Avatar végső soron a Lucas-szindróma jegyeit viseli: íme egy tehetséges rendező, aki pénzt-paripát nem kímélve mutathatja meg, hogy hol, pontosabban hová tart a filmkészítés. Kár, hogy ezt elsősorban technikai oldalról közelíti meg, és a művészeti részét elhanyagolja. Egyszerű, propagandisztikus üzenetet akar a torkunkon lenyomni.

Így alkotása csillogó, mint a konfetti, de üres, mint egy képcső nélküli tévékészülék.

Értékelés:

 (három)

 …mármint hogy mégegyszer megnézzem a Watchmen-t (melynek egyik plakátos vezérmondata: “De ki őrzi az Őrzőket?)

Sztorizás

 Egy alternatív USA-ban járunk, 1985-ben, egy olyan világban, ahol a vietnámi háborút az amik nyerik, és ahol Nixon sokadszorra is elnök lehet. Itt él a hétköznapi, de hősruhába öltözött, Minutemen nevet viselő bűnüldöző-csoport. A film elején már mindannyian szekrénybe akasztották jelmezüket. Ekkor történik, hogy a Komédiás nevű tagjukat brutálisan meggyilkolják. Ki tette és miért? Mi a konspiráció a Komédiás halála és a küszöbönálló nukleáris háború között?

Lelkizés

 Oké. Ez a film nem működik. Az okok viszonylag egyszerűek.

Dramaturgia. Túl hosszú a film. Nincs az a történet, amihez 163 perc kellene. (A Csillagok háborúja például “csak” 121 perces, a Volt egyszer egy vadnyugat 145 perccel marad alul). A Watchmen csaknem 3 órája jórészt flashback-ekből áll, ha pedig nem, tele van felesleges epizódokkal, amelyek azon kívül, hogy jól mutatnak, nem viszik előre a filmet. Az elején hard-boiled krimiérzés jön elő a napló hallgatása közben. Utána állandóan változik a fókusz, láthatóan a rendező nem tudta eldönteni, ki a főszereplője, és milyen filmet forgat: klasszikus szuperhősöset? Politikai szatírát? Kalandfilmet? Rorschach beszéde fogja keretbe a filmet, de sokáig nem találkozunk vele. A börtönös rész meg minek? Azt már tudtuk, hogy az álarcos csávó pszichopata. Bevonulása a börtönbe nekem a Tango és Cash hasonló jelenetét juttaja eszembe - láttam már ilyet.

Látvány. Ami a 300-ba, Zack Snyder előző filmjébe belefért, jól kiemelte a történetet, az itt modorosság és unalom. A lassított jelenetekre, a zoomokra gondolok, amelyek szépek, szépek, de nem hatnak az újdonság erejével. Inkább egy demó arról, hol tart ma a CGI. Az egyetlen vizuálisan és dramaturgiailag erős, kreatív rész a főcím.

Esztétikum. Ez egy ronda, néhol aberrált film, amely koncepciótlanul hol a szépségre törekszik (főcím, benne Utolsó vacsora-parafrázissal), hol meg a brutalitásra (Rorschach bárdos gyilkossága). Ismert, híres zenéket használ fel (pl. Leonard Cohen, Simon & Garfunkel, Dylan műveit), de azokat a jeleneteket, amelyekben ezek hallhatóak, kizárólag a zenék viszik el, nem a vizualitás vagy a meseszövés. Nem nagy ötlet a szürreálisan esős, borongós város képe sem.

Szereplők. A valóban erős karakterű Rorscach-on és a hibbant Komédiáson kívül a többi karakter gyenge, élettelen, és igaz ez az egyetlen szuperhősre, Jonra is. A főrossz pedig ártatlanul kegyetlen jóindulatával maga a klisék kliséje. (Az meg csak nekem szúrt szemet, hogy A, ha van olyan félistenünk, mint kék hősünk, akkor azzal simán meg lehetne nyerni a hidegháborút és B, a deklaráltan szuperképességekkel nem rendelkező főszereplőink könnyedén halomra verik a börtön legagresszívebb figuráit?)

Üzenet. A film filozofálgatása az emberiségről meg a békéről felületes, akár mint valami csodaguru monológja a semmiről. Dr. Manhattan annyira túllépett az emberiségen, hogy teljesen eltávolodik a néző szimpátiájától, nem izgulunk, nem hevülünk érte. És mi a film végső üzenete? Béke lesz, ha kellőképpen sok ártatlan pusztul el? Tényleg hihető, hogy az emberi természet annyira megváltozik, hogy az újságoknak nem lesz elég zaftos anyaguk?

Bónusz értetlenkedésem. A film egyik utolsó színhelyén, a titkok lelepleződése után Adrian Veidt monitorokon futó különböző képeket bámul. Ezek egyikén felfedeztem a reklámfilm-történelem egyik leghíresebb darabját, az Apple bevezetéséhez készített, egyszer, az akkori Super Bowl döntőjének szünetében levetített “1984“-et. Ez a mi Univerzumunkban történt. Mit akart ezzel sugallni a rendező?

Megjegyzés a képregény rajongóihoz. Én úgy néztem meg a filmet, hogy nem ismertem a képregényt. Arról tehát nem tudok nyilatkozni, hogy mennyiben hiteles az adaptáció. Viszont azt gondolom, önmagában is meg kell állnia a helyét. Nálam nem ez történt.

Értékelés:

(kettő)

Az Outlander nem az a film, amelyre sokáig emlékezünk majd.

Predator 2.0

 Űrhajó landol Vikingföldön 709-ben. A roncsok közül előbukkan a Főhős, egy másik világból érkezett humanoid, aki hamar összetűzésbe kerül az őslakókkal. Nyers modorú barátaink először azt hiszik, hogy tréfál, de ő makacsul hajtogatja, hogy egy sárkányt üldöz. A lény nagy és félelmetes, úgyhogy pár falubéli elhalálozása után a vikingekkel szövetkezve megpróbálja csapdába csalni a szörnyet.

Alien 2.0

Rettenetes gyenge eresztés ez a mozi. Szinte nincs egyetlen olyan eleme sem, amelynek hurrázni lehetne. A Predator a maga korában egyedinek számított azzal, hogy két “zsánerfilmet” (kommandós+horror) vegyített. Az ottani lény a maga valójában sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint ez a CGI-vezérelt pixelhalmaz. A szereplők nem mutatnak fel színészi teljesítményt, kiszámíthatóan lélektelen az egész.

Egy picike, kreativitásra utaló nyomot azért felfedeztem az Outlanderben: az pedig a lény bolygóját felperzselő katona lelkiismeretfurdalása. Majdnem élveztem is ezt a részt, de Jim Passió Caviezel gesztustalan játéka és a konzoljátékokat idéző, nem túl eredeti látványvilág meghátrálásra kényszerített.

 Értékelés:

(kettő)

 A gyűjtés itt olvasható.

Azért nálam a fluxuskondenzátor vezet.

 Az Amikor megállt a Föld című filmet láttam.

Armageddon

 A történet szerint a Central Parkba idegen űrhajó érkezik. A szerkezetből kilépő hatalmas android látszólag sérthetetlen; nem úgy a titokzatos idegen lény, Klaatu, akit a földi hadsereg le is lő. Klaatu azonban titokzatos újjászületésen megy keresztül, mi pedig megtudjuk, hogy az ő küldetése csak annyi: bejelenteni az emberiség hamarosan bekövetkező pusztulását. Megmenekülni látszólag csak néhány veszélyeztetett faj fog, az embereknek kampec - de feltűnik a színen a bájos főszereplő, a zsenge kora ellenére professzori titulust magáénak tudó nő, aki képes arra, hogy lebeszélje Klaatut erről a szörnyű tervről.

Armageddon elmarad

A film egy 1951-es science fiction remake-je, és ez megmutatkozik az üzenetében. Akkor könnyebben elképzelhető volt egy globális, viszonylag gyors pusztulás, mint most (Sztálin és a szovjet hadsereg ereje teljében, sikeres atombomba-tesztek mindkét oldalon). Ez a 2008-as mű azonban több sebből is vérzik.

Baj van a dramaturgiával: azt azért nehezen hisszük, hogy egy temetőbeli jelenet döbbenti rá Klaatut arra, hogy kár lenne eme megtévedt lényekkel végezni. És ezeket a szuperintelligens lényeket ilyen gyilkolási vágy, kereszteshadjáratos filozófia hajtja? Ideutaznak, oszt indul az óriásterminátor?

Baj van a színészekkel: Keanu Reeves pont annyira színészkedik, mint ahogy én rudat ugrok - sehogy. Gondolom, minden jelent előtt gondos Botox-kúrának vetették alá vagy tanácsokat vett Steven Seageltől, hogyan kell végigcsinálni rezzenéstelen arccal egy forgatást. John Cleese epizódszerepe érdekesebb, de rövid, és Jennifer Connelly színészi játéka sem hagy a nézőben különösebb nyomot.

Baj van a látványvilággal: azért ez a kevéske trükk nagyon sovány. A science fiction filmek erősség e a vizualitás, az itt gyenge, felejthető.

Érdekes lett volna úgy megcsinálni a filmet, hogy a végén tényleg annyi az emberiségnek.

Értékelés:

(három)

 Nos, igen. A külföldi pozitív fogadtatás (például itt) nem tévedett: ez tényleg az utóbbi idők egyik legegyénibb hangvételű animációs filmje.

Színtiszta science fiction

A WALL-E valóban meghálálja a bizalmat. A történet többszáz évvel a mi korunk után játszódik, amikor is a Föld csaknem belefullad a szemétbe. Az élhetetlenné vált bolygó lakói a Buy Large nevű konglomerátum jóvoltából luxus-űrhajókra pattannak, és ott élik wellness-életüket, ahol legfontosabb tennivalójuk: a semmittevés. Eközben főhősünk, a címszereplő az egykori kék bolygót próbálja megtisztítani a szeméthegyektől - igaz, úgy, hogy eközben újakat hoz létre.

A film első felét a kis robot téblábolásai teszik ki, míg egy nap megérkezik az ő Évája (Eve), aki gyökeresen megváltoztatja nemcsak WALL-E, hanem végeredményben az emberiség életét is.

Rég lehetett ezen a műfajon belül ennyire igazi SF-t látni, ahol a spekuláció és a forma is a legmagasabb szinten áll.

Utópiából utópia

WALL-E, a robot különös anyagból van összegyúrva: egy kicsit E. T., egy kicsit R2D2, de mindenképpen a “nagy szíve van” tábort gyarapítja. A film első felében az alkotók a börleszk és a némafilmek világát idézik meg, itt nem kellett a magyar szöveg szerzőjének összetörnie magát. Az űrhajón játszódó rész viszont - szó szerint - fantasztikus utazás, és nemcsak a SF szerelmeseinek. A tökéletesen automatizált, elkényelmesedett emberiség bemutatása jól adagolt vizuális gegekből épült fel. A Pixar 3D-s bajnokai szinte minden egyes robotnak külön személyiséget alkottak (még a napernyőrobotnak is). WALL-E és Eve gesztusai szavak nélkül is univerzálisak, jól érthetőek.

A filmben nincsenek cuki állatok, hacsak főhősünk házi csótányát nem számítjuk ide.

És ami a legszívmelengetőbb: a film üzenetét nem az a szörnyű szájbarágás közvetíti, mint például a Táncoló Talpak esetében. Egyszer sem hangzik el sem a környezetszennyezés, sem a fogyasztói társadalom válsága kifejezés.

A film végkicsengése optimista: hisz abban, hogy lehetséges az újrakezdés, csak két jópofa, dünnyögő robot kell hozzá, meg legalább egy ember, aki bár hájas, de azért fel tud lázadni a hamis utópia ellen.

(És még egy tanulság: igen, a csótányok mindent túlélnek.)

utóirat: Buy Large, avagy mégis mozog a Föld

A film üzenetével ellentétes ugyan, de a merchandising beindult: a gyártó oldalán elképesztő kütyüket vásárolhatunk!

Értékelés:

(négy és fél)