Még mindig a hatása alatt vagyok, az utóbbi időben kevés regény érintett meg ennyire. Ez Andreas Eschbach könyve, a Hajszőnyegszövők.

Odaadás

Egy középkorias színezetű bolygón, a Yahannochián járunk, ahol az emberek hatalmas, élő hajból készült szőnyegeket szőnek. De nem ám néhány hónap, hanem egy teljes emberöltő alatt. Mindez azért, hogy azután készítője eladja, és ezzel biztosítsa a család következő generációjának pénzét. A hajszőnyegek úticélja az istenként tisztelt és szeretett császár palotája, valahol a messzeségben.

A jól felépített rendszeren az uralkodó haláláról szóló hírek ütnek rést. Majd a regény második felében megkezdődik a lázadók keresőhadjárata: vajon milyen célból készültek a felbecsülhetetlen mennyiségű tárgyak? Hová tűnnek? A rejtély egy űrállomásra vezet.

Bosszú

A Hajszőnyegszövők önálló novellákból álló, mozaikszerű regény. Először megismerjük a rendet, a hajszőnyegszövők fegyelmezett életét, világát, majd azt is, hogy mivel jár ennek összedőlése. A könyv valójában a rend és az ezzel összefüggő felsőbb hit elvesztéséről szól. Míg ez általában a science fictionban egyfajta pozitívumnak látszik (a hitről a racionalitás talajára való átállás), a regény ennek nem egyértelműen kielégítő eredményeiről beszél.

A társadalom  szerkezete, melynek a csúcsán a távoli messzeségben, halhatatlanságban létező császár trónol, nem bírja el a csapást, amelyet uralkodójának halála, gyarlóságának bizonyítéka okoz. Escbach módszere épp az, hogy e társadalom szinte minden rétegéből bemutat egy-egy figurát, akik főszereplői az egyes fejezeteknek. Ez a szerkezeti megoldás olyan, mint maga a szőnyeg: a történet kezdetén az író kihúz egy szálat, és fölfejti nekünk. Történetről történetre haladunk, míg a végén feltárul a rejtély, a maga döbbenetes valóságában. Ez a strukturalitás a hajszőnyegszövők egyik érdeme. Ettől izgalmas, jól olvasható. Ahol az egyik novella végetér, ott kezdődik a másik, mint a minták a szőnyegben, és végül egybefonódva adják ki a teljes képet, ami - akárcsak a regénybeli hajszőnyeg - tragikus.

Ez egy végtelenül komor regény. Nem ígér győzelmet, az uralomra jutó felkelők ugyanolyan esendő hivatalnokoknak tűnnek, a maguk problémáival. A Hajszőnyegszövők másik vonulata a hatalom elvesztése családi, társadalmi, bolygóközi majd kozmikus értelemben. Senki sem dicsőül meg benne, sőt, ami a lázadásról kiderül, az sem tölti el az olvasót örömmel és katarzissal.

Eschbach relevációja az én szememben mégis ebben a mondatban keresendő: “Hiszen csupán egyetlen napig tartott, amíg megdöntöttük a hatalmát, viszont az elmúlt húsz esztendőt azzal töltöttük, hogy minden egyes nap újra és újra megpróbálunk leszámolni vele” (237. oldal)

Ez itt kérem, telitalálat. Mi, kelet-európaiak pontosan ezt éljük át, nyomorúságunk oka sokszor szocializációnkban keresendő: mint a regénybeli mester, nem értjük meg, hogy az idők változtak, és ez változást követel tőlünk is. Lényegit, belsőt, sorsot felforgatót.

Szomorú is vagyok, mert ezt a regényt nem egy nyugatnémetnek kellett volna megírnia, hanem egy káeurópainak. Ez (lehetett volna) a mi regényünk. Ahogy az űrhajósok hiába mondják el a jó hírt - a zsarnok halott! - csak értetlenséget találnak, ellenkezést, és a birodalom darabokra esését, a régi rend széthullását, egyfajta lassú erodálódást. Egyúttal, úgy érzem, ez egy mélységesen európai regény. Az öreg kontinens értékvesztését visszhangozza, a racionalitás önmagában való hiányát. Érezzük, hogy a Hajszőnyegszövők világa két szélsőséget tár elénk: a gondolkodástól mentes, elvakult vallási fanatizmusét, és a kiüresedett, csak pragmatizmuson alapuló civilizációjét. Egyik sem jó - állítja Eschbach, de nem kínál receptet az üdvözítő útra.

A jó science fiction regény egyszerre hat az intellektusra és az érzelmekre, és ezt a Hajszőnyegszövők hozza is. Egyedül a megírás stílusa az, ami kicsit visszafogott: prózája szikár, cicomák és stiláris bravúrok nélküli, sokszor szóismétléses, hanyag mondatokkal operál, mégis, meglepő módon működik.

A könyv sokféle alzsánert zsúfol magába: űroperát, hard SF-t, science fantasyt, visszaköszön az Alapítvány és a Dűne is. De ez rendben van, jó a mix.

A regény utolsó mondata pedig kegyetlen, pontos, szívbemarkoló - hasonlóan az orwell i Nagy Testvér-regényhez.

Értékelés:

 (négy és fél)

Ismertető Matthew Jarpe első regényéről, a Szabadesés Rádió-ról.

Slágergyanús 

A regény két szálon fut. A 2030-as években járunk, ahol a BitRagadozó nevű mesterséges, de önfejlődő fájlcserélő-rendszer az egész netet megfertőzte. Ellene csak a WebCense cég rendszere hatásos, de ez meg tulajdonképpen az egész net fölötti ellenőrzést jelenti. A cég főnöke, Walter Cheeseman a világ feletti uralomra tör, de útját állja egy programozó, és egy titokzatos énekes, a Snake Vendors együttes sötét múltú frontembere.

Csak remix 

A regény pozitívuma a szórakoztató faktor. Sallangmentes sci-fi kalandregényt kapunk, ahol nincs üresjárat, felesleges kitérő, minden megy a maga útján a végkifejlet felé. Cool dolog, hogy zenész a főszereplő, koncerteket kapunk meg érdekes dalszövegeket, földi és űrbéli helyszínt. Sodró lendület jellemzi az egész Szabadesés Rádiót. Ehhez Jarpe megtalálta a megfelelő stílust: az átlagnál egy picivel jobb nyelvhasználatot, iróniát, néhol jópofa párbeszédeket.

De sajnos ez kevés a sikerhez.

A jövő, ami csaknem két évtized múlva ránk vár, alig különbözik a mától. Nem érezni a regényen a változást, ami a közeljövőben játszódó, valóban invenciózus scifik sajátja. Alig van érdekes találmány – az egyetlen talán a Gépezet -, megdöbbentő társadalmi változás, extrém világpolitikai helyzet (az Egyesítés, mint mozgalom, nem az). A nettel kapcsolatos vélekedés pedig egész egyszerűen hihetetlen. Tévedés szerintem azt állítani, hogy egy zenekar a 2030-as években is lemezeladásokból él (erre több utalás is van). Számomra egyébként a legnagyobb csalódást egyértelműen a csavar hiánya okozta. A történet nyílegyenesen halad, nincs igazán megdöbbentő fordulat, történetszál, szereplő, mindenki teszi a dolgát, pont ahogy az első oldalaktól kezdve megszoktuk. A meglepetés izgalma, az, hogy tényleg egy kitűnő science fictiont olvasunk, elmarad. A klisékből nem jött össze egy valóban eredeti alkotás.

Végezetül egy megjegyzés: a borítón olvasható „Évek óta az első igazán friss cyberpunk regény” mondat bizony csalóka. A Szabadesés Rádió ugyanis nem túl cyber, nem kapunk bepillantást a virtualitás mélyén zajló folyamatokba, és nem túl punk sem, hiszen még a főszereplő énekes is inkább amolyan apafigura, nem pedig a Case-féle társadalmon kívüliekre emlékeztető jellem. Az egész regény túl jófésült ehhez. Nem érezni a lázadás ízét sem a szövegen, sem a történeten: csak egy feltörekvő zenekart látunk meg egy habókos geek-et.

Értékelés:

 (három és fél)

Ismertető Kim Stanley Robinson (KSR) nagyszabású regényéről, A rizs és a só éveiről.

 

Más történelem

Egyszerű ötletre épül a regény: mi lett volna, ha a 14. századi pestis szinte egész Európát kipusztította volna? Ebben az esetben az így támadt földrajzi-hatalmi űrbe az iszlám és a távol-keleti civilizáció lépett volna. Erről fest egy széles panorámájú történelmi tablót KSR.

 

Más regény

A Metropolis Könyvek jó úton halad. Ezúttal is egy különleges kötettel bővítették a sorozatot. Ez a regény két okból is tiszteletre méltó. Egyrészt nem tartozik a „kiolvasom-elfelejtem” könyvek közé; alapötlete, az alapfelvetés lehetséges következményei még hetekig ott motoszkálnak az olvasó fejében. Továbbgondoljuk, új megvilágításban látjuk azt, ami számunkra nyilvánvaló: az európai civilizáció technikai-tudományos-pénzügyi fölényét (amely mostanság, a való világban pont Kína, India fölemelkedésével és Európa gyengélkedésével kérdőjeleződik meg). Egyszerű, de velős ötlet.

A másik erény az a tudásanyag, amelyet a szerző belegyömöszölt a regénybe. Újra visszatér a klasszikus és Golden Age science fiction egyik szimpatikus jegye, az ismeretterjesztés. KSR láthatóan alaposan alámerült a két kultúra vizébe, és kincsekkel tért vissza a mélységből. A többszáz éves történetben korokat és tájakat járunk be, felfedezzük az egzotikumot és a kihalt Európát. Gazdag nyelvezettel, néha túlburjánzóan, de színesen ír a szerző. Magasan az SF-ben megszokott irodalmiság fölött, és ez már önmagában megsüvegelendő tett.

Három dologba lehet csak belekötni: kellett-e a misztikumot tudományos alapfelvetésnek megtenni (bardó)? A másik pedig az a kérdés, hogy miért épp ezeket az epizódokat választotta ki KSR? Különösen a döcögősen induló első két fejezet fényében érdekes ez. A harmadik megjegyzésem a tudomány fejlődését illeti: az európai gondolkodás – a protestantizmus megjelenése és a felvilágosodás óta – véleményem szerint jobban kedvez a tudományos haladásnak, mint a keleti (az individualizmus miatt? a szabadabb társadalmi keretek miatt? nem tudom).

Mindenesetre nem mindennapi munka A rizs és a só évei, érdemes rá időt szánni.

És a végére egy Európa-soviniszta megjegyzés: azért örülök, hogy ez nem így történt.

 

Értékelés:

  (négy és fél)

Ismét magyar regényről szól ismertetőm: Antal József új könyvéről, a Justitia-áról.

 

 

Lázadás a Bounty-n

An Oven, a világtalan Justitia egy gyilkosság ügyében nyomoz. Nincs könnyű helyzetben, hiszen nemcsak hogy beleszeret a tettesbe, de szembefordul saját rendjével, ráadásul nyakába szakad egy jövendő zsarnok fenyegetése is. Mindennek tetejébe a zöldszemű szörny megkísérti, és az emberek által létrehozott fajok problémájával is meg kell küzdenie.

 

Visszatérés a kék lagúnába

Az a helyzet, hogy blogom olvasójának feltűnhet: milyen elnagyolt, összedobált tartalmat vázoltam fel az imént. De sajnos, így éreztem én is a regény olvasásakor.

Pedig van itt minden: nyomozás, űrcsata, dinasztia, egzotikus ragadozó és jóbarát, kardozás, tűpisztoly, tehát olyan elemek, amelyekkel a műfaj élni szokott. Ezek viszont, a Justitiában számomra nem álltak össze teljesen új regénnyé. A regény szó angolul novel, ami az „újdonság” szóból ered. Na, ezt hiányoltam a Justitiából. Az egyetlen ötlet, a vak, és éppen ezért látókra szoruló igazságosztó nem bomlott ki további ötletcsírákra, nem épült köré még több invenció, lelemény. Enélkül pedig olyan Dűne light-os lett az egész cselekmény: hatalmi viszályok egy távoli bolygón. (A harmadik rész kalandszála olvasásakor pedig minduntalan a Jurassic Park jelenetei rémlettek fel.)

A másik gondom a stílussal van. Általános narrációs megegyezés (szabálynak nem nevezném), hogy egy bekezdés=egy gondolati egység. Justitiánknak viszont sok esetben szinte minden észrevétele, kommentje külön sorban jelenik meg, különösen, amikor gondolkodik. Ettől a regény stílusa sok helyen géppuska-szerű pattogásba megy át; különösen egyhangúvá teszi a szöveget ez a megoldás például a 269-273. oldal közötti részben. (Furcsálltam is egy olyan embertől, akinek a blogja olyan eleven, izgalmas és eredeti, mint Antal Józsefé.)

A tudományos extrapolációval sem voltam mindenütt kibékülve. A science fictionnek, ha a jövőben játszódik, figyelembe kell vennie a technológiai-tudományos változások hatását a mindennapi életre. Példa: a harmadik rész elején Justitia meglátja magát a tükörben, és panaszkodik, hogy szarkalábak jelentek meg a szeme körül, őszül, és azt is megtudjuk, hogy megereszkedtek a mellei. Az őszülésről meg ráncról nem jut eszébe, hogy ezt rendbe lehet hozni? Egy olyan korban, ahol komplett fajokat hoznak létre és az anabiózis bevett cselekedet?

Ugyanide tartozik utolsó megjegyzésem: egy olyan rendre bízták az igazság megtalálását, amelynek a tagjai nincsenek megfelelően kondícionálva? Ahol a Justitiák hip-hop szerelembe esnek és hátat fordítanak mindannak, amit tanultak, amire kiképezték őket? Ilyen egyszerűen? Akkor tényleg igaz: a szerelem vak.

Értékelés:

(három)

David Brin regényéről, a Dettóról szóló ismertetőm az Intergalaktikán olvasható.

Értékelés:

(négy és fél)

Szélesi Sándor új regényéről, A beavatás szertartásáról írok.

Elanyátlanodva

A Földtől húszezer fényévnyire él egyedül, egy szinte érintetlen bolygón David Whist és cseperedő gyermeke. Idilli közösségüket  sokezer ember érkezése dúlja fel. A felállás hamar kiderül: egyik oldalon ők, a bolygót a túlzott emberi beavatkozástól óvó páros, a másikon a letelepedés, az erőszakos civilizálás sürgetői, vagyis maga a Társaság, az egykor az apát is ideküldő cég. Ráadásul a bolygó őslakos lényeinek megszokott életvitele is bajba kerül a földiek érkeztével, és az események azután még jobban felpörögnek, hogy a letelepedők között titokzatos betegség üti fel a fejét.

Kínoz egy érzés

Szögezzük le mindjárt az elején: ez nem sci-fi, hanem a klasszikus “jobb a természetben, mint a romlott városban” toposz átírása távoli bolygóra, más SF-eszközök használatával. (Ellenpróba: ha bolygó helyett vidéket írunk, ugyanazt a történetet kapjuk). A regény könnyen olvastatja magát, és fő csapásiránya az apa-fiú kapcsolat mibenléte. Érzésem szerint ez hol jobban, hol rosszabbul sikerült: a fiú néha rettenetesen kisfiúsnak tűnik, néha pedig már-már maximákban beszél.

A beavatás szertartása azon regények közé tartozik, ahol a fő feszültséget nem külső hatások, a tudomány eredményei, azoknak az emberi jellemmel történő összeütközései jelentik. A tudományos háttér végig, sejtelmesen, talán túlságosan rejtve és nem kifejtve marad. Emiatt sokszor hitetlenkedünk: ilyen létezhet? Jó példa erre a bolygó idilli élővilága, amelyben nehéz elképzelni, hogy egy csúcsragadozó is helyet kap (pedig kéne!), de furcsa az a nyelv nyelv is, amelyben nincsenek főnevek.

Nekem végig az volt a benyomásom, hogy egy erős szülői érzést akart kifejezni Szélesi Sándor, viszont eközben a regény elvesztette science fiction jellegét, és néhol a prédikáló hang vette át az uralmat. Emiatt viszont a cselekmény kiszámíthatóbb lett, a jellemek egysíkúabbak. (Érdekes, de előtte olvastam a Bioszférát, és tanulságos összehasonlítani, milyen más hozzáállás vezérelte a szerzőket.)

A jó science fiction regény mindig a változásról szól. Ez a változás lehet kozmikus (pl. Pörgés, Karantén), földi (pl. Dettó), technológiai, lelki. A lényeg, hogy ez fog hatni a szereplőkre, a viszonyokra, az addigi status quo-ra. Jó esetben a regény ezeket követi, a szereplők jelleméről mélyebb képet kapunk, ők is változnak, vagy méginkább megmerevednek a jellemükben, de tovább árnyalva a róluk megismert képet. A Beavatás… két főszereplőjénél ez nem túl erős, én legalábbis így éltem meg.

Én minden SF-regényben az újdonságot, az addig sehol sem létező világot, a tudományos megalapozottságot, az extrapolációt, a nagybetűs ötletet keresem. Azt a pluszt, ami karakteresen megkülönbözteti bármitől, amit addig olvashattam.  A beavatás szertartásában ezt sajnos nem találtam meg. Csalódott vagyok. Meg is mondom, miért: egy többszörös Zsoldos-díjas szerzőtől sokkal, de sokkal többet várok.

Értékelés:

(három)

Robert J. Sawyer, a másik leghíresebb kanadai science fiction író izgalmas és egyedi regényéről, a Calculating God-ról írok.

 

Van Isten!

-legalábbis ezt állítják azok a pókszerű idegenek, akik Torontóban, egy helybeli múzeum közelében landolnak. Sietve megkeresik főhősünket, Thomas Jericho-t, hogy választ kapjanak arra a kérdésre, vajon miért pusztultak ki tömegesen fajok ugyanabban az időben egyszerre több lakott bolygón.

Jerichot még két dolog sokkolja a lények érkezése mellett. Az egyik az, hogy Isten léte az emberiségen kívüli világokban nem kérdés, hanem tudományos evidencia, és a tudomány elsődleges feladata, ahogy Hollus, az idegen megfogalmazza: Megtudni, hogy Isten miért és hogyan cselekszik.

A másik sokk akkor éri, amikor kiderül, hogy végső stádiumos tüdőrákos beteg, és csak hónapjai vannak hátra. Élete hátralévő részét annak szenteli, hogy közösen megválaszolják a kérdést, miközben úgy tűnik, hogy a Föld sorsa is megpecsételődik.

Tudomány és hit

Robert J. Sawyer méltán az egyik legtöbbet díjazott kanadai író. Lehengerlő mennyiségű információt tartalmazó honlapjáról megtudhatjuk, hogy egy igazi profiról van szó. Már-már hard SF-et ír, mindezt gördülékeny és olvasmányos stílusban. Igyekszik regényeibe igazi ötleteket vinni (jó példa erre a kitűnő Neanderthal Parallax-trilógiája, melyben egy párhuzamos univerzumban a neandervölgyiek alakítottak ki a miénktől gyökeresen eltérő civilizációt).

Sawyer elkötelezett szkeptikus, és mint ilyen, az Intelligent Design, a kreacionizmus ellenfele, az evolúció apologétája. Ezért érdekes, hogy a regényben szembemegy ezzel. Először is, az idegenek tudományosan bebizonyítják neki, hogy az élet nem véletlen, hanem tervezett jelenség a Világegyetemben, és Thomas Jericho (beszédes név!) elismeri, hogy bár tudja, hogy az evolúció megtörtént, nem tud rá megdönthetetlen bizonyítékot.

A kozmikus problematikát az író ügyesen keveri a személyes sorssal, átélhetjük egy halálra ítélt ember vívódásait a világgal; már-már komikus, ahogy először imádkozik. Sawyer kitűnően, plasztikusan varázsolja elénk az idegen fajokat, ez a képessége más regényeiben is, pl. a Starplex-ben is tettenérhető. A regény pillanatra sem ül le, pedig javarészt nem izgalmas cselekményből, hanem intellektuális beszélgetésekből áll. Kicsit közhelyes a múzeumra támadó, déli akcentussal beszélő “keresztények” ábrázolása. A regényben a szerző ügyesen építi be az infodömpingeket, néha érezni csak a megtorpanást, ahogy az elbeszélés lendületes menetét tanító jellegű anyagok akasztják meg.

Ezzel együtt egy invenciózus, sok gondolatot, számtalan ötletet felmutató regényről van szó. Az utolsó fejezetet pedig ki-ki a saját szájíze szerint értékelheti: a szerző megadja a választ a végső kérdésre (nem, nem 42).

Értékelés:

 (négy és fél)

Két Legjobb regény-elismerést is kiosztottak nemrég; az egyiket Nagy-Britanniában, a másikat az USA-ban.

Az Arthur C. Clarke-díjat idén Ian R. MacLeod Song of Time című regénye nyerte.

Roushana Maitland, a virtuóz és özvegy hegedűművész már elmúlt száz éves is, és a vihar korbácsolta part menti házban haldokolva tölti utolsó az életből még hátralévő idejét. Egyik nap azonban egy gyönyörű, fiatal férfira bukkan, aki az Ádám névre hallgat. Roushana megpróbálja megfejteni a rejtélyes férfi kilétét, miközben maga is elmeséli saját életét.

A kritikusok a regényt az irodalmibb sci-fik közé sorolják; olyan műnek látják, amely az emlékezéssel foglalkozik, és persze bemutatja az őrült - és még jórészt előttünk álló - 21. század eseményeit is.

A másik díj, azt gondolom, még fontosabb: ez ugyanis a Nebula, amelyet az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írók Szövetsége oszt ki sok kategóriában. A legjobb regényért járó Nebulát idén a 79 esztendős science fiction írófejedelem-asszony, Ursula K. Le Guin Powers című regénye érdemelte ki.

A Powers az ún. Nyugati Part Krónikái trilógia zárókötete (lám, regénysorozat darabja is kaphat kint díjat - ahogy ez már sokszor előfordult). Szokványos, alternatív középkori mesének tűnik a tartalma alapján, de cáfoljon meg nyugodtan, aki már olvasta.

Egyébként ez Le Guin hatodik Nebulája.

Robert Charles Wilson harmadik regénye jelent meg most magyarul.

A gyilkos bolygó

A történet az Isis planétán játszódik, ahol emberi kolónia próbálja meg a lábát megvetni. Az Isis szép, de ártalmas hely: mikrobiológiájával lassan felőrli a “hódítók” minden próbálkozását, hogy azok jobban megismerhessék a bolygót. Ennek következtében az emberek valóságos erődítményben élnek, a bolygóval csak bonyolult páncélzaton keresztül érintkezhetnek. A veszély valódi: aki csak a legkisebb felületen is érintkezik az Isis bioszférájával, néhány órán belül meghal.

Ebben a helyzetben érkezik hozzájuk Zoe Fisher, a genetikailag módosított lány, hogy különleges immunrendszerével felvehesse a versenyt a bolygó láthatatlan támadásaival szemben, és megfejtse a rejtélyt: miért olyan gyilkos az Isis.

Sok és kevés

A regény a Pörgéshez képest csalódás, és ezen nincs mit csodálkozni. A Hugo-díjas regény maga volt a science fiction csodája, tudományos alaposságával, a nagy ötletet követő sok apró sziporkával, az emberi társadalom változásainak aprólékos bemutatásával.

A Bioszféra más.

Egyetlen ötletre épül, ami nem annyira ütős, hogy elbírjon egy regényt. Éppen ezért lassacskán csordogálnak a fejezetek, nem sok minden történik, a lényeget nem apránként ismerjük meg, hanem utolsó fejezetes kinyilatkoztatásból. Ez sem baj, csak egész egyszerűen - unalmas. Olvasunk és lapozunk, egyre várjuk, hogy a rejtély megfejtése előkerüljön, de az író nem segíti ezt izgalmas cselekménnyel vagy ütős karakterekkel. Az Isis közben meg csak csendesen gyilkol, mint egy nekibúsult, gyermekeit vesztett fenevad.

Értékelés:

(három és fél)

 Ordító szubjektivitás ismét a köbön. Ez a 10 könyv áll hozzám a legközelebb, ezeket olvastam el a legtöbbször. Próbálok valami indoklásfélét összeállítani, meg egy futottak még felsorolást is.

 

10. Philip K. Dick: A halál útvesztője (1968.)

 

 

 

 

 

A valóság és a kitalált világok viszonyáról Dick rengeteg könyvet írt (tényleg, írt egyáltalán másról?), viszont rám ez volt a legnagyobb hatással. A különös világ, ahol hit és realizmus kéz a kézben jár, ahol az imádkozás egyben technológiai cselekedet is, több mint érdekes elegy. (Később a nagyszerű Ted Chiang tett kísérletet hasonló világértelmezésre Hell Is the Absence of God című novellájában.) Ahogy belemerülünk a telepesek szürreális világába, ahogy kibontakozik egy különös krimi, úgy keveredik össze a regénybeli Biblia teológiája és a szereplők sorsa. A regény vége pedig… mellbevágó, különös, és a későbbi Dick-regényekkel ellentétben pozitív kicsengésű. De csak egyvalakinek.

 

 9. William Gibson: Neuromancer (1984.)

 

 

 

 

 

 

Ennyire agyzsongító regényt kevesen írtak. Emlékszem, hogyan hatott rám: elképedtem, magába szívott a jól eltalált környezet. Amikor a regény megjelent, én még egy 1 kilobájtos ZX81-en játszottam. Ehhez képest a mátrix, a szimulált valóság maga volt a csoda. A regény olyan, mint egy száguldás egy rendkívül gyors versenymotoron: alig van időnk körülnézni, már robogunk is tovább. A Neurománc olyan világot tár elénk, amelyben szinte lehetetlen hétköznapi életet élni, normális ember számára alig terem babér. Mindent a multik uralnak, japán cuccok a menők, a főhős csaja egy belevaló gyilkológép - akkor még ezek nem tűntek kliséknek! Az ideges narráció pontosan megfelel a regény környezetének. Gibson első regénye bebizonyította, hogy a számítógép egész egyszerűen az egyik legcoolabb szerkezet, amit ember valaha összerakott.

 

8. Frederik Pohl: Átjáró (1977.)

 

 

 

 

 

A science fictionben régi hagyománya van a titokzatos idegen tárgyak szerepeltetésének, de Pohl regénye még így is igazi bravúr. Megadja nekünk a felfedezés izgalmát, örömét; főhőse összetett, érdekes jellem, a felvetett probléma pedig nagyon is élő. Külön pluszpont a két szálon futó szerkezetnek, az analizálás jó ötlet. 

 

7. Frank Herbert: Dűne (1965.)

 

 

 

 

 

 Újraolvasva, mai fejjel méginkább bejön, mint kiskoromban. Olyannyira ismerősnek tűnik az ábrázolt geopolitikai helyzet, hogy az már hihetetlen. Csak helyettesítsük be a vizet valami mással. Kemény, rideg, ugyanakkor hihető világ Arrakis, és ehhez mért túlélők népesítik be. Szikár próza dukál hozzá, egyenes vonalvezetésű kalandos történet, pozitív végkifejlettel.

 

 6. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (1979.)

 

 

 

 

 

 

Ritka vendég  a jó humor, és nemcsak scifiben. Adams azzal, hogy mixelte a science fictiont az angol abszurd humor legszebb hagyományaival, teljesen egyedit alkotott. Mindannyian ismerjük a 42-es számot, és miközben jókat röhögünk a regényen, elcsodálkozhatunk a hihetetlen ötleteken, a filozofikus mondatokon, a számtalan poénon. Ritkaság ez egy regényben.

 

 5. Orson Scott Card: Végjáték (1985.)

 

 

 

 

 

Gyerekek menni harcolni, plusz szimulált csaták - minden adott a sikerhez. Bár az ötletet 2 évvel korábban Greg Bear már megírta (Hardfought), a kitűnő narráció, a nem szokványos vég magasan az átlag fölé emeli a regényt. Szinte minden sora a helyén van.

 

 4. Isaac Asimov: A halhatatlanság halála (1955.)

 

 

 

 

 

 

A mai napig a legjobb időutazásos regény. Lenyűgöz a léptéke, az emberiség jövőjéért érzett aggódás. Mint irodalmi alkotás, nagyra értékelem, hogy ez a regény gyakorlatilag akciójelenetek nélkül képes mindvégig feszültséget fenntartani. És az utolsó mondat - az nagyon üt.

 

 3. Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (1950.)

 

 

 

 

 

 

Szigorúan véve ez nem is regény, hanem novellafüzér. Viszont az egymás után következő fejezetekből egy nagyobb kép áll össze. Bradbury a társadalmi feszültségek, az egyéni sorsok ihletett tollú krónikása. A könyv foglalkozik azzal, mit jelent az elmúlás, az emlékek. A Mars a Föld metaforája, ahol minden kisstílűségünkkel és hibánkkal szembesülhetünk. És ez a science fiction nagy erénye - szembesít is. Gyönyörű mondatokon keresztül.

 

 2. George Orwell: 1984 (1949.)

 

 

 

 

 

 Igen, ez science fiction, a disztópikus irodalom egyik gyöngyszeme. Nem annyira technikai, mint például a Szép új világ, inkább a társadalmi változásokra koncentrál. A regény úgy funkcionál ma is, mint egy tankönyv, amelyből megismerhetjük a totalitárius rendszerek összes fontosabb jellemzőit. Jók az ötletek, a duplagondol, az újbeszél, a minisztériumok nevei, a szlogenek, és persze a Big Brother, ami mára sajnos pozitív jelentésárnyalatot kapott a műsortípus miatt. Az egyszerű vonalvezetésű (egy szálon, lineárisan zajló) regény pontos mondatokkal operál. Nagyon találó a fiktív Goldstein-könyv, a regény utolsó mondatára pedig mit is lehetne mondani? Gyönyörű, borzasztó, igaz és felháborító. Prófétai mű ez a hatvan éve megjelent könyv.

 

 1. Alfred Bester: Tigris! Tigris! (1956.)

 

 

 

 

 

Ez a regény az abszolút number one. Egy ötletnek, felfedezésnek (a jauntolásnak) aknázza ki a társadalmat érinthető változásait. A kiaknázás itt igazi, bátor science fiction invenciókat jelent. A szerző olyan főhőst ültet regénye középpontjába, aki jól testesíti meg az emberi fajt: lobbanékony, harcias, de a képességei alapján bármit elérhetne. Gully Foyle (már a neve is csoda) egy motivációtól hajtott, de rendkívül összetett figura. A regény egyszerre él a társadalmi és technikai extrapoláció eszközével, ez az SF egyik nagy képessége. A Tigris! Tigris! több mint fél évszázada jelent meg először, és friss, eleven ma is. A cyberpunk tematika előfutára - gondoljunk csak a nagyvállalatok uralmára, a sötét jövőképre vagy a bedrótozott emberi testre, a mesterséges valóságra. A történet egy percre sem ül le, Foyle nyomán elképesztő helyszíneken járunk. A regény mérete telitalálat, sehol sincs benne a mai féltéglák fecsegősségéből és felesleges epizódjaiból. Külön meg kell említeni a nyelvhasználatot: olyan tipológiai megoldásokkal él Bester, ami ma is modern, és kevés példa van rá az SF-ből. Mondatai pergők és elevenek, a párbeszédek kevés szóval mondanak sokat, a kisebb szereplők is jól megragadnak.

A regény első fejezete pedig mestermű: olyan, mint amikor későn érkezünk egy színházi páholyba, de valaki elhúz egy függönyt, és elmagyarázza az eddigi legfontosabb történéseket; klipszerűen, érdekesen, nem önmagát ismételve. 

A Tigris! Tigris! rólunk szól, letehetetlen, örök klasszikus, számomra az SF egyik csúcsteljesítménye.

 

Futottak még:

 Clarke: 2010, A gyermekkor vége

 Haldeman: Örök háború

 Silverberg: Éjszárnyak

 Delany: Nova

 Bradbury: 451 Fahrenheit

 Verne: Nemo kapitány

 Asimov: Alapítvány-trilógia, Az istenek is…

 Wells: A világok harca

 Banks: A játékmester

 Sawyer: Calculating God