Még mindig a hatása alatt vagyok, az utóbbi időben kevés regény érintett meg ennyire. Ez Andreas Eschbach könyve, a Hajszőnyegszövők.

Odaadás

Egy középkorias színezetű bolygón, a Yahannochián járunk, ahol az emberek hatalmas, élő hajból készült szőnyegeket szőnek. De nem ám néhány hónap, hanem egy teljes emberöltő alatt. Mindez azért, hogy azután készítője eladja, és ezzel biztosítsa a család következő generációjának pénzét. A hajszőnyegek úticélja az istenként tisztelt és szeretett császár palotája, valahol a messzeségben.

A jól felépített rendszeren az uralkodó haláláról szóló hírek ütnek rést. Majd a regény második felében megkezdődik a lázadók keresőhadjárata: vajon milyen célból készültek a felbecsülhetetlen mennyiségű tárgyak? Hová tűnnek? A rejtély egy űrállomásra vezet.

Bosszú

A Hajszőnyegszövők önálló novellákból álló, mozaikszerű regény. Először megismerjük a rendet, a hajszőnyegszövők fegyelmezett életét, világát, majd azt is, hogy mivel jár ennek összedőlése. A könyv valójában a rend és az ezzel összefüggő felsőbb hit elvesztéséről szól. Míg ez általában a science fictionban egyfajta pozitívumnak látszik (a hitről a racionalitás talajára való átállás), a regény ennek nem egyértelműen kielégítő eredményeiről beszél.

A társadalom  szerkezete, melynek a csúcsán a távoli messzeségben, halhatatlanságban létező császár trónol, nem bírja el a csapást, amelyet uralkodójának halála, gyarlóságának bizonyítéka okoz. Escbach módszere épp az, hogy e társadalom szinte minden rétegéből bemutat egy-egy figurát, akik főszereplői az egyes fejezeteknek. Ez a szerkezeti megoldás olyan, mint maga a szőnyeg: a történet kezdetén az író kihúz egy szálat, és fölfejti nekünk. Történetről történetre haladunk, míg a végén feltárul a rejtély, a maga döbbenetes valóságában. Ez a strukturalitás a hajszőnyegszövők egyik érdeme. Ettől izgalmas, jól olvasható. Ahol az egyik novella végetér, ott kezdődik a másik, mint a minták a szőnyegben, és végül egybefonódva adják ki a teljes képet, ami - akárcsak a regénybeli hajszőnyeg - tragikus.

Ez egy végtelenül komor regény. Nem ígér győzelmet, az uralomra jutó felkelők ugyanolyan esendő hivatalnokoknak tűnnek, a maguk problémáival. A Hajszőnyegszövők másik vonulata a hatalom elvesztése családi, társadalmi, bolygóközi majd kozmikus értelemben. Senki sem dicsőül meg benne, sőt, ami a lázadásról kiderül, az sem tölti el az olvasót örömmel és katarzissal.

Eschbach relevációja az én szememben mégis ebben a mondatban keresendő: “Hiszen csupán egyetlen napig tartott, amíg megdöntöttük a hatalmát, viszont az elmúlt húsz esztendőt azzal töltöttük, hogy minden egyes nap újra és újra megpróbálunk leszámolni vele” (237. oldal)

Ez itt kérem, telitalálat. Mi, kelet-európaiak pontosan ezt éljük át, nyomorúságunk oka sokszor szocializációnkban keresendő: mint a regénybeli mester, nem értjük meg, hogy az idők változtak, és ez változást követel tőlünk is. Lényegit, belsőt, sorsot felforgatót.

Szomorú is vagyok, mert ezt a regényt nem egy nyugatnémetnek kellett volna megírnia, hanem egy káeurópainak. Ez (lehetett volna) a mi regényünk. Ahogy az űrhajósok hiába mondják el a jó hírt - a zsarnok halott! - csak értetlenséget találnak, ellenkezést, és a birodalom darabokra esését, a régi rend széthullását, egyfajta lassú erodálódást. Egyúttal, úgy érzem, ez egy mélységesen európai regény. Az öreg kontinens értékvesztését visszhangozza, a racionalitás önmagában való hiányát. Érezzük, hogy a Hajszőnyegszövők világa két szélsőséget tár elénk: a gondolkodástól mentes, elvakult vallási fanatizmusét, és a kiüresedett, csak pragmatizmuson alapuló civilizációjét. Egyik sem jó - állítja Eschbach, de nem kínál receptet az üdvözítő útra.

A jó science fiction regény egyszerre hat az intellektusra és az érzelmekre, és ezt a Hajszőnyegszövők hozza is. Egyedül a megírás stílusa az, ami kicsit visszafogott: prózája szikár, cicomák és stiláris bravúrok nélküli, sokszor szóismétléses, hanyag mondatokkal operál, mégis, meglepő módon működik.

A könyv sokféle alzsánert zsúfol magába: űroperát, hard SF-t, science fantasyt, visszaköszön az Alapítvány és a Dűne is. De ez rendben van, jó a mix.

A regény utolsó mondata pedig kegyetlen, pontos, szívbemarkoló - hasonlóan az orwell i Nagy Testvér-regényhez.

Értékelés:

 (négy és fél)

Az utóbbi időben több olyan regényt is olvastam, amelyek nagyon bejöttek.

Ian McDonald: Brasyl (2007)

Ez a regény most az egyik abszolút kedvencem. Friss, eleven, elgondolkodtató és fölöttébb szórakoztató. A történet három idősíkon játszódik: 2006-ban, 2032-ben és 1732-ben, méghozzá Brazíliában. Az északír szerző regényében mindhárom síkon azzal szembesülnek a szereplők, hogy a valóságon túl több valóság is létezik, és ezek átjárhatók. 2006: a másik, titokzatos producer megjelenése; 2032: a Q-blade, a mindent elemi szinten kettévágó kés; 1732: az amazóniai törzs, amely révületben minden kérdésre tudja a választ.

A regény nem is igazán a végső, nagy ötlettel üt nagyot - a multiverzum korántsem új téma, igaz, még nem is elcsépelt - hanem a megírás módjával: McDonald ugyanis olyan elementáris stiláris erővel mutatja be Brazíliát, hogy érezzük a színeit, halljuk a dallamait, tényleg a múlt-jelen-közeljövő hatalmas országa jelenik meg előttünk. A három történetszál nem esik szét, sőt, külön bravúr, hogy a 18. századbeli zárja le a regényt. A regény szereplői érdekes, izgalmas figurák - különösen Edson és a jezsuita atya - a Brasyl ezen kívül hemzseg a jópofa ötletektől (itt elsősorban az 1950-es vébédöntővel kapcsolatos valóságsóra gondolok), tele van intellektuális szellemességgel (a kvamtummechanikai fejtegetéseket szuperhősök adják elő; a jezsuita és a francia tudós párbeszédei, a vallásos világ ábrázolása). Ahogy írtam, a végső rejtély engem Robert Charles Wilson sajnálatosan mellőzött, rossz időben (a Mátrix-szal egy évben) megjelent Darwiniájára emlékeztetett.

A Brasyl megvalósítja mindazt, amit én szeretek: részleteiben kidolgozott, a rejtélyt tekintve pedig kozmikus méretű és ívű regényt olvashatunk. Az egyik fő tanulsága mindenekelőtt: a békák látják a multiverzumot.

Ian McDonald regénye 2007-ben BSFA-díjat nyert, ezen kívül egy évre rá döntős volt a Campbell-, Locus-, Hugo- és Nebula-díjakért is, valamint egy kortárs angol irodalmi verseny döntőjébe is bekerült. Nem véletlenül.

Roger Zelazny: A fény ura (1967)

Az egyik legjelentősebb újhullámos SF-regény hozza formáját. Témaválasztása mitológiai: hősei emberek, akik egy technikailag alacsonyabbrendű bolygón istenként élnek. A merev kasztrendszert a főhős Sam akarja megszüntetni. Egyfajta Prométeusz-történet ez, amelyben nincs minden kimondva, megmagyarázva. Irodalmilag igényes, poétikus mondatok sorjáznak lapjain. Nem segíti az olvasót az állandó magyarázattal, de érezni, hogy nagyon elüt a Golden Age scifijétől. Szellemes és nem mindennapi regény.

A fény ura 1967-ben döntős volt a Nebuláért, 1968-ban pedig kiérdemelte a Hugo-díjat.

Gene Wolfe: A kínvallató árnya (1980)

Az angolszász SF és fantasy írók ájult tisztelettel néznek föl Gene Wolfe-ra, és meg is tudom érteni, miért. Ez a könyv - amely az Új Nap könyvei sorozat első kötete - lenyűgöző írói teljesítmény.

Először is a téma. A haldokló Föld krónikájaként egy sejtelmes, mégis néha ismerős világot mutat meg. Ezen a Földön a napsütés nem olyan erős, mint nálunk. A társadalmi rend egyszerre középkorias és modern. A főhős Severius, aki a kínvallatók céhéhez tartozik. Jó fantasy (?) regényhez híven az ő útját kísérhetjük figyelemmel.

Másodszor az eszközök. A mondatok méltóságteljesen, de nem túlburjánzóan hömpölyögnek. A tartalom itt tökéletesen megtalálta formáját.

Harmadszor az élmény. A szórakoztató irodalom alfája és omegája a szórakoztatás - ugyan, mi más? A kínvallató árnya az első, nehézkesen induló oldalak után beszippant saját, különös világába, neveivel, figuráival. Talán csak annyi kifogást emelnék, hogy a regény legizgalmasabb része a céhen belüli történések, de azért a többi epizód is megéri a ráfordított időt.

Meggyőződésem, hogy ha nem jön Gibson a mindent elsöprő művével, akkor ez lehetett volna az egyik klasszikusa a zsánernek, hiszen minden adottsága megvan hozzá. Talán csak egy ponton szenved vereséget a cyberpunk alapregényével szemben: ez pedig az időtlensége, amely nem tud a releváció erejével hatni, így nem képes akkora hatást kiváltani, mint Case első története.

(Megjegyzés: a regénysorozat egyik erénye még, hogy nehezen lehet eldönteni, scifi-e, vagy fantasy. Ez is, az is, jól működik a mix.)

Wolfe regénye 1980-ban Nebula-döntős volt, 1981-ben megnyerte a BSFA-díjat és a World Fantasy Award-ot; ezen kívül döntős volt a Campbell-díjnál és a Locus fantasy listáján.

Ken Grimwood: Időcsapda (1987)

Ez a borzalmas, giccsbe hajló borítóval megjelent regény zseniális előképe a kultuszfilmmé avanzsált Idétlen időkig-nek.

A főhős szívrohamot kap, és meghal, de itt nem egy napot él újra meg újra, hanem egész évtizedeket. Még egy kanyarintás a sztorin: amikor másodszorra feltámad, már nem 1963-ba, hanem pár évvel később tér magához, és minden egyes felébredésével egyre közelebb jut halála idejéhez, 1988-hoz. És még egy kanyarintás a sztorin: az egyik ilyen újra-életében fölfedezi, hogy egy másik személy is hasonló cipőben jár, mint ő.

Az Időcsapda (eredeti címe a sallangmentes Replay) egyszerre állít emléket a hatvanas és a nyolcvanas éveknek. Minden, ami a Bill Murray-filmben vicces volt, az itt vérre menő és rendkívül mély jelentést kap. A főhős minden egyes életében újfajta életkísérletbe kezd; mindeközben bepillantást nyerünk a korabeli amerikai társadalom zugaiba, a milliárdosok és a szegények, a fent és a lent világába.

Grimwood nagyon jól írt (2003-ban hunyt el), sodró lendületű, eleven a prózája. Elgondolkodtató és gyönyörű metafora az elrontott életről, annak következményeiről.

Az Időcsapda 1988-ban World Fantasy Award-ot kapott és jelölték a Campbell-emlékdíjra is.

Karácsony alkalmából végre volt időm elolvasni a Nulla pont-ot, László Zoltán új regényét.

Gömb

A történet legérdekesebb szereplője maga a helyszín, Nagate. Ez a város földrajzilag nehezen behatárolható, lakói emberek és fantasy-lények, akik egy ipari forradalomhoz hasonlító korban élnek. Küszöbön áll a társadalmi forradalom is, a földalatti mozgalmak aktívak. Mindeközben Erdeve Befar, a nagyhatalmú behemót mágnás egy különös gömbre csap le egy aukción. Hamarosan bebizonyosodik, hogy a mágiát árasztó tárgy több egyszerű műkincsnél, hiszen rengetegen szeretnék megkaparintani. Mire a kalandok végetérnek, azt is megtudjuk, mi is ez a különös város, hogyan született Nagate, és mivégre van ezen a világon.

Kocka

Mindenki felejtse el László kettővel ezelőtti regényét, a Nagate-t! Bár már az is egy izgalmas műnek bizonyult (és sokan, hibásan, fantasy-nek vélték), a Nulla Pont annak nem szoros folytatása. Önállóan élvezhető.

Élvezhető: ez a kulcsszó.

A Nulla Pont eredetiségét többek közt kerettörténete és az az irodalmi játék adja, ahogy a fejezetek megíródtak. Ugyanis egyetlen történet (hajsza a gömbért) többféle variánsát olvassuk, és a csattanóban azt is megtudjuk, hogy miért. A szerző nem öncélú: regényének egyik fontos szervező elve pont a variációk megléte. Ennél többet spoilerveszély nélkül nem árulhatok el; mindenki fedezze föl magának a szöveget.

A regény megítélésénél vigyáznom kell, hogy ne tűnjek túlságosan elragadtatottnak, de mit tehetek, ez a helyzet. A Nulla Pont az utóbbi évek egyik legjobb hazai science fiction regénye. Azt mindig is tudtuk, hogy egy új László Zoltán-regény megjelenése eseményszámba megy. Bárcsak több ilyen írónk lenne!

Mit is tud László, amit a legtöbben nem?

Az első, ami a Nulla Pontot egyedivé teszi, az a fantasy-SF világ kettőssége, vagyis az ötlet. A módszere az, hogy fantasy világban járunk, de az élettel teli, néhol talán túlságosan is pepecselősnek ható, cyberpunk-realitást idéző mondatok folyton fejbekólintanak. Jó mondatokat, erős párbeszédeket kapunk, irodalmilag erős minőségűeket.

A második, hogy érdekes szereplőkkel találkozunk. Baloldali mozgalmárok, cilinderes tőkésekre hajazó alakok és törékeny, evilági emberek keresztezik egymás sorsát. A figurákat a fejezetek, a másféle változatban előadott történetek tovább árnyalják.

A harmadik, az a science fiction gondolkodás, ami a 217. oldalon található mondatban előbukkan, és helyreteszi a regény világát. A Nulla Pont megoldása - ha tetszik, csattanója - sok embernek talán hideg lesz és sivár, mint a kocka alakú űrállomás, de érdekes tudományos fejtegetéseket tartalmaz. Nemcsak a minket körülvevő Kozmoszról, az időről meg a térről, de társadalmainkról, a problémákra adott emberi válaszokról is.

Néhány negatívum a végére: az első fejezet tele van jelzőkkel túlzsúfolt, felcicomázott mondatokkal és szerkezetekkel - ennyiben CP írói módszert érhetünk tetten. Ugyanebben a fejezetben csípte a szememet a szisszen ige gyakori használata. A regény első fejezete ráadásul nem túlságosan izgalmas, ha rövidebb lett volna, hamarabb rájövünk, mi a regény érdekessége, a fejezetvariációk, amiről már írtam.

Mindent egybevetve: nagyon jó, a magyar mezőnyben kiemelkedő, de világviszonylatban is figyelemre méltó regény született.

Erősen csodálkoznék (meghökkennék), ha jövőre másnak ítélnék a Zsoldos-díjat regény kategóriában.

Értékelés:

 (négy és fél)

Új, magyar sci-fi szerző. Mi kell még? Egy átlagnál jobb kötet. Ez a Szintetikus álom, a még nem annyira ismert Csepregi Tamás tollából.

Budapest futuro

A kötet kilenc novellából áll, amelyek lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ez Budapest, a 2080-as évek: túl vagyunk egy nagy járványon, a kínai kolónia megerősödésén, az Agglomerátum Rt. megjelenésén. Ebben a világban fővárosunk nyolcmillió ember otthona, ahol bosszú, barátság, szerelem ugyanúgy megtalálható, mint bármikor. Kilenc novella, kilenc felfedezőút az eddig még sosemvolt, falak közé zárt Budapesten.

Budapest retro

Amikor elolvastam a könyv fülszövegét, nagyon megijedtem. Cyberpunk? 2009-ben? Hahó, ez utoljára a nyolcvanas években számított igazán eredetinek és izgalmasnak! A Neuromancer, a Mirrorshade, a Hackers és az utolsó nagy dobás, a Snow Crash óta ez az alkategória önállóan már nem életképes, a sci-fi kánon azonban magába olvasztotta. Miért akar egy elsőkötetes szerző - a nagy tematikai és stiláris dobás helyett - lejárt szavatosságú világot rámsózni?

És persze, gondoltam, lesz benne: sok eső, köd, züllött alakok, retina, lepukkant bár, veszélyes utca, káromkodás, prostik & punkok, klánok, csatlakozás a netre, és -ajvé! - neon, minden mennyiségben.

Igen: a neon szó már az első bekezdésben felragyogott, mint valami kiirthatatlan, mágikus bogár.

Éppen ezek miatt az első novella olvasásakor kényelmetlenül feszengtem. Minden olyan ismerősnek tűnt, még a novella csattanója is.

De nem adtam fel, és szép lassan megváltozott valami. A novellák életre keltek. Bevontak a világba, eljött az a fázis, amikor kíváncsian lapoztam az oldalakat. Csepregi Tamás kétségkívül tud történetet mesélni. Ez az alap, ha ez nincs, értelmetlen írással foglalkozni. A göcsörtös mondatok mellett nagy örömömre megjelentek azok is, amelyek jó íráskészségre utalnak, és teljes bizalmat szavaztam az írónak.

A könyv legnagyobb erénye a szerkesztés. Amikor végigolvassuk, minden összeáll: a város újkori története, a főszereplők egymásba érő sorsa, gubancos viszonyuk - egy nagybetűs SZTORI születik meg a szemünk előtt. A CP japán világát itt a kínaiak jelentik, ezért is jó pont jár.

A Szintetikus álom egy ponton szenved vereséget, és ez sajnos - mivel scifiről beszélünk - a legfájóbb. Ez pedig az ötlet. Az egyes novellák csattanóját még azelőtt kitalálhatjuk, mielőtt a végükre érnénk. A hatalmas csavar, a meglepő fordulat hiányzik. Kevés az invenció. Gondoljunk csak bele, csaknem hetven évet ugrunk az időben, és még mindig SMS-t küldünk (még ha texter-nek is becézzük, ami - megjegyzem - a reklámszövegíró régies elnevezése). Alig változik valami a mindennapokban, az egymás közt beszélt nyelvben? Tudom, hogy nem teljes képre törekedett a szerző, de nekem bizony nagyon hiányzott a falakon túli világ is; akkor jobban éreztük volna a kontrasztot, a deportálástól való félelmet.

Mindenesetre nagyon örülök, hogy egy újabb tehetséges szerzővel bővül a hazai SF palettája. Csepregi bebizonyította, hogy van élet a neonon túl is. Remek. És most azt a könyvét, regényét várom, ami igazán merész, igazán újszerű vizekre csábítja az olvasót, amelyhez képest első kötete csak ujjgyakorlatnak tűnik majd.

Értékelés:

 (három és fél)

Igazi retró: A nulla-A világa.

Ki vagyok én?

A regény főhőse Gilbert Gosseyn, aki a 2560-as évek utópiájában él. Ez az eszményi világ, a Vénusz azonban csak azoknak adatik meg, akik sikerrel szerepelnek a Gépezet tesztjén. Ez a világ a nem-arisztotelészi logikát tökéllyel elsajátítók paradicsoma…

…lehetne Gosseyn számára is, aki viszont hamar szembesül azzal: világa nem az, aminek látszik, emlékei csalókák, ráadásul egy kozmikus játszma kellős közepébe került.

Mi ez a regény?

A Nulla-A világa hamisítatlan aranykori regény. Magán viseli a campbelli kézlenyomatot: szuperképességű főhős (psi), pozitív hozzáállás a jövőhöz, hit az emberi észben. Az eredetileg sorozatban, 1945-ben megjelent mű azonban manapság igazi retróhangulatot áraszt. Ó, ezek a békeidők, amikor még a Vénuszt akarták kolonizálni, amikor a gépek csövekből épültek fel, amikor az atomenergia működtet mindent, és minden cécó nélkül utazhattunk a planéták közt, amikor úgy telik el több mint fél évezred az emberiség történelmében, hogy szinte alig változik valami…

Nemcsak emiatt, de ez a regény mai szemmel elég harmatos. Felépítése egyszerű, az író a főhőst rángatja kalandtól kalandig, egy helyen megtörik az addig egységes nézőpont is, a karakterek inkább csak jelzésszerűek. Ráadásul van Vogt adós maradt az igazán jelentős sci-fi írók teljesítményével: a tudományos háttér egyszerű, könnyen érthető fölfestésével, magyarázatával.

És hát erősen érezni, hogy a New Wave még nem érkezett el.

A regény nyelvezete annyira vázlatos, mintha csak egy szinopszist olvasnánk. Irodalmilag messze elmarad a később született sikeres művektől. Éppen ezért - mert egész egyszerűen már jobb szövegekhez vagyunk szokva - nehezen adja meg magát, recsegősen halad a történet, és próbálunk nem figyelni a vízízű mondatokra és pehelysúlyú párbeszédekre.

Ami mégis izgalmassá teszi, az a gondolat, a saját tudata és a való világ kontrasztjával küzdő ember. Nem volt még Dick, mégis, van Vogt olyan témához nyúlt, amely még most is divatos.

Örülni lehet, hogy a sci-fi egyik klasszikusát magyarul is elolvashatjuk. De azon méginkább örülhetünk, hogy ennél már jóval magasabb szinten áll a science fiction irodalma.

Értékelés:

 (három és fél)

Ismertető Matthew Jarpe első regényéről, a Szabadesés Rádió-ról.

Slágergyanús 

A regény két szálon fut. A 2030-as években járunk, ahol a BitRagadozó nevű mesterséges, de önfejlődő fájlcserélő-rendszer az egész netet megfertőzte. Ellene csak a WebCense cég rendszere hatásos, de ez meg tulajdonképpen az egész net fölötti ellenőrzést jelenti. A cég főnöke, Walter Cheeseman a világ feletti uralomra tör, de útját állja egy programozó, és egy titokzatos énekes, a Snake Vendors együttes sötét múltú frontembere.

Csak remix 

A regény pozitívuma a szórakoztató faktor. Sallangmentes sci-fi kalandregényt kapunk, ahol nincs üresjárat, felesleges kitérő, minden megy a maga útján a végkifejlet felé. Cool dolog, hogy zenész a főszereplő, koncerteket kapunk meg érdekes dalszövegeket, földi és űrbéli helyszínt. Sodró lendület jellemzi az egész Szabadesés Rádiót. Ehhez Jarpe megtalálta a megfelelő stílust: az átlagnál egy picivel jobb nyelvhasználatot, iróniát, néhol jópofa párbeszédeket.

De sajnos ez kevés a sikerhez.

A jövő, ami csaknem két évtized múlva ránk vár, alig különbözik a mától. Nem érezni a regényen a változást, ami a közeljövőben játszódó, valóban invenciózus scifik sajátja. Alig van érdekes találmány – az egyetlen talán a Gépezet -, megdöbbentő társadalmi változás, extrém világpolitikai helyzet (az Egyesítés, mint mozgalom, nem az). A nettel kapcsolatos vélekedés pedig egész egyszerűen hihetetlen. Tévedés szerintem azt állítani, hogy egy zenekar a 2030-as években is lemezeladásokból él (erre több utalás is van). Számomra egyébként a legnagyobb csalódást egyértelműen a csavar hiánya okozta. A történet nyílegyenesen halad, nincs igazán megdöbbentő fordulat, történetszál, szereplő, mindenki teszi a dolgát, pont ahogy az első oldalaktól kezdve megszoktuk. A meglepetés izgalma, az, hogy tényleg egy kitűnő science fictiont olvasunk, elmarad. A klisékből nem jött össze egy valóban eredeti alkotás.

Végezetül egy megjegyzés: a borítón olvasható „Évek óta az első igazán friss cyberpunk regény” mondat bizony csalóka. A Szabadesés Rádió ugyanis nem túl cyber, nem kapunk bepillantást a virtualitás mélyén zajló folyamatokba, és nem túl punk sem, hiszen még a főszereplő énekes is inkább amolyan apafigura, nem pedig a Case-féle társadalmon kívüliekre emlékeztető jellem. Az egész regény túl jófésült ehhez. Nem érezni a lázadás ízét sem a szövegen, sem a történeten: csak egy feltörekvő zenekart látunk meg egy habókos geek-et.

Értékelés:

 (három és fél)

Ismertető Kim Stanley Robinson (KSR) nagyszabású regényéről, A rizs és a só éveiről.

Más történelem

Egyszerű ötletre épül a regény: mi lett volna, ha a 14. századi pestis szinte egész Európát kipusztította volna? Ebben az esetben az így támadt földrajzi-hatalmi űrbe az iszlám és a távol-keleti civilizáció lépett volna. Erről fest egy széles panorámájú történelmi tablót KSR.

Más regény

A Metropolis Könyvek jó úton halad. Ezúttal is egy különleges kötettel bővítették a sorozatot. Ez a regény két okból is tiszteletre méltó. Egyrészt nem tartozik a „kiolvasom-elfelejtem” könyvek közé; alapötlete, az alapfelvetés lehetséges következményei még hetekig ott motoszkálnak az olvasó fejében. Továbbgondoljuk, új megvilágításban látjuk azt, ami számunkra nyilvánvaló: az európai civilizáció technikai-tudományos-pénzügyi fölényét (amely mostanság, a való világban pont Kína, India fölemelkedésével és Európa gyengélkedésével kérdőjeleződik meg). Egyszerű, de velős ötlet.

A másik erény az a tudásanyag, amelyet a szerző belegyömöszölt a regénybe. Újra visszatér a klasszikus és Golden Age science fiction egyik szimpatikus jegye, az ismeretterjesztés. KSR láthatóan alaposan alámerült a két kultúra vizébe, és kincsekkel tért vissza a mélységből. A többszáz éves történetben korokat és tájakat járunk be, felfedezzük az egzotikumot és a kihalt Európát. Gazdag nyelvezettel, néha túlburjánzóan, de színesen ír a szerző. Magasan az SF-ben megszokott irodalmiság fölött, és ez már önmagában megsüvegelendő tett.

Három dologba lehet csak belekötni: kellett-e a misztikumot tudományos alapfelvetésnek megtenni (bardó)? A másik pedig az a kérdés, hogy miért épp ezeket az epizódokat választotta ki KSR? Különösen a döcögősen induló első két fejezet fényében érdekes ez. A harmadik megjegyzésem a tudomány fejlődését illeti: az európai gondolkodás – a protestantizmus megjelenése és a felvilágosodás óta – véleményem szerint jobban kedvez a tudományos haladásnak, mint a keleti (az individualizmus miatt? a szabadabb társadalmi keretek miatt? nem tudom).

Mindenesetre nem mindennapi munka A rizs és a só évei, érdemes rá időt szánni.

És a végére egy Európa-soviniszta megjegyzés: azért örülök, hogy ez nem így történt.

Értékelés:

  (négy és fél)

Ismét magyar regényről szól ismertetőm: Antal József új könyvéről, a Justitia-áról.

Lázadás a Bounty-n

An Oven, a világtalan Justitia egy gyilkosság ügyében nyomoz. Nincs könnyű helyzetben, hiszen nemcsak hogy beleszeret a tettesbe, de szembefordul saját rendjével, ráadásul nyakába szakad egy jövendő zsarnok fenyegetése is. Mindennek tetejébe a zöldszemű szörny megkísérti, és az emberek által létrehozott fajok problémájával is meg kell küzdenie.

Visszatérés a kék lagúnába

Az a helyzet, hogy blogom olvasójának feltűnhet: milyen elnagyolt, összedobált tartalmat vázoltam fel az imént. De sajnos, így éreztem én is a regény olvasásakor.

Pedig van itt minden: nyomozás, űrcsata, dinasztia, egzotikus ragadozó és jóbarát, kardozás, tűpisztoly, tehát olyan elemek, amelyekkel a műfaj élni szokott. Ezek viszont, a Justitiában számomra nem álltak össze teljesen új regénnyé. A regény szó angolul novel, ami az „újdonság” szóból ered. Na, ezt hiányoltam a Justitiából. Az egyetlen ötlet, a vak, és éppen ezért látókra szoruló igazságosztó nem bomlott ki további ötletcsírákra, nem épült köré még több invenció, lelemény. Enélkül pedig olyan Dűne light-os lett az egész cselekmény: hatalmi viszályok egy távoli bolygón. (A harmadik rész kalandszála olvasásakor pedig minduntalan a Jurassic Park jelenetei rémlettek fel.)

A másik gondom a stílussal van. Általános narrációs megegyezés (szabálynak nem nevezném), hogy egy bekezdés=egy gondolati egység. Justitiánknak viszont sok esetben szinte minden észrevétele, kommentje külön sorban jelenik meg, különösen, amikor gondolkodik. Ettől a regény stílusa sok helyen géppuska-szerű pattogásba megy át; különösen egyhangúvá teszi a szöveget ez a megoldás például a 269-273. oldal közötti részben. (Furcsálltam is egy olyan embertől, akinek a blogja olyan eleven, izgalmas és eredeti, mint Antal Józsefé.)

A tudományos extrapolációval sem voltam mindenütt kibékülve. A science fictionnek, ha a jövőben játszódik, figyelembe kell vennie a technológiai-tudományos változások hatását a mindennapi életre. Példa: a harmadik rész elején Justitia meglátja magát a tükörben, és panaszkodik, hogy szarkalábak jelentek meg a szeme körül, őszül, és azt is megtudjuk, hogy megereszkedtek a mellei. Az őszülésről meg ráncról nem jut eszébe, hogy ezt rendbe lehet hozni? Egy olyan korban, ahol komplett fajokat hoznak létre és az anabiózis bevett cselekedet?

Ugyanide tartozik utolsó megjegyzésem: egy olyan rendre bízták az igazság megtalálását, amelynek a tagjai nincsenek megfelelően kondícionálva? Ahol a Justitiák hip-hop szerelembe esnek és hátat fordítanak mindannak, amit tanultak, amire kiképezték őket? Ilyen egyszerűen? Akkor tényleg igaz: a szerelem vak.

Értékelés:

(három)

Hurráoptimista írásom üzenete újabb megerősítést kapott. Elolvastam ugyanis a Delta Műhely első antológiáját, az Írókör 2009/1-es számát.

Mindenekelőtt egy kis kitérő: jó, hogy az írókörösök úgy gondolták, 2009-ben a neten hozzáférhetővé teszik. Méghozzá mindjárt két, ingyenes változatban: egy a nyomtatóra, egy a képernyőre optimalizálva.

Elöljáróban annyit, hogy egyik novellát sem sorolnám az ún. amatőr novellák közé (nem is szeretem ezt a szóhasználatot; egy írás vagy működik, vagy nem). Nyelvileg igényesebbek a magyar átlagnál.

Nem tisztán science fiction antológiáról van szó, mint például az Új Galaxisnál. De több szerzője is a műfaj határterületein bolyong, úgyhogy mindenképpen érdekes a kötet.

Véleményeim a novellákról:

Zámori Máté: A dal

Légies fantasy, főszerepben egy lírai vénával gazdagon megáldott kardforgatóval. Már-már költői a stílus, szinte el sem hiszem, hogy a novella világában bárki káromkodhat.

Szerintem több volt az alapötletben. A dal, mint metafora többet érdemelt volna. A történet lágy hömpölygése, lebegése megfosztotta az egész írást a téttől, az igazi feszültségtől, így a megoldás sem katartikus.

(Ja, és az alig pároldalas írásban kilencszer találkoztam az ’elme’ szó valamelyik ragozott formájával…)

Jámbor Attila: Rejtekutak szabadságból szabadságba

Tetszett. Ügyesen kombinálja a fantasy elemet (tündér) a történelemmel. Amikor a szabadság mibenlétéről kezdett el az egyik szereplő beszélni, megijedtem, hogy közhelyes moralizálásba fullad a novella, de ügyesen kikerülte a csapdát.

Szilágyi János: Mélycsendből felcsengő Csing-ling

Először a címről: ha Weöres Sándor híres gyermekversét idézzük fel, kéne valamit kezdeni magával a verssel is. Magyarán nincs összefüggés a cím és a cím által felidézett vers között. Így ez csak egy verbális geg, de az olcsó fajtából.

Egyébként jó és érdekes a környezetrajz, de ehhez képest a konfliktus valahogy hiányos; mintha az író feláldozta volna a novella valóban eredeti világának megteremtése közben.

Bognár Balázs: Tiltott lerakat

Nagyon izgultam, hogy a sablonos felvezetésből vajon mi lesz. A szerző azonban egy ügyes, szellemes csattanóval humoros-vészjósló véget kanyarintott.

(Megjegyzés: bár megmagyarázza az utószóban, de nekem a neoncső egy űrhajóban bizony poros díszlet…)

Lacza Gábor: Kiforgatások

Nagyon szellemes minitörténetek, a forma és a tartalom tökéletesen passzol egymáshoz. A Szmirp címűért külön pont!

Sümegi Attila: Változik a világ

Ez a kötet messze legjobb írása. Kitűnően alkalmazza a metaforát a zaklatásra. Szerintem bármelyik science fiction/fantasy magazinban megállná a helyét, és itt a külföldiekre gondolok.

Kleinheincz Csilla: Emma utazása

Jól megírt történet, de élvezetéhez egy bizonyos lelkiállapot kell. Mivel engem így nem ragadott meg és vont be a konfliktus (=nem nekem szól/nem szól nekem), így nem is ütött nagyot.

David Brin regényéről, a Dettóról szóló ismertetőm az Intergalaktikán olvasható.

Értékelés:

(négy és fél)