Szubjektív kalandozásom az emlékek és benyomások labirintusában tovább folytatódik. Most megpróbálom felidézni a számomra legkedvesebb hazai SF-regényeket.

 

10. Markovics Botond: Isten gépei

(Juszt se fogom hackettezni!)

Már megírtam véleményemet a könyvről. Tényleg egy korszerű regénynek tartom, végre nem ezerszer lerágott csontokból főzünk levest. Sok ötlet van benne, az alapszituáció igényes és érdekes. A poszt-hackett-cherubion korszak 2. regénye letisztultabb és egységesebb prózát mutat, mint az ugyancsak figyelemre méltó Poszthumán.

 

9. László Zoltán: Keringés

László Zoli műveinek eredetisége fordítottan arányos a neve eredetiségével. A Keringés megjelenésekor leginkább azért örültem, mert végre, sok-sok év után, újra olyan művet olvashattam, amely komolyan veszi a scifit. Jó az alapötlet, magam előtt látom a jövőbeli Budapestet, érdekes a főhős, Baran. Kis gondom volt annak idején a hármas cselekményszállal, a regény méretéhez mért hosszú felvezetéssel, de a sztori, a pontos mondatok, a befejezés kárpótolt mindenért.

 

8. Jókai Mór: A jövő század regénye

Regény ez egyáltalán? Mint egy nagy erejű reveláció, ötletek sora, gépek és társadalmak panoramikus bemutatása. Jókai amúgy is a gyengém: ez az ember tényleg tudott történetet mesélni, és végül is ez minden próza alapja, célja, értelme.

 

7. Csernai Zoltán: A boldogságcsináló

Csernai fontos alakja sci-fi történelmünknek. Ezt a regényét találtam a legkidolgozottabbnak, és megragadott az álmokkal kapcsolatos ötlete.

Ezt még én követtem el az egyetemen.

 

6. Botond-Bolics György: Redivivus tüzet kér

BBGY Vénusz-trilógiáját is szerettem, és sokáig lamentáltam másik jól eltalált regénye, Az Orbitron-terv és eközött. Azért választottam a Redivivust, mert ezt sokkal korszerűbbnek érzem. Meggyőződésem: ha ezt ma valaki kicsit kipofozná, elhagyná belőle az ideologikus felhangokat, és a műszaki részét mondjuk nanotechnológiára cserélné, a befejezésénél kisimítaná a prózát, akkor ez a regény a legmodernebb amcsi scifikkel versenyezhetne.

 

5. Nemere István: Holtak harca / Játszma tízmilliárdért

Itt már kifejtettem, mit tartok a nyolcvanas évekbeli íróról, akinek faltam a könyveit. Ez a két regény egyenként is ütős, de egy kötetben erős elegyet alkot. Nem véletlen, hogy el is lopták az előbbit.

 

4. Zsoldos Péter: A feladat

Talán szentségtörés, hogy nem az első helyre tettem. Igen, nagyon nagyra tartom Zsoldost, példaszerű a hozzáállása a műfajhoz. A feladat ma is megállja helyét, csak a befejezés ront az összképen: ma olvasva archaikusnak tűnik a mondanivalója. Egyébiránt szereplők, cselekmény rendben.

 

3. Gáspár András: Két életem, egy halálom

GA számomra a közelmúlt egyik legendája: a Kiálts farkast!, az Ezüst félhold blues miatt (nem beszélve Chapmanről és a kitűnő novellákról). A Két életem sajátos ízzel rendelkezik: már az előző kötetben, a Kiálts farkasban megismert futurista Budapesttel. A konvenciók szerint az SF angolszász műfaj, a központja is arrafelé található, gyakori hát az amerikai miliő, angol nevek használata – nekem nincs is ezzel semmi bajom. Gáspár úgy tudott ezen túllépni és újat mutatni, hogy nem lett komikus a végeredmény. Az a rész, amikor a főrossz az ötvenes évek Magyarországára érkezik, külön szmájli. Fantasztikus világépítés, a cégbirodalmak itteni mesterkedései, pompás olvasmány.

 

2. Lengyel Péter: Ogg második bolygója

Nagyon sokszor olvastam ezt a regényt. A jelző, amit akkor ráaggattam: lágy. Egy történet, gonosz lényekről, emberiségről és az Eela lakóiról. Lírai epikum, némi hidegháborús utánérzésbe csomagolva. Furcsa, de magamban tudok érveket felhozni, miért nem jó, mégsem teszem. Elbűvölő regény.

 

1. Zsoldos Péter: Ellenpont

Elképesztően kreatív, korszerű és izgalmas regény. A két világ szembeállítása, az ellenpontozás rendszere, az emberek nélküli, magukra hagyott  gépek céltalansága – fantasztikus mix. Irodalmilag is a helyén van, az én olvasatomban ez Zsoldos Péter csúcsteljesítménye.

 

 

Rengeteg fórumon olvashatjuk ezt a közkeletű vélekedést, ezt a sommás véleményt: Nemere István már nem ír jó regényeket.

Ez igaz.

Mégis, én most azokra a science fiction Nemere-regényekre szeretnék emlékezni, amelyeket a mai napig is vállalhatóknak, jóknak tartok. Ezek a művek a nyolcvanas években nagy szerepet játszottak abban, hogy megszeressem a műfajt.

5. A kozmosz lovagjai (1985.)

A kommunizmus idején - még a hatvanas években - a scifit az ifjúsági regény kategóriájába próbálták begyömöszölni. Ez a regény azonban tényleg young adult novel; annak idején nyelvezete, a főszereplők, a kalandok teljesen lekötöttek, illetve beindították a fantáziámat.

 4. Ébredés előtt (1985.)

SF ez egyáltalán? Bár űrhajósok a főszereplői, inkább hajlok arra, hogy egy kalandregénnyel van dolgunk.

Az ötlet zseniálisan egyszerű: egy képzeletbeli ország olyan vegyületet szór szét a Föld legforgalmasabb pontjain, melynek hatására az emberiség álomba süllyed. Míg tart az össznépi alvás, addig ők összeszednek minden fegyvert, amit csak tudnak, hogy mire fölkelnek az emberek, ez az ország legyen katonailaga legerősebb. Ebbe a tervbe köp bele néhány fiatal űrhajós-jelölt, akikre nem hat a szer.

Tele van izgalommal a regény, mégha a vége kicsit propaganda-ízű is.

3. Klausztropolisz (1986.)

Megint egy ragyogó ötlet: a jövő bűnözői egy középkori városállamban találják magukat, ahol a büntetés a modern világból történő száműzetés.

Filmre kívánkozó történet.

2. A Triton-gyilkosságok (1977.)

A sztori: idegenek férkőznek be egy távoli planétából hazatérő legénység tagjai közé. Ami a regény igazi invenciója, az az epikum, amely csupa hivatalos irat lapjain bontakozik ki; úgy érezzük, mintha egy valódi nyomozás részesei lennénk.

Nemere azóta se újított narrációs szinten ekkorát.

1. Holtak harca/Játszma tízmilliárdért (1986.)

Két kisregény egy kötetben. A Holtak harca az 1993-as Pusztító című film alapanyaga (magyarán: loptak az amik!), csak intelligensebben és drámaibban. A Játszma tízmilliárdért meg olyan, mint az Armageddon, csak intelligensebben és drámaiabban.

A mai napig abszolút kedvenceim Nemerétől.

Vajon mikor ír megint ilyeneket?

 Ordító szubjektivitás ismét a köbön. Ez a 10 könyv áll hozzám a legközelebb, ezeket olvastam el a legtöbbször. Próbálok valami indoklásfélét összeállítani, meg egy futottak még felsorolást is.

 

10. Philip K. Dick: A halál útvesztője (1968.)

 

 

 

 

 

A valóság és a kitalált világok viszonyáról Dick rengeteg könyvet írt (tényleg, írt egyáltalán másról?), viszont rám ez volt a legnagyobb hatással. A különös világ, ahol hit és realizmus kéz a kézben jár, ahol az imádkozás egyben technológiai cselekedet is, több mint érdekes elegy. (Később a nagyszerű Ted Chiang tett kísérletet hasonló világértelmezésre Hell Is the Absence of God című novellájában.) Ahogy belemerülünk a telepesek szürreális világába, ahogy kibontakozik egy különös krimi, úgy keveredik össze a regénybeli Biblia teológiája és a szereplők sorsa. A regény vége pedig… mellbevágó, különös, és a későbbi Dick-regényekkel ellentétben pozitív kicsengésű. De csak egyvalakinek.

 

 9. William Gibson: Neuromancer (1984.)

 

 

 

 

 

 

Ennyire agyzsongító regényt kevesen írtak. Emlékszem, hogyan hatott rám: elképedtem, magába szívott a jól eltalált környezet. Amikor a regény megjelent, én még egy 1 kilobájtos ZX81-en játszottam. Ehhez képest a mátrix, a szimulált valóság maga volt a csoda. A regény olyan, mint egy száguldás egy rendkívül gyors versenymotoron: alig van időnk körülnézni, már robogunk is tovább. A Neurománc olyan világot tár elénk, amelyben szinte lehetetlen hétköznapi életet élni, normális ember számára alig terem babér. Mindent a multik uralnak, japán cuccok a menők, a főhős csaja egy belevaló gyilkológép - akkor még ezek nem tűntek kliséknek! Az ideges narráció pontosan megfelel a regény környezetének. Gibson első regénye bebizonyította, hogy a számítógép egész egyszerűen az egyik legcoolabb szerkezet, amit ember valaha összerakott.

 

8. Frederik Pohl: Átjáró (1977.)

 

 

 

 

 

A science fictionben régi hagyománya van a titokzatos idegen tárgyak szerepeltetésének, de Pohl regénye még így is igazi bravúr. Megadja nekünk a felfedezés izgalmát, örömét; főhőse összetett, érdekes jellem, a felvetett probléma pedig nagyon is élő. Külön pluszpont a két szálon futó szerkezetnek, az analizálás jó ötlet. 

 

7. Frank Herbert: Dűne (1965.)

 

 

 

 

 

 Újraolvasva, mai fejjel méginkább bejön, mint kiskoromban. Olyannyira ismerősnek tűnik az ábrázolt geopolitikai helyzet, hogy az már hihetetlen. Csak helyettesítsük be a vizet valami mással. Kemény, rideg, ugyanakkor hihető világ Arrakis, és ehhez mért túlélők népesítik be. Szikár próza dukál hozzá, egyenes vonalvezetésű kalandos történet, pozitív végkifejlettel.

 

 6. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (1979.)

 

 

 

 

 

 

Ritka vendég  a jó humor, és nemcsak scifiben. Adams azzal, hogy mixelte a science fictiont az angol abszurd humor legszebb hagyományaival, teljesen egyedit alkotott. Mindannyian ismerjük a 42-es számot, és miközben jókat röhögünk a regényen, elcsodálkozhatunk a hihetetlen ötleteken, a filozofikus mondatokon, a számtalan poénon. Ritkaság ez egy regényben.

 

 5. Orson Scott Card: Végjáték (1985.)

 

 

 

 

 

Gyerekek menni harcolni, plusz szimulált csaták - minden adott a sikerhez. Bár az ötletet 2 évvel korábban Greg Bear már megírta (Hardfought), a kitűnő narráció, a nem szokványos vég magasan az átlag fölé emeli a regényt. Szinte minden sora a helyén van.

 

 4. Isaac Asimov: A halhatatlanság halála (1955.)

 

 

 

 

 

 

A mai napig a legjobb időutazásos regény. Lenyűgöz a léptéke, az emberiség jövőjéért érzett aggódás. Mint irodalmi alkotás, nagyra értékelem, hogy ez a regény gyakorlatilag akciójelenetek nélkül képes mindvégig feszültséget fenntartani. És az utolsó mondat - az nagyon üt.

 

 3. Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (1950.)

 

 

 

 

 

 

Szigorúan véve ez nem is regény, hanem novellafüzér. Viszont az egymás után következő fejezetekből egy nagyobb kép áll össze. Bradbury a társadalmi feszültségek, az egyéni sorsok ihletett tollú krónikása. A könyv foglalkozik azzal, mit jelent az elmúlás, az emlékek. A Mars a Föld metaforája, ahol minden kisstílűségünkkel és hibánkkal szembesülhetünk. És ez a science fiction nagy erénye - szembesít is. Gyönyörű mondatokon keresztül.

 

 2. George Orwell: 1984 (1949.)

 

 

 

 

 

 Igen, ez science fiction, a disztópikus irodalom egyik gyöngyszeme. Nem annyira technikai, mint például a Szép új világ, inkább a társadalmi változásokra koncentrál. A regény úgy funkcionál ma is, mint egy tankönyv, amelyből megismerhetjük a totalitárius rendszerek összes fontosabb jellemzőit. Jók az ötletek, a duplagondol, az újbeszél, a minisztériumok nevei, a szlogenek, és persze a Big Brother, ami mára sajnos pozitív jelentésárnyalatot kapott a műsortípus miatt. Az egyszerű vonalvezetésű (egy szálon, lineárisan zajló) regény pontos mondatokkal operál. Nagyon találó a fiktív Goldstein-könyv, a regény utolsó mondatára pedig mit is lehetne mondani? Gyönyörű, borzasztó, igaz és felháborító. Prófétai mű ez a hatvan éve megjelent könyv.

 

 1. Alfred Bester: Tigris! Tigris! (1956.)

 

 

 

 

 

Ez a regény az abszolút number one. Egy ötletnek, felfedezésnek (a jauntolásnak) aknázza ki a társadalmat érinthető változásait. A kiaknázás itt igazi, bátor science fiction invenciókat jelent. A szerző olyan főhőst ültet regénye középpontjába, aki jól testesíti meg az emberi fajt: lobbanékony, harcias, de a képességei alapján bármit elérhetne. Gully Foyle (már a neve is csoda) egy motivációtól hajtott, de rendkívül összetett figura. A regény egyszerre él a társadalmi és technikai extrapoláció eszközével, ez az SF egyik nagy képessége. A Tigris! Tigris! több mint fél évszázada jelent meg először, és friss, eleven ma is. A cyberpunk tematika előfutára - gondoljunk csak a nagyvállalatok uralmára, a sötét jövőképre vagy a bedrótozott emberi testre, a mesterséges valóságra. A történet egy percre sem ül le, Foyle nyomán elképesztő helyszíneken járunk. A regény mérete telitalálat, sehol sincs benne a mai féltéglák fecsegősségéből és felesleges epizódjaiból. Külön meg kell említeni a nyelvhasználatot: olyan tipológiai megoldásokkal él Bester, ami ma is modern, és kevés példa van rá az SF-ből. Mondatai pergők és elevenek, a párbeszédek kevés szóval mondanak sokat, a kisebb szereplők is jól megragadnak.

A regény első fejezete pedig mestermű: olyan, mint amikor későn érkezünk egy színházi páholyba, de valaki elhúz egy függönyt, és elmagyarázza az eddigi legfontosabb történéseket; klipszerűen, érdekesen, nem önmagát ismételve. 

A Tigris! Tigris! rólunk szól, letehetetlen, örök klasszikus, számomra az SF egyik csúcsteljesítménye.

 

Futottak még:

 Clarke: 2010, A gyermekkor vége

 Haldeman: Örök háború

 Silverberg: Éjszárnyak

 Delany: Nova

 Bradbury: 451 Fahrenheit

 Verne: Nemo kapitány

 Asimov: Alapítvány-trilógia, Az istenek is…

 Wells: A világok harca

 Banks: A játékmester

 Sawyer: Calculating God

 A most következő lista önkényes és szubjektív. Nem azt mondja el egzaktan, hogy kik a kedvenceim, hanem azt, kiket és miért tartok én a műfaj legbefolyásosabb íróinak. Azok kerülhettek föl a listára, akikre az utánuk következők a legtöbbet hivatkoznak, akik iskolát, irányt teremtettek.

Nem győzöm hangsúlyozni: ordítóan szubjektív a cucc, de kiváncsi vagyok a véleményetekre, persze indoklással.

 

10. Greg Egan

 Az ausztrál programozó a kilencvenes évek elején robbant be a magazinok világába. Novellái olvastán az az érzésünk, hogy tényleg kitalált valami újat. Egyrészt beleásta magát a kvantummechanikába és annak lehetséges következményeibe, másrészt azt boncolgatta, miből áll az emberi személyiség. Izgalmas novellái sorából hadd közül hadd citáljam ide a Száz fényéves naplót, a Cocoon-t vagy személyes kedvencemet, a Fényözönt (Luminous). Regényei, különösen az első három, a Karantén, a Permutation City és a Distress agyzsongító csemegék, frissek és kreatívak.

Egan hibájául róják fel sokan - és ebben nagy adag igazság van - hogy inkább a tudományos részre koncentrál. Valóban, a Diaspora vagy a Schild’s Ladder kalanddal dúsított fizikai szakdolgozatoknak is elmennek, és ez hírlik legújabb regényéről, az Incandescende-ről is.

 

 6. Aldous Huxley

 

 

 

 

 

 

 

Ez az elszántan néző fiatalember egy regényével érte el helyezését. Szép új világ. Ez az a disztópia (antiutópia), amely kategóriájában talán a leghatásosabb, és scifi a javából, ellentétben mondjuk az 1984-gyel.

 

 5. Ray Bradbury

 

 

 

 

 

 

 

Ray Bradbury stílusa, hangja eltéveszthetetlen. Igazi költő, aki minden rezdülésre odafigyel. Nála az SF csak keret, amelyben elmondhatja morális példabeszédeit, anélkül, hogy prédikálna vagy kinyilatkoztatna. Regényei, a Marsbéli krónikák vagy a disztópikus 451 Fahrenheit hatására sokan lettek írók és a műfaj szerelmesei.

Ő a műfaj egyik élő legendája.

 

4. Arthur C. Clarke

 

 

 

 

 

 

Az egyik nagy klasszikus. Regényei és novellái a tudományos világképet tükrözik. A sci-fi irodalomtörténelem aranybetűs lapjaira kívánkoznak regényei, pl. A város és a csillagok, A gyermekkor vége, A randevú a Rámával és nem utolsósorban a hatalmas hatású 2001 Űrodüsszeia. Novellái is maradandóak, emlékezzünk csak az Isten kilencmilliárd neve utolsó, hátborzongatóan meseszép mondatára.

Ja, és ő találta ki a távközlési műholdak rendszerét.

 

 

3. Isaac Asimov

 

 

 

 

 

 

 

Asimov, természetesen. Még ma is ő legnagyobb márkanév, ha más írót nem is, őt mindenki ismeri a műfaj rajongóin kívül is. Két sorozata, az Alapítvány és a Robotok szinte felülmúlhatatlan teljesítmény, és itt nem az irodalmi részére gondolok. Alapos tudású, szerteágazó műveltségű író volt, novellái többsége lenyűgözően szellemes, fordulatos (ld. Alkony, Rögeszme). Lehetetlen nélküle elképzelni a modern sci-fi történetét, milliók az ő történetein nőttek fel, hatása az irodalmon jóval túlmutató, hiszen mérnökök ezrei falják ma is az írásait.

 

2. Jules Verne

 

 

 

 

 

 

 

 Ennek a fantaszta franciának köszönhetjük, hogy a science fiction kilépett a bájos lovagregények homályából. Verne hősei technikai-tudományos háttérrel felvértezve hódítják meg a világűrt, az óceánokat vagy más, ismeretlen vidékeket. Optimizmus, a tudomány előrehaladásába vetett hit buzog a mondataiban. Kis túlzással: mindent feltalált, amit lehetett, és mindenről írt is.

 

1. Herbert George Wells

 

 

 

 

 

 

 

A science fiction három alapműve is a nevéhez fűződik: Az időgép, A láthatatlan ember és a Világok harca. Vernétől eltérően nem ragaszkodott a mindent megmagyarázni kívánó tudományossághoz, a csillogó gépcsodáknál jobban érdekelte az emberi társadalom, és végeredményben kitágította, majd irodalmilag elfogadhatóbbá tette a műfajt. A science fiction vele lépett a felnőtté válás útjára.