A mostani Galaktika (251.) novelláit elolvasva megint elgondolkodtam, hogy vajon mi különbözteti meg az átlagos írást a kiemelkedőtől. (Az átlag alattival nem foglalkozom, szerencsére a Galaktika is meghagyja ezeket másoknak.)

Most ebből a szempontból tekintem át a februári szám termését.

Piers Anthony: Fogas kérdés

Hát ez bizony egy kemény, zötykölődéssel teli időutazás volt az 1968-as esztendőbe. Piers írásával a legnagyobb bajom az, hogy annyira kiszámítható, annyira egyenes vonalú – annyira unalmas. Pedig a kozmikus fogorvosok világa igencsak érdekes elképzelés, a hősnek nemcsak azért drukkolunk, mert fajunk szülötte, hanem azért is, mert érdekes figura. Nem éppen hős típus, de feltörekvő, makacs, pont mint az emberiség. Irodalmilag – pedig már az Új Hullám kvázi „győzelme” után vagyunk – lapos, recsegő, régies sciience fiction nyelven szólal meg a szöveg. Kár érte, az ötletben sokkal több volt; vagy legalábbis többet vártam. Ez tehát egy tisztességesen összerakott, közepes novella.

El sem hittem egyébként, hogy Hugo-ra jelölték, de a díj történetében sok meglepő eredmény született már (végre valami, amiben a mi Zsoldos-díjunk is hasonlít rá).

Oleg Ovcsinnyikov: Kreatívak

Mint reklámos, összedörzsöltem a tenyeremet a cím miatt. Jól is kezdődik, néhol Pelevin zseniálisan snowcrashes Generation P-jére emlékeztetett. Amiért mégis közepesnek értékeltem, az a disztópikus környezetrajz. Kelet-európaiként már unom ezt, pedig van ötlet benne.

Kasztovszky Béla: A Tabu

Mindig azt tanították nekem (és ebben gyakorlom is magam), hogy tisztelettudóan beszéljünk és viselkedjünk az idősebbekkel. De ez az írás olyan avítt, mintha egyenesen a hetvenes évek első feléből érkezett volna hozzánk, mondjuk egy bolgár sci-fi képében, valamelyik Delfin könyvből.

Porossá teszi a sokféle anakronisztikus megoldás: a narrátor csodálkozása, hogy lám, a gépek milyen ügyesen dolgoznak ember nélkül; a bolygó neve (Éden), a főszereplő neve (Robinson), a fegyver elnevezése (elektronpuska), az orosz űrhajós, a csillaghajós kifejezés és a sok macskaköröm közé zárt szó, amitől végtelenül fárasztó az olvasása. Komolyan, azt vártam, hogy valahol rámvicsorog a komputer szó is…

Clifford D. Simak: Idősek otthona

Az ilyen írásokat lehetőleg nagy ívben elkerülöm. Hiába a sci-fi egyik nagy alakja írta, tényleg csak arról szól, ami a cím: idősek otthona. A science háttér (világűr) nem tesz hozzá semmit, nem mozog sehova sem az elbeszélés. Gondolom persze, hogy ez volt az egyik cél, a megrekedt idő, a reménytelen tespedés ábrázolása, de ez így kevés.

Tisztességesen megírt, de közepes munka.

Sümegi Attila: Apa teleportáló gépet vett

Stilisztikailag az átlag fölött van, de az írás értelmét nem vágom. Nem fogott meg, nem értem, mit akart az író. Bele tudok magyarázni dolgokat, de erőszakot tennék a saját befogadási élményemen.

Eric G. Iverson – Elaine O’Byrne: Halál Vesunnában

Ennek a novellának az a baja, hogy a felvezető szövege lelövi a poént. De ha nem lőné le, akkor is sovány ez így. Néha úgy érzem, időgépes sztorit írni a legnehezebb (én is majd megpróbálkozom eggyel), mert sok oldalról körüljárták már. Itt is ez a helyzet, semmit sem tesz hozzá a toposzhoz. Közepes, átlagosan megírt elbeszélés.

A végére hagytam, mert örülök neki: a februári Galaktika legjobb írása szerintem K. Varga Beáta novellája. Az Áldott légy, Szent Struktúra! címe ugyan rossz választásnak tűnik a híres kolostoros sci-fi után. De a tartalma érdekes, átlag fölötti, jó a főhős vívódása. A témaválasztás korszerű, a vallás – szemben a kommunizmus prófétáinak jövendöléseivel – egyre nagyobb szerepet játszik a történelemben. Csak azt sajnálom, hogy a hithű embert a pesti kabarékra emlékeztető névválasztással Kovaleknek keresztelte az írónő.

Akárhogy is, egyértelmű: Magyarországon ma K. Varga Beáta az első számú science fiction írónő, ha bárkinek jelent is ez bármit. Jó lenne tőle már egy kiérlelt sci-fi regényt olvasni…

(Ui.: a következő Galaktikában debütál egy nem kevésbé tehetséges másik írónő, ráadásul a novellája nagyon jó. Csak így tovább, jöjjenek a tehetségek!)

…és az első bejegyzésem, több apró gondolattal.

(sound of silence)

Mostanában nincs miről külön írnom – alapfokú grafomániám terepe az SFmag, az ultraérzékeny és villámgyorsan sértődő hazai sci-fi közéletet (van-e ilyen?) pedig nem hergelném mindenfélével.

(2010 – többiek)

Az elmúlt évben sajnos egy olyan magyar írással sem találkoztam, amely kiváltotta volna belőlem az Ejha! felkiáltást. Kérdésem: vajon véget ér-e a nyolcvanas évek esztétikája a novellákban? Vajon túljutnak-e a hazai szerzők a Golden Age-n? Regényfronton van ígéretes kezdőnk, Zsoldos-díjas írótól való regényünk, de ahogy Rajkin mondta: válámi ván, de ném áz igázi. Kezdem azt érezni, hogy a legendás magyar kreativitás tényleg csak legendás; pont ott nem találkozom vele, ahol csak agymunkára van szükség. Hol vannak a bátor, világfelforgató ötletekre épülő, egyéni hangú írások? Nemrég olvastam A halállistát. Egyetlen ötletre épül: mi lenne, ha a plüssállatok tényleg úgy élnének, mint az emberek? Felvillanyozó ötlet, ráadásul nem is angolszász írótól, ráadásul elsőkötetes szerzőtől. Mi nem tudunk ilyeneket? Csak másolni és nem gondolkodni?

(2010 – én)

Megjelent a Galaktikában az eddigi leghosszabb és legrövidebb elbeszélésem. Nem rosszak, de Rajkin mondása rájuk is igaz. A Hogyan legyünk szuperhősök? eleje, felvezetése túl hosszú, a Búcsúdal meg nem elég feszes szerkezetű, és metálos a főrossz, szóval ilyenekre figyelni kell:)

Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a sci-fi írásainak szabályai vannak, amit csak kivételes zsenik szeghetnek meg. Nekünk, a többieknek, be kell tartanunk a meglévőket, hogy az olvasóknak tetsszen, amit csinálunk.

(első regényem)

Említettem már, hogy sci-fit írni nem egyszerű? Na jó, legalábbis nekem. Ha maximalista az ember – és milyen legyen első regénye kapcsán – akkor szeretné szépen kitalálni a regénye világát, teletömni ötletekkel, érdekes szereplőkkel, tárgyakkal, eseményekkel. Ehhez rengeteg utánajárás kell. Jegyzetelésem immár a sokadik hónapba lépett. A fény látszik már az alagút végén, de odáig el kell jutnom. Hamarosan két szakemberrel fogok beszélni, hogy tisztázzak a regénnyel kapcsolatos filozófiai és neurobiológiai kérdéseket. A tartalom nem változott, idézek az interjúmból:

“A közeljövőben játszódó regényem idegenek egy csoportjáról szól, akik hajótörést szenvednek a Földön. A magukkal hozott technológiák megváltoztatják az emberi társadalmat, a mindennapi életet. Az egyik főhős az idegenek érkezése után jó pár évvel kap egy hatalmas karrierlehetőséget, de ehhez mindent meg kell tudnia az idegen lényekről: tényleg békével jöttek? Vagy ez csak álca és gonoszságot forralnak ellenünk? Ahogy egyre jobban belesodródik a kalandokba, rádöbben, hogy a megoldás ennél jóval hajmeresztőbbb és megdöbbentőbb.”

Most januárban be kell fejeznem a jegyzetelést és a kidolgozást, februártól pedig írnom kell, hogy pár hónapon belül kész legyek az első változattal. Mondjuk, pont tegnap olvastam egy interjút a hihetetlenül sokoldalú Walter Jon Williamsszel, aki főállású íróként több hónapon át csak előkészületeket végez az éppen aktuális regényéhez. Kontra: a rákból nemrég felgyógyult Jay Lake, aki a kórral való küzdelme közben 4 regényt és húsznál is több elbeszélést alkotott. Le a kalappal előtted, Jay!

( a finn csodagyerek)

Igen, a már említett The Quantum Thief-et olvasom, amelynek írója finn, és csak 2002 óta ír a világnyelven. Első regénye elsöprő frissességű ötletkavalkád, jópofa főhőssel és mesteri vizualitással – a regény nyelvezete pedig kifinomultan élvezetes, tele neologizmusokkal és kultúrreferenciákkal. Hannu Rajaniemi egyértelműen az elmúlt év felfedezettje, és még mindig csak 32 éves. Első kötete a hard sci-fi és a pergő kalandtörténetek buja egyvelege. (Mondjuk az túlzás, hogy ő lenne az új, stilisztikailag fejlettebb kiadású Greg Egan – belőle egy van, és olyan agyzsibbasztó ötleteket, mint pl. a Mister Volition vagy a Dark Integers, csak ő tud kitalálni. Ráadásul úgy érzem, a Diaspora a hard sci-fi meghaladhatatlan és szinte felfoghatatlan mesterműve.)

(szerelemgyerek)

Igen, az SFmag. Mert ez hiányzik. Mert akármennyiszer néztem az sfportalt, csak elvétve találtam a fantasztikummal foglalkozó bejegyzéseket. Mert sokkal több van a zsánerben, mint amennyit foglalkoznak vele úgy általában. Mert sokan vagyunk, akik nem a múltban élnek, és tudják, hogy van élet Asimov, Sztrugackij és Tolkien után is. (Hohó, de még milyen).

(antikvitás)

Egészen idáig úgy voltam vele, hogy a régebbi – Golden Age – sci-fi írások hidegen hagynak. Világszemléletük, konfliktusaik számomra idegenek, stílusuk lapos, poros (tisztelet a kivételeknek, például Besternek, Bradburynek). Azután találkoztam az Isaac Asimov Presents the Great Stories kötetekkel, és érdeklődővé tett, lassan megbarátkoztam a régi írásokkal is. Érdekes látni, hogy kevés új ötlet van a nap alatt, viszont nincs két egyforma stílus, ami ugyanazt a történetét szülné meg ugyanabból az alapötletből. Mostanra úgy vagyok a régebbi sci-fi novellákkal, mint egy veteránautóval foglalkozó hobbista: tudom, hogy a régi autómobil nem olyan biztonságos és gyors, mint a mai autók, de megvan a szépségük. Kornbluth meg például Stanley G. Weinbaum pedig egyszerűen korukat meghazudtoló tehetségek voltak.

(tanulás)

Többen elküldtek nekem egy linket, miszerint online, ingyenes sci-fi írótanfolyam indul. Szuper. A magam módszerét mondom el az érdeklődőknek: tanulni csak a jóktól, megkockáztatom, a kiváló íróktól lehet. Én leragadtam Card és Ben Bova tankönyveinél, de sokat olvastam az Asimovs szerkesztőgárdája által írt könyvet is. Tőlük kell tanulni, nem is szabad alább adni.

Amúgy ha valaki science fiction írással szeretne foglalkozni, először is olvasson: ismerje meg a fontos műveket, a tematikán belüli különbségeket, megközelítési módokat, a tudományos világnézet néhány fontos fejezetét. Persze, ha például a szépirodalmat nem ismeri, akkor elfelejtheti az egész írósdit.

(BTW: miért gondolja azt az átlagember, hogy sci-fit írni annyira könnyű? Itt lepleződnek le a legkönnyebben a kóklerek. Elvérezhet egy jónak induló írás szinte mindenen: ötlethiányon, közhelyeken, stílustalanságon, tudománytalanságon, hogy csak néhányat említsek. A sci-fi feszes, szórakoztató tematika.)

A hozzáállását nézve válik el az amatőr a profitól. A profi sokszor nem tehetségesebb, mint az amatőr, csak nem elégszik meg az olcsó, közepes, magától értetődő megoldásokkal. Állandóan olvas, képes tanulni a hibáiból, és megérti, hogy miben hibázott. Sokat ír, nagy célokat tűz ki maga elé, és fejlődik. Megint idecitálom Swanwicket: ez az ember rengeteget ír, állandóan történeteken agyal, állandóan új formát, tartalmat keres, nincs két egyforma novellája, de a regényei sem szokványosak: ha kell, cyberpunkot ír, ha kell, újraértelmezi a fantasy kliséket, a mítoszokat, leporolja a tematika sablonjait.

(regényem)

Sóhaj. Sok munka. Levelezés szakemberrel (kutatóval) tudományos kérdésekről. A fejemben már szépen lecsiszoltam a történet széleit: ott várnak az idegenek, hogy megváltoztassák az emberiség jövőjét; ott a főhős, hogy fölfedje az idegenek titkát; ott élnek a különleges helyszínek és figurák, akik benépesítik majd a jövőbeli világot. Ott az az őrült és érdekes kaland, ami maga a sztori.

“The real challenge, the Great Game, is to come up with genuinely original ideas. The writer who invents the time machine or the generation ship or cyberspace wins big. The one who comes up with a cute twist on one of the above is going to get published and forgotten. That’s the way this thing is played. If you can’t come up with anything new, if all you’ve got is the strength of your prose line, then maybe you should be writing mainstream.”

Sokak kérésére egy erősen hevenyészett nyersfordítás:

Az igazi kihívás: előállni zseniálisan eredeti ötletekkel. Az az író, aki kitalálja az időgépet, a generációs űrhajót vagy a cyberspace-t,  megüti a főnyereményt. Az az író, aki előáll ugyanezekel, ravasz kis csavart hozzájuk biggyesztve, annak írását kiadják és elfelejtik. Ez a dolog lényege. Ha nem tudsz előállni valami újjal, hanem csak a prózádban tudod megmutatni az erősségedet, akkor inkább szépirodalmat kell írnod.

(a sci-fi él és virágzik)

A netben az a jó, hogy a kortársak nem száműzik magukat a papírlapok közé. Simán elolvashatjuk a legújabb novellákat, ha úgy tartja kedvünk, és rögtön képben lehetünk.

Úgyhogy két novellát ajánlok a nagyérdemű figyelmébe. Mindkettő különleges. Az elbeszélés formája eredeti, a tartalom pedig bebizonyítja, hogy a zsáner nem szórta még el minden ötletét, lehet a kliséket/sablonokat újszerűen pakolgatni.

Az egyik novella: Arvies (Adam-Troy Castro)

A másik:  Thirteen Ways of Looking at Space/Time (Catherynne M. Valente)

(déjá vu)

Nemrég olvastam a jó kritikákat kapott Crystal Nights-ot Greg Egan-től. Kitűnő, szellemes, olvasmányos sztori, a szokásos eganes tematikával: az emberről szól, aki megteremti a virtuális világát, de teremtményei kitörnek abból. Ez az írás jól példázza, hogy mit is értek korszerűségen: a történet ötlete alapvetően ismert sablon. Legjobb bizonyíték erre az ugyanebben a témában írt kisregény, az 50-edik Galaktikában megjelent Az idő peremén, Donald A. Wollheim tollából. Érdemes ezt a két írást egymás mellé tenni, és észrevenni, hogy Wollheimmé manapság miért tűnik öregesebbnek, mint a Crystal Nights. Azt gondolom, ez elsősorban a leírt technológiának és a narrációs szemléletnek köszönhető.

Ja, megfigyeltük, milyen zseniális a cím? Kristályéjszakák.

(heuréka)

Hosszú hónapok kínlódása után megoldottam egy problémát a regényem szinopszisában. Adva van ugyanis két szál, az egyik a közeljövőben játszódik, a másik a 15. században. Képtelen voltam eddig úgy összekötni a kettőt, hogy egyenrangúak legyenek érdekességben, olvasmányosságban és információadagolásban. Most egycsapásra megoldottam ezt.

Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy a regény pont olyan irányt vesz, amit a munka megkezdésénél kitűztem. Úgy fogalmaztam meg magamnak: olyan regényt szeretnék írni, amit szívesen olvasnék. Legyenek benne technológiai-tudományos-társadalmi ötletek, legyen benne legalább egy BIG IDEA, ne lehessen kitalálni olvasás közben, hogy hová is pattog az elbeszélés labdája, legyen a vége meghökkentő, és mindezek mellett elsősorban emberi dráma és sors álljon a középpontjában.

Remélem, ez érdekesen hangzik.

(bourbonok)

Ígérem, utoljára beszélek a Zsoldos-díjról.

Volt ez a kis bejegyzésem, a maga 100 kommentjével. Köszönöm a hozzászólóknak a gondolatait, elgondolkodtam mindegyiken. Azonban közben elolvastam ezt is, és néhány lezáró megjegyzéssel ejtem is a témát, valószínűleg hosszú időre. Az említett írásból idézek és arra reflektálok:

“Olvasható volt kifogás elsősorban Csák Tamás, Pusztay István és ritkábban Mandics György tagságával kapcsolatban. Az Avana Egyesület elégedett a zsűri összetételével, de mivel nem önmagáért való az Egyesület, ezért figyelembe kell vennünk a sci-fi közösség javaslatait is. A Közgyűlés megállapította, hogy a zsűri összetétele megfelelő: a hattagú csapatban, megtalálható a sci-fi irodalmat, a nyelvészetet képviselő szakértő, van író, Avana képviselő, a Zsoldos családot képviselő, és az olvasót képviselő tag.”

Valahogy nem sikerült nekem (sem) átadnom az üzenetet: ez az egyetlen hazai SF irodalmi díj, ezért mindennél fontosabb, hogy a kortárs angolszász science fiction irodalommal (is) együtt lélegző zsüritagok döntsenek. Akkor talán elkerülhető lenne a cyberpunkra mint újdonságra történő naiv rácsodálkozás, az oldschool sci-fi dicsérete és kitüntetése is. Ja, és miért kell a zsüribe nyelvész? Hogy jön a generatív grammatika az űroperához például? Miért kell Avana képviselő? Miért kell Zsoldos családot képviselő? A Nobel-díjat sem a legendás Alfred leszármazottai ítélik oda, hanem akadémikusok. És miért kell olvasó?

Száz szónak is egy a vége: el kellene dönteni végre, hogy a Zsoldos szakmai díj-e, vagy sem.

Számomra egyértelmű: nem. (Ilyen típusú zsürire példát sem tudok hozni az általam ismert díjakkal kapcsolatban: vagy szakmai zsürizés van, vagy közönségdíj.)

Ellenőrző kérdések a szakmaisággal kapcsolatban:

-hogyan és miben újult meg a space opera műfaja?

-miért beszéltek hard sf reneszánszról?

-miben áll Michael Swanwick profizmusa?

-miért annyira körülrajongott szerző Cory Doctorow?
-mi az Adam Robert és Greg Egan között kirobbant irodalmi vita oka? És kinek van vajon igaza?

-nevezzen meg legalább két, 2009-ben és egy, az idén megjelent kortárs regényt!

-nevezzen meg legalább 3 olvasott külföldi sci-fi irodalommal is foglalkozó honlapot és annak tematikáját!
Lehet zárványban tartani a hazai SF irodalmat, úgy csinálni, mintha mondjuk Asimov és Lem óta nem történt volna semmi az egyetemes science fiction literatúrában, de ez olyan hamis illúzió, mint anno Szabolcska Mihály vagy Herczeg Ferenc műveinek modernként való hirdetése. Lehet középszerű írásokat piedesztára emelni, de én ebben biztos nem leszek partner, de még csendestárs sem. Pláne akkor nem, amikor látom, hogy azért nem vagyunk híján a tehetségeknek sem (ezért őszintén nem örülök a Szintetikus álom, de szívből örülök Csepregi Tamás sikerének). Most, amikor tényleg egyre kíváncsiabbak a kinti szerkesztők a nem angolszász nyelvű SF-re, sokkal átgondoltabb díjátadás kellene.

Magyarán: ne égessük már magunkat feleslegesen.

Még egy idézet:

“9 igen és 4 tartózkodással a Közgyűlés elfogadta, hogy a zsűrit kibővítsék, és erre a feladatra Vásárhelyi Lajost kérjék fel.”

Úgy 25 éve ennek a döntésnek tapsoltam volna, ma már ( az Új Galaxisban olvasható írásaiból kiindulva) nem. Hja, szó sincs tapsról.

(elmaradt kritika)

Egy jó barátom, jóakaróm lebeszélt arról, hogy részletes kritikát írjak az ÚG Utópia II. antológiájáról. Azt mondta, ne nyissak frontvonalakat, mert hát én is kolléga, író vagyok. Bár azt gondolom, véleményem azért lehet – ezt hívnák szakmainak – visszafogottan csak úgy summáznám mondandómat: irodalmilag egy, sci-fi tekintetében pedig kettő (!) novella ütötte meg nálam azt a mércét, amit kívánatosnak tartok. Közben pedig elolvastam egy nem finomkodó, általam nagyjából rendben lévőnek gondolt kritikát, úgyhogy tényleg nincs értelme túlságosan ragozni a dolgot.

A kollegalitásról pedig csak annyit: aki írásra adja a fejét és hozzájárul a publikáláshoz, annak vállalnia kell a kritikákat is. Ez alól én sem vagyok, én sem leszek kivétel, és ez így is van jól.

Hölgyeim és uraim, ez valamivel hosszabb lesz, mint az átlag blogbejegyzéseim. Éppen ezért kérem, tegyék magukat szabaddá néhány percre, míg elolvassák ezt a szubjektív elemektől hemzsegő írást. Előre közlöm, hogy nem áll szándékomban személyeskedni, mert érdeklődésem célkeresztjében elsősorban a művek állnak, a többi csak sallang.

Egy rossz folyamat, gyakorlat, trend lesz a téma.
Ezt az írást nem az író, hanem a kisgyerekkora óta SF-et olvasó, nem főállású író, Kánai András jegyzi. Tehát az olvasó pozíciójából mondom el véleményemet.
Az írás premisszája: elmondom, hogyan jutottam arra az elhatározásra, hogy a továbbiakban nem szeretném a novelláimat (és ha valaha lesz) regénye(i)met jelöltetni a Zsoldos Péter-díjra.

1. fejezet:  A jelen

…amelyben a szerző kifejti sirámait.
Azt mondják, az időutazás régi és bevált toposz a sci-fiben.

Mégis, amikor szombat délután wyquin bepötyögte a győztes műveket, majd vasárnap olvashattam is a zsüri indoklását, arra gondoltam: íme, megérkeztünk a magyar sci-fi sokszor emlegetett aranykorába.

Az 1980-as évekbe.

Az utcán Ladák és Wartburgok pöfögnek, üvölt a Szomszédok a vékony abrosszal letakart Color Star-ból, a nagy hatalmú függetlenített pártitkár még ereje teljében és rossz pulóverében, miközben valahol az óceán másik partján szárnyát bontogatja az SF legfrissebb, eddig talán legcoolabb és legnépszerűbb irányzata, hulláma, a cyberpunk. Csak néhány év a Neuromancer - Mirrorshades között, és az új mozgalom feloldódik a science fiction véráramában, stílusjellemzői elkeverednek a többivel. A befolyásos szerzők, Sterling, Gibson és mondjuk Cadigen maguk is hamar továbbléptek, és elhagyták a gyorsan önmaga paródiájává érő tematikát.

Nálunk sajnos a Neuromancer nem jelen(hetet)t meg. Pedig érdekes lett volna szembesülni a regénnyel ebben a 8-bites számítógépkultúrával épphogy csak ismerkedő, ZX Spectrumokkal és C64-ekkel fölszerelkezett országban. Igen, érdekes, sőt mi több, hasznos lett volna egy olyan irodalmi alzsánerrel találkozni, ahol a kapitalizmus már továbblépett a foxi-maxin tanított “impériálizmus”-nál, ahol a technológia nem az embertől eltávolodott valami, hanem közeli, szórakoztató és nélkülözhetetlen összetevője az életnek.

Mivel ez a lépés kimaradt, a kilencvenes években zúdult ránk mindez. Mintha 1992-ben ért el volna hozzánk a Duran Durantól a Wild Boys.

Nosztalgikus bevezetőm apropója: idén a Zsoldos-díjat egy rendkívül szimpatikus szerző jól megírt regénye kapta. Ahogy akkor megfogalmaztam, a regény korrekt és élvezetes, de a környezetrajz, a worldbuilding kábé harminc évet késett. Minden ismerős (Gáspár, László már évekkel ezelőtt, színesen-szagosan megírta), az intellektuális izgalom kicsi.

(Azzal nem kívánok foglalkozni külön, hogy regény-e; nálam igen, sőt, a struktúrája még inkább az átlag regény fölé emeli.)

A Nulla pont, szerelmetes barátaim, az más tészta.

Ízléseket nem ütköztetünk, de ha egy írás okos tudományos alapokra helyeződött, a helyszínválasztás eredeti, a narráció játékosan újszerű, akkor ez a regény az. Megérdemelte volna a díjat.
Most jöjjön a novellakategória döntése. Itt sem rózsásabb a helyzet.

Az idei év igencsak elkényeztetett minket, de véleményem szerint ebből is kimagaslik két írás. Az egyik Szűcs Lászlóé. A rövid élet titka olyan, ahogyan az meg van írva a nem létező nagykönyvben: technológia generálta társadalmi változások, egyéni-személyes moralitással. Kitűnő, okos novella, abszolút modern és mai. A másik Galántai Zoltáné. Az éjszakára nyíló ablak világa és dilemmái nagyon nem mindennapiak, a háttérben fölsejlő világ eredeti és izgalmas, a novella hangulatos, az utolsó mondat mint egy kalapács. (És mindkét novella címadása is példás.)

És most nézzük a díjnyertes novellát! A Szélesi Sándor-novella újabb bizonyítéka az időutazás tényének. Az írással nem az a baj, hogy felszínes a moralitása és nem kellőképpen indokolt (nem érezzük át, miért egzisztenciális probléma a halhatatlanság, az identitáselvesztése/megváltozása – ehhez ajánlott olvasmány pl. Greg Egan szinte bármelyik novellája az Axiomatic kötetből). A nagy gond az a fránya tudományos-technikai háttér valamiféle körvonala, amely ALAP a magas színvonalon művelt SF-ben.

Konkrétan: a jövő, ahol világokat ugrunk át, de a tipikus huszadik századi életet éljük (sör a frigóban, környezet stb.), olyan flaw, amely egy külön fejezetet kapott a Writing Science Fiction and Fantasy könyvben, amit az Asimovs akkori gárdája írt. Ez az 1950-es szindróma. A novellával kapcsolatos másik kifogásom a tudományos alap fájó hiánya. Az nem elég, hogy leírjuk, hogy nanitok, oszt’ azok már működnek is. Vagy ahogy egy tanult barátom megkérdezte a novella kapcsán: jó, jó, de mi az a kvantom? Ezzel fején találta a szöget. Egy betű megváltoztatása még nem elegendő egy olyan alapinformációhoz, ami kell a végső jelenethez is, mert én egész egyszerűen nem értem, most akkor mi történt a hőssel. Apropó, utolsó jelenet: a széttárt karú, fává változó férfi képe a giccs határán táncol. Szélesi szépen, gördülékenyen mesél, de nem elég SF-es ez a novella.

Szóval, nem érzem kellően átgondoltnak az idei díjazást (sem).

2. A múlt

…amelyben szerzőnk kifejti, hogyan ismerkedett meg és szeretett bele kedvenc tematikájába. Mit jelent neki a jó SF.

Az 1980-as években, mint majd’ minden rendes honpolgár, csak oroszul tanultam. Emiatt természetesen a Kozmosz Fantasztikus Könyveken és az akkori Galaktikán nevelkedtem, számomra az egyenlő volt magával a SCIENCE FICTION-nel. Ami nem volt benne, az nem is létezett. Persze az már akkoriban feltűnt, hogy az angol nyelvű írók könyvei jobban tetszenek, mint a többieké (NDK-s, bolgár scifi, brr), pedig akkor még azt sem tudtam, hogy mi az a Golden Age.

A kilencvenes években egyetemre kezdtem járni, és a sci-fi szeminárium mellett elég lájtosan foglalkoztam scifivel.

Majd megszűnt a Galaktika. Én tisztességes reklámszövegíróként helyezkedtem el. Próbáltam néha érdeklődni könyvekről, de sem külön társaságom, sem külön információs forrásom nem volt erre. Ha kezembe került magyar könyv, antológia, hamar meguntam a sablonos történeteket, az eszetlen lövöldözést, a cowboyjelmezt szkafanderre cserélő hősöket. A sci-fi halott – állapítottam meg rezignáltan, és nem foglalkoztam vele többet.

Szendergésemből két esemény rángatott ki.

Az egyik az volt, hogy 1999-ben rátaláltam egy kanadai író, Robert J. Sawyer honlapjára. Életemben nem hallottam még róla, de lenyűgözött a témák, az emberi problémák, és legfőképpen az ötletek sokasága. Eszembe juttatta, hogy hé, hát ez engem érdekel. Kölcsönkaptam egy jól felszerelt ismerős könyvtárából egy angol nyelvű Sawyer-regényt (Factoring Humanity), és elkezdtem angol eredetiben olvasni. Elbűvölt az a kecsesség, ahogy ez az ember a jól kidolgozott tudományos-technológiai ötleteit igazi emberi történetekbe csomagolta. Igazi profi, gondoltam, aki becsületesen teszi a dolgát.
A másik fontos momentum az volt, amikor a Keleti aluljárójában egy utcai árusnál belebotlottam a Karantén című regénybe. Nos, röviden: a Sawyer-honlap által elindított szemléletváltást ez a regény fejezte be.

Igen, újra elhitették velem, hogy a science fiction:

a, intellektuálisan izgalmas,

b, irodalmilag bátor,

c, felborítja a mindennapokat, a megszokott közhelyeknek bemutat,

d, merész,

e, újító,

f, friss és ropogós és semmilyen más tematika sem modernebb nála,

g, tele van kiaknázatlan ötletekkel és megírandó témákkal.

Azután írtam meg első novellámat is a Möbius pályázatára, és hamar eltelt az a 4 esztendő, mire megjelent. Az alatt a négy év alatt viszont újra scifit olvastam, életemben először kortársat, eredeti nyelven. Meghökkentem, hogy ennyi kincs lapult elzárva előlem.

Első könyveim, amelyek eme felfedezés jegyében kerültek elém: Permutation City (Greg Egan, természetesen). Ez a regény megmutatja, hová vezethet az agyzsongító spekuláció, a kozmológia hogyan tud elképesztő módon egybeérni az identitást érintő kérdésekkel. Egy ilyen regényt nem egyszerű megérteni, hát még megírni! De nagyon jó elolvasni, hagyni, hogy a határok kitáguljanak, hogy a wannabe író előtt felragyogjon ez a három szó: ÍGY IS LEHET.

A másik sorsfordító regény a másik Gregé, Bear-é: ez volt az Eon. Utazásra vitt, egy titokzatos objektumra, és hihetetlen távlatokkal operált. A fantázia példaértékű, mondanivalóval dúsított megnyilvánulásaként éltem át. És ezeken kívül is csak faltam mindent, amit a neten felleltem, a különféle díjazott novellákat, regényeket, és lassan kialakult egy látásom a zsánerről.
Ettől kezdve engem nem lehetett megvenni félkegyelmű űrkalandokkal, jövőben játszódó, de avíttan régies történetekkel, ezerszer látott karakterekkel. Újra, frissre, eredetire vágytam – arra, amit a jó SF tartogat a türelmes ínyenceknek. A lusta írókra, az át nem gondoltságból kisarjadó betűtengerekre többé nem voltam kiváncsi. Szó szerint egy Univerzum ragyogott fel előttem, és ahogy angoltudásom is csiszolódott, egyre több ismeretlen helyre utazhattam el. Kalandozásaim közben tapasztalt űrvándorokba botlottam, akik felhívták figyelmem az SF mint irodalom potenciáljára, a benne rejlő lehetőségekre, az alkotók és műveik közötti különbségekre.

Elkezdtem elemezni, hogy vajon miért emelnek piedesztára egy-egy művet kint, miért adnak díjakat. Melyek azok a pluszok, amelyek a különlegest megkülönböztetik az átlagostól.
Még azt se mondanám, hogy mint valami forrófejű kamasz, szemétre vetném a régi klasszikusokat: bárki megnézheti a TOP 10-es regénylistámat – nincs rajta 2000 utáni regény.
Ez egyáltalán nem alakított ki bennem nagyképűséget (mire is?), sem valamiféle anglomániát – de azt azért láttam, hogy igazi profi piac az USA-ban alakult ki, kompetens szerkesztőkkel, írásból élő szerzőkkel , széles olvasótáborral. Náluk, illetve rajtuk keresztül zajlottak le az SF forradalmai is (Gernsback, Golden Age, New Wave, Cyberpunk, New Weird), tehát érdemes odafigyelni. Ezt a meggyőződésemet tovább erősítette, amikor magyarul olvastam európai scifi írásokat: többségük sokkal gyengébb volt, mint jenki társaik.
Persze, a scifinek rengeteg árnyalata létezik, és idővel rájöttem, én mindegyiket szeretem: ugyanúgy bejönnek pl. Mike Resnick  érzelmes, softabb írásai, mint Gregory Benford hardosabb regényei. A lényeg az átgondoltság, az élmény, a modernség/korszerűség, az újdonság és az ő varázsa. Ráadásul pont egy olyan korban élünk, amikor a scifi gettófalai leomlanak, és egyre több irodalmi fogás áramlik befelé, a merev műfajhatárok is eltünedeznek – kívánatos kor ez írónak, olvasónak egyaránt.

A sok-sok olvasás kritikussá tett. Más szemmel kezdtem el nézni a hazai írásokra, óhatatlanul is angolszász olvasmányélményeimmel hasonlítottam össze. Sokáig, elég hosszú ideig nyomát sem láttam, hogy ezt a színvonalot itthon elérjük; igazából már a közeledésnek is örültem volna.

És akkor jött a Keringés. Ez visszaadta a hitemet abban, hogy van más is, aki korszerű, modern science fictiont szeretne írni – és talán olvasni is. (Előtte, a kilencvenes években egy könyv tetszett nagyon, a Két életem, egy halálom.) László Zoltán többi írása is sejtette, hogy ő is leszámolt a gravipapucsban-suhogóköntösben-sugárpisztolyozunk stílussal. Később idesodródott Markovics Botond is, és optimizmuson egy fokkal följebb kapcsolt.

Vannak persze mások is, feltörekvő, ügyes emberek (K. Varga, Sümegi, Mayer, Juhász például) és minden adott ahhoz, hogy világszínvonalú szülessen kies ugarunkon is.

A Zsoldos-díj visszarántott a valóságba: másképp mennek itt a dolgok, mint ahogy én azt kívánatosnak tartanám.

3. A jövő…

…amelyben szerzőnk leszámol az illúziókkal.

Jól dokumentált optimizmusom a hétvégén gellert kapott.  A Zsoldos-díjjal sok bajom van.

a, Zsürije olyan döntéseket hozott már a múltban, amelyért jónéhány magyar SF-rajongó pironkodna, ha szóba kerülne egy WorldCon-on. Soroljam? Kék bölcső, Szellemharcos, Diagnózis… ennyi elég? A díjnyertes novellák közé már becsúsztak  igazán nívós darabok is, pl. Kim Lancehagen A.K.I.-ja. (Amit Lancehagentől olvastam eddig, az amúgy is szinte mind nagyon jónak tűnt.) Persze, szó sics róla, hogy minden díjazott mű csapnivaló lenne; de már egy hajszál is tönkretehet egy tányér levest. A díj történetét elnézve pedig már mimimum egy egész parókáról beszélhetünk.

A zsüri és a számítás Sárdi Margit belépésével professzionalizálódott, de a díj értékének zuhanását ez a lépés sem tudta megállítani.

b, Ez az egyetlen és legfontosabb irodalmi SF-díjunk, írópalántáink felnéznek rá, rangja van (még). Éppen ezért szeretném csendesen megkérdezni, hogy a zsüri Sárdi Margiton és Mandics Györgyön kívüli tagjai mivel vívták ki azt a tekintélyt, hogy ilyen fontos kérdésben döntsenek? Ezt tényleg komolyan kérdezem. Példának nézze meg mindenki ezen a linken a Campbell Award zsürijét. Na, erről van szó, ez nem személyeskedés, ez szakmai kérdés. Ezzel összefüggésben megsüvegelem azt a két tagot, aki legalább a véleményét közzéteszi.

De ez a következő menüpontom.

(Kis kitérő: mielőtt bárki rámolvasná a savanyú a szőlő frázist, nézze meg a videó végén, mely novellákat tartottam a legjobbaknak ebben az évben. A sajátjaim nem voltak köztük. Ráadásul nagyon szép értékeléseket kaptam tavaly és most is. Szó sincs sértettségről.)
c, A bírálatokból fölsejlő szempontrendszer elképesztő következtetésekre sarkall.

Idén például egy tematikailag – ld. bejegyzésem első pontja – oldschool regény kapta a fődíjat. Szó sincs arról, hogy ne lenne valóban értékes a mű, csak hát, erről van szó. A Szintetikus álmot egyébként nemcsak én, hanem mások is több-kevesebb lelkesedéssel üdvözölték.

Hogy fordulhat elő, hogy gyermekkorom kedvenc írójának novellája, amely már húsz éves is csak nagy jóindulattal lett volna naprakész, ugyanannyi pontot kap, mint a Szűcs-írás? Hogy fordulhat elő, hogy a Justitia és A bevatás szertartása között fél pont a különbség, és nem mondjuk 30, az utóbbi javára?
A kérdésem: a zsüri tagjai tisztában vannak, milyen a kortárs scifi? Hogy merre tart? Hogy kik a műfaj meghatározó alkotói kint és miért? Hogy mi alapján mondhatjuk valamire azt, hogy régies, és mi jelenthet újdonságot?

Tavaly ugyanilyen furcsa érzésem volt. A Csend tökéletes mű a Zsoldos-díjra: az alaptörténet érdekes, a világkép hihető, a címben megfogalmazott metafora többrétegű és izgalmas értelmezést tesz lehetővé. Ehhez képest egy olyan novella nyert, amely Bradbury-t idézte, de annak költőisége nélkül.

Az a helyzet, hogy jó lenne eldöntenünk, mit tartunk kívánatos útnak a haza SF-irodalomban és mit nem. Világos, hogy választhatjuk a befelé fordulást, azt az állapotot, amikor úgy csinálunk, hogy mindent a saját világunkhoz mérünk. Amikor nem számít, hogy kit miért díjaznak kint, milyen viták zajlanak. Magunkra zárhatjuk a csapóajtót, és görcsösen összezárt fogakkal mormolhatjuk: nem érdekeltek, kinti kortársaink, mert mi a speciális, magyar sci-fit jutalmazzuk. Másképp: mintha azt mondanánk, hogy nekünk csak Kozsó kell, és nem például Fat Boy Slim, Leonard Cohen vagy a Coldplay (ezek példák, remélem, érthetőek).
Tehetünk így is. Ebben az esetben elrobog mellettünk a világ. Ha díjnyertes novellákat kérnek tőlünk, büszkén megmutatjuk a mieinket – és csodálkozunk, hogy ez nem az a szint, amit mondjuk egy Analog elvár. Érdemes rájuk figyelni: annyi kéziratot olvastak már életükben, hogy rögtön megérzik az állottság bűzét.

Ha idejön ma egy külföldi szerkesztő, és megkérdezi: na, kedves magyarok, melyik írótok nyerte a legtöbb díjat? Mert hogy akkor az a legjobb, gondolhatja joggal.

Ez az a pont, ahol a díj értéke nálam végképp elsüllyed. Sajnos nem Szélesi Sándor írja azt a fajta scifit, ami meglátásom szerint friss, eredeti és piacképes. Nem ez az az irány, amely felé érzésem szerint vinnünk kellene a magyar SF-t. Ha a Zsoldos-díj mégis ezt az utat mutatja, akkor én másfelé megyek. (Jelképes esemény: a legfontosabb SF-esemény idejére a legfontosabb portál elérhetetlen volt.)  Kifelé, a gettó falain kívülre sem mehetünk ilyen művekkel. Kiröhögnek, na. Nem az rpg.hu kritikusa ellen kell szervezni egy egész írószövetséges estet, hanem jó művekkel visszanyerni az olvasókat, akiket elvesztettünk a kilencvenes években. A mostani olvasók sokkal tájékozottabbak, többet olvasnak eredeti nyelven, hamar hozzáférnek az újdonságokhoz. Őket már nem lehet talmi csillogással elkápráztatni, még akkor sem, ha a fény Zsoldos Péter szobrán csillan meg. Sokkal igényesebbnek kellene lenni.

Ne csapjuk már be magunkat csak azért, hogy kisimult ráncokkal kvaterkázhassunk a Trombitásban!
Konklúzió:

Ahogy írtam, az érdemtelenül kiosztott díjak miatt a Zsoldos-díj számomra sajnos nem vonzó. Nevezhetjük bárminek: Zs-díjnak, az állandó díjazottunkról Szélesi-díjnak; egyre megy.

A marketingkommunikációban megtanultam, hogy a rossz imázsú márkákat elkerülik az emberek.

Én megteszem ezt: a továbbiakban nem kívánom írásaimat jelöltetni a Zsoldos-díjra.

Több is veszett Mohácsnál, gondolhatnók.

Ez igaz, csakhogy én nem akarok a hazai SF-élet posványos Csele-patakjába belefulladni, a status quo-t fenntartani, a helyzettel egyetérteni.

Az emberekkel nincs semmi baj, többnyire mindenki szép és jó, de az írásokról ezt még távolról sem lehet elmondani.

Hé, emberek, ki kéne már mondani: a király meztelen. Kilátszik csupasz hátsója, hiába van koronája. Azt, hogy ezt más is észreveszi-e, igazából nem olyan fontos. Én látom, és levonom a konzekvenciát. Nekem többé nem királyom, nem érdekel a listája sem.

Viszontlátásra…

…és kösz a halakat.

Az én mentsváram nem egy mindennapi darab: vaskos falai, sötét lőrései vannak, a csapóajtó soha nincs leengedve, a vizesárokban kimondhatatlan nevű lények dagonyáznak.

Konkrétabban: ismerőseim, akik ismerik regényírói ambícióimat, gyakran nekem szegezik a kérdést: miért nem haladsz gyorsabban? Miért nem vagy még kész vele?

A tökéletes válasz – egyben a mentsváram – egyik kedvencem, Ted Chiang interjújából származik. Azt tudni kell, hogy egyvalamiben mindenképp hasonlítunk: ő is kereskedelmi célú írásokból él, úgynevezett technical writer, én meg amolyan copywriter volnék. A mondat, ami kifogásomat pompásan aládúcolja, a következő:

“It’s too difficult for me to do technical writing at the same time as fiction writing – they draw on the same parts of my brain. So I can’t say it’s a good day job in that sense, but it’s a way to make money.”

Hát ezért megy olyan lassan a regényírás.

Hát persze: az utóbbi idők egyik legizgalmasabb short story-járól, Kij Johnson felkavaró írásáról, az Árboc-ról van szó.

Aki még nem tette, olvassa el magyarul a júliusi Galaktikában, vagy ugorjon neki angolul itt.

Pár megjegyzést fűztem már hozzá korábban, de most kicsit bővebben kifejtem, miért tartom az Árboc-ot az utóbbi idők egyik legjobb science fiction írásának.

Először is arról, hogy – adeptussal ellentétben – miért nem gondolom, hogy ez egy silány pornó lenne.

1. Kij Johnson előző novellája is a férfi-női kapcsolatok kreatív metaforája. A 26 majom… története egy széthullott lány életét ágyazza fantasy sztoriba, ügyesen példázva azt a pillanatot, amikor a lány sorsa az értelmetlenség állapotába ér. A cél és vágy nélküli életet jelképezte a trükk, amelynek nincs megfejtése. Az Árboc hasonlóan egy Gary nevű férfi és a főhős kommunikációképtelenségét példázza, tágabban a női-férfi kapcsolatok lehetetlen pillanatait.

2. Ha nem néznénk meg a mélyebb rétegeket, zavarbaejtő értelmetlenséget kapnánk. Se nem erotikus, se nem költői, de gusztustalannak meg túl intellektuális.

3. Ez egy partvonalon kívüli érv: a Clarkesworld mércéje magas; egyszerű undorító írás nem jelenhet meg.

Lezárásképp.

A science fiction egyik hatalmas előnye – köszönjük néktek, new wavesek! – hogy a felszín csillogó, heroikus kalandjai mögött gyakran metaforákat találunk. Szerintem azok a legszínvonalasabb írások, ahol a szórakoztató és a metaforikus szint egybekapcsolódik. (Tavalyi kedvencem a Kilélegzés, ami az egyszeri, megismételhetetlen élet csodáját mutatja be.)
Az Árboc-ot pont ilyennek látom. Sokadszorra olvasva is a szememben megmarad egy nagyon erős, helyenként felkavaró képekkel operáló, meghökkentően minimalista írásnak, amely a társadalom alapegységéről, a férfi-nő párosról ír. Pesszimistán, de a végén megcsillantva a happy end lehetőségét.

Ezekben a hónapokban, amikor az első regényemet tervezem, gyakran felmerül bennem: milyennek kell lennie egy első regénynek? Rögtön konvenciókat törőnek? Netán kellemes, egyszerű olvasmánynak, amely bevezető ujjgyakorlat a későbbi korszakos alkotásokhoz? A kérdés az, hogy mivel érdemes előállni, teljesen újszerű dologgal, vagy a megszokott tematika megkavarásával.

 Nos, megnéztem ehhez néhány általam nagyra tartott scifi szerzőt, ők hogyan kezdték.

Michael Swanwick: In the Drift (1985)

Bukás, Swanwick interjúiban is így emlékszik erre.  Novellafüzérből nem sikerült neki működő regényt ácsolnia.

Bruce Sterling: Involution Ocean (1977)

 Bukás, észrevétlen mű. Később ez az ember a Schismatrix-ban csodákat művelt.

Robert Silverberg: Revolt on Alpha C (1955)

Ööö és izé. Még egy-két évtized, és a nagyszakállú író a mesterek közé emelkedik azzal a bizonyos néhány regénnyel.

Greg Egan: An Unusual Angle (1983.)

Sokat elmond, hogy erről a regényről még NEM olvastam review-t. Egan több korai regényét is tőzeg alá temette a rejtőzködő ausztrál.

…kontra: a Neuromancer, Gibson első regénye 1984-ből. Vagy most a Windup Girl.

Igen, azt hiszem, a gibsoni utat szeretném járni.

Jason Sanford szerint igen:

 http://www.jasonsanford.com/jason/2009/08/the-noticing-of-sf-strange.html