Az utóbbi időben több olyan regényt is olvastam, amelyek nagyon bejöttek.

Ian McDonald: Brasyl (2007)

Ez a regény most az egyik abszolút kedvencem. Friss, eleven, elgondolkodtató és fölöttébb szórakoztató. A történet három idősíkon játszódik: 2006-ban, 2032-ben és 1732-ben, méghozzá Brazíliában. Az északír szerző regényében mindhárom síkon azzal szembesülnek a szereplők, hogy a valóságon túl több valóság is létezik, és ezek átjárhatók. 2006: a másik, titokzatos producer megjelenése; 2032: a Q-blade, a mindent elemi szinten kettévágó kés; 1732: az amazóniai törzs, amely révületben minden kérdésre tudja a választ.

A regény nem is igazán a végső, nagy ötlettel üt nagyot - a multiverzum korántsem új téma, igaz, még nem is elcsépelt - hanem a megírás módjával: McDonald ugyanis olyan elementáris stiláris erővel mutatja be Brazíliát, hogy érezzük a színeit, halljuk a dallamait, tényleg a múlt-jelen-közeljövő hatalmas országa jelenik meg előttünk. A három történetszál nem esik szét, sőt, külön bravúr, hogy a 18. századbeli zárja le a regényt. A regény szereplői érdekes, izgalmas figurák - különösen Edson és a jezsuita atya - a Brasyl ezen kívül hemzseg a jópofa ötletektől (itt elsősorban az 1950-es vébédöntővel kapcsolatos valóságsóra gondolok), tele van intellektuális szellemességgel (a kvamtummechanikai fejtegetéseket szuperhősök adják elő; a jezsuita és a francia tudós párbeszédei, a vallásos világ ábrázolása). Ahogy írtam, a végső rejtély engem Robert Charles Wilson sajnálatosan mellőzött, rossz időben (a Mátrix-szal egy évben) megjelent Darwiniájára emlékeztetett.

A Brasyl megvalósítja mindazt, amit én szeretek: részleteiben kidolgozott, a rejtélyt tekintve pedig kozmikus méretű és ívű regényt olvashatunk. Az egyik fő tanulsága mindenekelőtt: a békák látják a multiverzumot.

Ian McDonald regénye 2007-ben BSFA-díjat nyert, ezen kívül egy évre rá döntős volt a Campbell-, Locus-, Hugo- és Nebula-díjakért is, valamint egy kortárs angol irodalmi verseny döntőjébe is bekerült. Nem véletlenül.

Roger Zelazny: A fény ura (1967)

Az egyik legjelentősebb újhullámos SF-regény hozza formáját. Témaválasztása mitológiai: hősei emberek, akik egy technikailag alacsonyabbrendű bolygón istenként élnek. A merev kasztrendszert a főhős Sam akarja megszüntetni. Egyfajta Prométeusz-történet ez, amelyben nincs minden kimondva, megmagyarázva. Irodalmilag igényes, poétikus mondatok sorjáznak lapjain. Nem segíti az olvasót az állandó magyarázattal, de érezni, hogy nagyon elüt a Golden Age scifijétől. Szellemes és nem mindennapi regény.

A fény ura 1967-ben döntős volt a Nebuláért, 1968-ban pedig kiérdemelte a Hugo-díjat.

Gene Wolfe: A kínvallató árnya (1980)

Az angolszász SF és fantasy írók ájult tisztelettel néznek föl Gene Wolfe-ra, és meg is tudom érteni, miért. Ez a könyv - amely az Új Nap könyvei sorozat első kötete - lenyűgöző írói teljesítmény.

Először is a téma. A haldokló Föld krónikájaként egy sejtelmes, mégis néha ismerős világot mutat meg. Ezen a Földön a napsütés nem olyan erős, mint nálunk. A társadalmi rend egyszerre középkorias és modern. A főhős Severius, aki a kínvallatók céhéhez tartozik. Jó fantasy (?) regényhez híven az ő útját kísérhetjük figyelemmel.

Másodszor az eszközök. A mondatok méltóságteljesen, de nem túlburjánzóan hömpölyögnek. A tartalom itt tökéletesen megtalálta formáját.

Harmadszor az élmény. A szórakoztató irodalom alfája és omegája a szórakoztatás - ugyan, mi más? A kínvallató árnya az első, nehézkesen induló oldalak után beszippant saját, különös világába, neveivel, figuráival. Talán csak annyi kifogást emelnék, hogy a regény legizgalmasabb része a céhen belüli történések, de azért a többi epizód is megéri a ráfordított időt.

Meggyőződésem, hogy ha nem jön Gibson a mindent elsöprő művével, akkor ez lehetett volna az egyik klasszikusa a zsánernek, hiszen minden adottsága megvan hozzá. Talán csak egy ponton szenved vereséget a cyberpunk alapregényével szemben: ez pedig az időtlensége, amely nem tud a releváció erejével hatni, így nem képes akkora hatást kiváltani, mint Case első története.

(Megjegyzés: a regénysorozat egyik erénye még, hogy nehezen lehet eldönteni, scifi-e, vagy fantasy. Ez is, az is, jól működik a mix.)

Wolfe regénye 1980-ban Nebula-döntős volt, 1981-ben megnyerte a BSFA-díjat és a World Fantasy Award-ot; ezen kívül döntős volt a Campbell-díjnál és a Locus fantasy listáján.

Ken Grimwood: Időcsapda (1987)

Ez a borzalmas, giccsbe hajló borítóval megjelent regény zseniális előképe a kultuszfilmmé avanzsált Idétlen időkig-nek.

A főhős szívrohamot kap, és meghal, de itt nem egy napot él újra meg újra, hanem egész évtizedeket. Még egy kanyarintás a sztorin: amikor másodszorra feltámad, már nem 1963-ba, hanem pár évvel később tér magához, és minden egyes felébredésével egyre közelebb jut halála idejéhez, 1988-hoz. És még egy kanyarintás a sztorin: az egyik ilyen újra-életében fölfedezi, hogy egy másik személy is hasonló cipőben jár, mint ő.

Az Időcsapda (eredeti címe a sallangmentes Replay) egyszerre állít emléket a hatvanas és a nyolcvanas éveknek. Minden, ami a Bill Murray-filmben vicces volt, az itt vérre menő és rendkívül mély jelentést kap. A főhős minden egyes életében újfajta életkísérletbe kezd; mindeközben bepillantást nyerünk a korabeli amerikai társadalom zugaiba, a milliárdosok és a szegények, a fent és a lent világába.

Grimwood nagyon jól írt (2003-ban hunyt el), sodró lendületű, eleven a prózája. Elgondolkodtató és gyönyörű metafora az elrontott életről, annak következményeiről.

Az Időcsapda 1988-ban World Fantasy Award-ot kapott és jelölték a Campbell-emlékdíjra is.

Rengeteg fórumon olvashatjuk ezt a közkeletű vélekedést, ezt a sommás véleményt: Nemere István már nem ír jó regényeket.

Ez igaz.

Mégis, én most azokra a science fiction Nemere-regényekre szeretnék emlékezni, amelyeket a mai napig is vállalhatóknak, jóknak tartok. Ezek a művek a nyolcvanas években nagy szerepet játszottak abban, hogy megszeressem a műfajt.

5. A kozmosz lovagjai (1985.)

A kommunizmus idején - még a hatvanas években - a scifit az ifjúsági regény kategóriájába próbálták begyömöszölni. Ez a regény azonban tényleg young adult novel; annak idején nyelvezete, a főszereplők, a kalandok teljesen lekötöttek, illetve beindították a fantáziámat.

 4. Ébredés előtt (1985.)

SF ez egyáltalán? Bár űrhajósok a főszereplői, inkább hajlok arra, hogy egy kalandregénnyel van dolgunk.

Az ötlet zseniálisan egyszerű: egy képzeletbeli ország olyan vegyületet szór szét a Föld legforgalmasabb pontjain, melynek hatására az emberiség álomba süllyed. Míg tart az össznépi alvás, addig ők összeszednek minden fegyvert, amit csak tudnak, hogy mire fölkelnek az emberek, ez az ország legyen katonailaga legerősebb. Ebbe a tervbe köp bele néhány fiatal űrhajós-jelölt, akikre nem hat a szer.

Tele van izgalommal a regény, mégha a vége kicsit propaganda-ízű is.

3. Klausztropolisz (1986.)

Megint egy ragyogó ötlet: a jövő bűnözői egy középkori városállamban találják magukat, ahol a büntetés a modern világból történő száműzetés.

Filmre kívánkozó történet.

2. A Triton-gyilkosságok (1977.)

A sztori: idegenek férkőznek be egy távoli planétából hazatérő legénység tagjai közé. Ami a regény igazi invenciója, az az epikum, amely csupa hivatalos irat lapjain bontakozik ki; úgy érezzük, mintha egy valódi nyomozás részesei lennénk.

Nemere azóta se újított narrációs szinten ekkorát.

1. Holtak harca/Játszma tízmilliárdért (1986.)

Két kisregény egy kötetben. A Holtak harca az 1993-as Pusztító című film alapanyaga (magyarán: loptak az amik!), csak intelligensebben és drámaibban. A Játszma tízmilliárdért meg olyan, mint az Armageddon, csak intelligensebben és drámaiabban.

A mai napig abszolút kedvenceim Nemerétől.

Vajon mikor ír megint ilyeneket?

 2008-ra visszatekintve két fontos honlap is közzétette a maga listáját.

Az sfsite.com-é itt olvasható, a Locus-é meg href=”http://www.locusmag.com/2009/2008RecommendedReading.html">emitt.